A Marosvásárhelyi Hitvallás

Végigolvasva a Marosvásárhelyi Hitvallás szövegét, akár meg is lepődünk azon, hogy annak nincs semmiféle összefoglaló jellege. Nem pontokba szedett, részletes, minden teológiai területre kiterjedő eligazítást ad Isten igéje tanításáról, hanem csak az úrvacsorával foglalkozik. Jogos-e akkor a református egyház első alapvető hitvallás irataként tekintenünk rá? Igen, jogos. Ez az első jele annak, hogy az erdélyi protestáns lelkészek megalkották a későbbi református egyház egyik igen lényeges alapiratát.

 

Út a Marosvásárhelyi Hitvallás felé

Az erdélyi protestantizmuson belül a 16. század második felében megsűrűsödtek a hitviták. Ezeket lehetővé tette Erdély felszabadítása a Habsburg uralom alól 1556-ban, mert megszűnt az idegen uralom által támogatott ellenreformáció. Az utána következő évek hitvitái során felgyorsultak a Marosvásárhelyi Hitvallás megalkotása irányában tett lépések. Ebben a korszakban az erdélyi reformáció nemzetiségi törésvonalak mentén hasadt ketté. 1556-ban a szász és magyar lelkészek még egyetlen reformátori közösséget képeztek. Ez az egység rövidesen megbomlik, mert a szász lelkészek megmaradnak a Luther tanítása mellett, a magyarok pedig Melanchton Fülöp úrvacsorai tana mentén haladva egyre inkább a svájci tanok felé kezdtek közeledni. Ennek az első lépése az volt, hogy a magyarok közül néhányan a Zwingli Ulrich túlracionalizált úrvacsorai nézetét kezdték vallani.

Az elkülönülés első nyoma a szász reformátorok 1557. január 13-án tartott nagyszebeni zsinata, melyen egyrészt hitet tettek Luther Márton tanítása és a szászországi egyház rendtartásának megőrzése mellett, másrészt szigorúan elítélték Zwingli Ulrich, Johannes Oecolampadius és Kálvin János tanítását. Fél évre rá, az év június 13-án újabb zsinatot hívtak össze Kolozsvárra, hogy a svájci tanok irányába fordult néhány magyar lelkésztársuk (Kálmáncsehi Sánta Márton, Szegedi Lajos, Petek Lőrincz és Kolozsvári Krispus Bálint) fölött ítéletet mondjanak. A zsinat döntésében elmarasztalta Kálmáncsehit, eretneknek kiáltotta ki a magyar lelkészeket, zwingliánus úrvacsoratanuk ellen pedig külön hitvallást adott ki, kimondva, hogy a sákramentumok magyarázatára nézve a wittenbergi egyház értelmezését tartják irányadónak. Itt még a magyar és szász reformátorok közösen lépnek fel a zwingliánusok tanai ellen, amire utal a hitvallás címe is. Abban az áll, hogy a hitvallást Alsó-Pannónia és Erdély mindkét nemzetbeli lelkészei vetették papírra.

A következő közös lépés 1558. május 1-jén történt a tordai zsinaton, ahol a zsinat Stancarus mellett Kálmáncsehi tanait is visszautasította. Néhány napra rá viszont Dávid Ferenc, a magyar és szász reformátorok közös püspöke lemondott, és arra kérte a szász testvéreket, hogy béküljenek meg a más nézeteket valló magyarokkal. Jelzés volt ez arra is, hogy Kálmáncsehi munkássága nem izolált eset volt, és nem csak a már említett néhány magyar reformátor elszigetelt ügye maradt. A megbékélésre május 18-ra újabb zsinatot indítványoztak és hívtak egybe, amelyen viszont nem született semmiféle megegyezés, mert a szász atyafiak továbbra is szigorúan megmaradtak a korábbi tanításuk mellett, és semmi áron nem voltak hajlandók engedményeket tenni. Ezen a ponton Erdélyben meghatározóvá vált ama egyetlen vitatétel az úrvacsorai jelenlét tanáról. A zsinatot nemsokára megbeszélés követte Nagyváradon, amelyen már csak magyar lelkészek vettek részt, szám szerint nyolcan (köztük Dávid Ferenc és Mélius Péter), akik külön hitvallást fogalmaztak meg az úrvacsoráról: A kolozsvári egyház lelkészeinek és az erdélyi egyházakban helyesen tanító több lelkészeknek az Urvacsoráról szóló helyes értelmök védelmére, amely azonban nem maradt fenn. A soron következő esemény már az 1559. évi marosvásárhelyi zsinat, amelyen a későbbi református egyháznak nemcsak az első hitvallási irata született meg, de úgy tűnik, hogy az első nem hivatalos zsi-nata is.

 

A zsinat és Hitvallás

1559. november 1-jén Marosvásárhelyre gyűlt össze az erdélyi magyar reformátorok azon csoportja, amely az úrvacsora kérdésében mást vallott, mint a szász lelkészi közösség. Az itt megfogalmazott úrvacsoratan már néhány éves, sőt évtizedes fejlődési múltra tekint vissza. Megalkotásából jelentős részt vállalt Dávid Ferenc, Heltai Gáspár Erdélyből, illetve Mélius Péter és néhány lelkésztársa a Tiszántúlról. A közös munka megelőlegezte, sőt megteremtette a hagyományát a két térség együtt gondolkodásának és együttműködésének, amely közös irányú teológiai fejlődést eredményezett. Jelzi továbbá azt, hogy igény merült fel a teológiai továbblépésre. A reformátori tanfejlődés szükségszerű továbbfejlesztésére a lutheri teológia mentén nem adódott lehetőség. Egyetlen kitörési pontként a melanchtoni teologizálás kínálkozott, amelynek mentén elindulva jutottak el a marosvásárhelyi zsinat hívei a svájci teológiához, ennek pedig a bullingeri-kálvini úrvacsoratanához. Meggyőződésünk, hogy Melanchton higgadtsága tartotta vissza őket attól, hogy továbblépjenek Zwingli szélsőséges és túlracionalizált álláspontjáig.

A Hitvallás néhány oldalas szövegét Heltai Gáspár publikálta 1559 őszén Kolozsvárott; sokáig lappangott, mígnem 1878-ban Fraknói Vilmos rábukkant Kassán az egyik könyv fedelében. A megszövegezés Mélius munkája, ugyanis nyelvezete magyar fordulatai ismétlődnek a Debrecenben elmondott prédikációiban vagy kiadott munkáiban, de Bucsay Mihály véleménye szerint az sincs kizárva, hogy Kopácsi István volt a hitvallás megszövegezője. A négy évvel később Heidelbergben kiadott német fordítást feltételezhetően Dávid Ferenc vagy/és Heltai Gáspár készítette, esetleg valamelyik Heidelbergben tanult tudós lelkész. Mindenképpen figyelemre méltó, hogy épp ott jelent meg németül, ahol napvilágot látott néhány évvel később a református egyház egyik alaphitvallása, a Heidelbergi Káté, és ahol nemsokára elfogadták a II. Helvét Hitvallást, amely megteremtette az európai protestantizmus hitvallási egységét. A Heidelbergi Káté úrvacsorai tanításának és a Marosvásárhelyi Hitvallásnak az egybe- vetéséből kiderül, hogy a két hitvallást egy tőről metszették. Nem igazán beszélhetünk arról, hogy hatással volt a káté úrvacsorai tanításának megszületésére, de arról igen, hogy a kettő között nincs teológiai ellentét, mindkettő egységes dogmatikai közegből nőtt ki, és egymást szerencsésen kiegészítik. Erre a választ a két térség azonos teológiai fejlődése adja meg, amely Erdélyben is és Heidelbergben is 

a melanchtoni teológia mentén indult el.

Az erdélyi magyar lelkészi közösség teológiai fejlődése a század közepe táján a svájci tanítás irányába indult el, de Melanchton mérsékelő hatására nem jutott el Zwingli tanításáig, hanem megmaradt Luther és Zwingli között, melyet később kiegészített és pontosított Kálvin úrvacsoratanából. Most nézzük meg, a Hitvallásban mely érvek támogatják ezt az állítást. A hitvallás szövegében gyakran jelentkezik a részesülés szó, mely Melanchton kései taní-tásának kedvenc kifejezése volt. A vétel során ugyancsak sokszor hangsúlyosan kerül elő a hit szerepe, illetve az úrvacsora emlékünnepély jellege, amit akár Zwingli hatásának is lehetne tulajdonítani, ha közben a Hitvallás szerzői nem tennének kísérletet az úrvacsora objektivitásának védelmére azzal, hogy kijelentik: az úrvacsora nem csak puszta szertartás, ott valamiből részesülünk, ti. Krisztus minden javaiból, amelyeket feltámadásával szerzett. Ez pedig több mint a Zwingli-féle tanítás. (…)

1536-ban a wittenbergi és a strasbourgi teológusok közeledni próbáltak egymáshoz, ami az úrvacsora kérdését illeti. Wittenbergi Konkordia név alatt állásfoglalást is adtak ki, amelynek megszövegezése előtt Martin Bucer és Wolfgang Capito strasbourgi reformátorok teljes egészében behódoltak Luther úrvacsoratanának, és csak a hitetlenek evésének a tanítását nem fogadták el. Luther szerint az úrvacsora a hívőket annyira hatékonyan táplálja az örök életre, mint a hitetleneket az örök kárhozatra. Ezért kell igen komolyan venni mindenkinek az úrvacsorát. Tekintsünk most a Hitvallás szövegére: a hitlenek nem veszik Christusnak szent Testét szent Vérét, vagy másutt: tagodgyuk (tagadjuk – szerk.), hogy a hitlenek Christus Jesus Testét vegyék, me-gint másutt: Azzért a hittetlenek a Christus Jesus Testét nem vészik állattya szerint, és lélek szerént, hanem csak a Christus Jesus testének és Vérének jeleit a bort és a kenyeret.  Világos és egyértelmű, háromszori ismétléssel megerősített álláspont a svájci tanok mellett.

Íme, csak néhány apró jel arra nézve, hogy az erdélyi és a tiszántúli magyar reformátorok a református egyház hivatalos létrejötte előtt már öt esztendővel ebben a hitvallásban letették a lutheránusoktól megkülönböztető résztanításuk egyik igen jelentős és szilárd alapkövét. A jég megtört, az utána következő hitvallások pedig biztos alapként építhettek erre.

A Marosvásárhelyi Hitvallás tehát az első jele annak, hogy a magyar lelkészi közösség egységesen lépett fel a svájci tanok mellett, ezzel pedig a hasonló tanítást valló lelkészek tömörülésének alaphitvallása lett. A hitvallás emelkedett hangneme méltó bizonyságtétel volt a felismert bibliai igazság mellett. Ez teszi örök érvényűvé és méltóvá az utókor tiszteletére. 

 

A Marosvásárhelyi Hitvallás első bekezdése Micsoda az Úrnak vacsorája?

Az Úr vacsorája (amint Szent Pál szól) a Krisztus Jézus testével és vérével való igaz részesülés, mely részesülés lészen a kenyérnek és a bornak vevőjétől, hitnek általa, mely hit az ígéretben a Krisztus Jézust hozzákapcsolja, és teljes reménységgel és bizodalommal ragaszkodván ez ígérethez: az én testem tiérettetek halálra adatik, az én vérem tiérettetek kiontatik, részesül a Krisztus Jézussal és minden javaival, melyeket szent halálával és vére kiontásával szerzett, tudniillik az örök boldogsággal.

 

Dr. Buzogány Dezső teológiai professzor

 

Az oldalt szerkeszti Ötvös József lelkipásztor