A Marosvásárhely IV. – Szabadi Úti Református Egyházközség története

A Szabadi Úti Református Egyházközség a marosvásárhelyi református gyülekezetek közül sorban a negyedik. Története viszont bizonyítja, hogy már jóval korábban, a XX. század előtt megkezdődött a térség gyülekezeti önállósodása. 

A Maros jobb oldalán elterülő városrész Remeteszeg néven vonult be a köztudatba. A térségben letelepedett székelyek a XVI. század második feléig római katolikus hitűek voltak. Az etnikailag és vallásilag homogén lakosság a reformáció utáni korban fokozatosan átalakult. Míg a kisebb falvak lakossága rendre átvándorolt Marosvásárhelyre, addig Remeteszeg elrománosodott a Lázár család által idetelepített román jobbágyság miatt. 

Az egyházközséghez tartozó Hídvég a XVII. század második felében jön létre, míg a szintén ide tartozó Bese és Csángó a XIX. században. Ezek a kisebb települések és szórványok – Remeteszeg, Hídvég, Bese, Csángó – közigazgatási és vallási szempontból ekkor még Marosszentkirályhoz tartoznak.

A városrészen megjelenő reformátusságra utaló első adat az 1609. január 27-én készített egyházmegyei vizitációs jegyzőkönyv. Ezt követően az írásos adatok száz évig hallgatnak a remeteszegi és hídvégi reformátusokról. A következő írásos emlék 1758-ból való, amiben Hídvég reformátusságának Marosszentkirályhoz való csatolásáról olvashatunk. Külön leányegyházközségként a források 1874-ben említik először Hídvéget és Remeteszeget. 1898-ban már Bese is feltűnik a jegyzőkönyvekben, Kese néven, mint leányegyházközség.

Remeteszeg és Hídvég közigazgatásilag 1902-ben egyesül Marosvásárhellyel, majd Tótfalusi József vártemplomi lelkipásztor javaslatára egyházilag is létrejön a csatlakozás.

A XX. század első évtizedeiben a Maroson inneni rész magyar ajkú lakosságának száma, főleg a reformátusoké, nagyot emelkedik. Az egyházi hatóságok hamar felismerik a millerita és az adventista hittérítők munkájának káros következményeit, ezért Tótfalusi József lelkipásztor vezetésével a Keresztyén Szövetség munkatársai megkezdik az itteni hívek gondozását. 

Egy 1926-ban készített belmissziói jelentésben találjuk az első olyan iratot, amiben a Szabadi úti gyülekezetről tesznek említést. Az 1927. április 17-én megtartott presbitériumi gyűlésen Tótfalusi József rámutat, hogy a Keresztény Szövetséggel közösen néhány esztendeje hatékony belmissziói munka zajlik Marosvásárhelyen. Ennek keretében a Szabadi úton, a Csíki utcában és a Bese alatt hetenként kétszer tartanak bibliaórát, illetve családi összejövetelt. A városvégeken kéthetenként tartanak magánházaknál istentiszteleteket. A lelkipásztori jelentésből az is kiderül, hogy a gyülekezetben vasárnapi iskola is működött a Szabadi úton egy Nagy Kálmán nevű asztalos házánál.

 Csiszér Lajos egyházi tanácsos javasolja a Szabadi úton levő egyházi malom elköltöztetését, és a megmaradó téglaépületeknek templommá, parókiává és iskolává alakítását. A hozzászólások után az egyháztanács elhatározza, hogy a Szabadi úton, azon a területen, amely a Kátzer által bírt telek és a kismalomba vezető út mellett fekszik, imaház, lelkészi lakás építtessék, és ebből a célból sürgősen tervrajzok készíttessenek. Ezt a határozatot erősíti meg Makkai Sándor püspök is az 1927-ben tartott vizitáción. 

 Az 1936. szeptember 12-i presbitériumi gyűlésen már nem imaházról, hanem templomról, két szoba-konyhás parókiáról és egy bibliakör, vallásos összejövetelek tartására is alkalmas nagyobb teremről van szó. A legkedvezőbb ajánlatot a tervező Kelemen Zsombor mérnök teszi. 

Az 1937. július 8-i presbitériumi gyűlésen bejelentik a templomépítés befejezését. Az elnöklő gondnok a jelenlevők tudomására hozza, hogy egy névtelenségbe burkolózó egyháztag a Szabadi úti templom berendezésére egy jó karban levő templomi harmóniumot és négy darabból álló padsort adományoz. Az úrasztala a Vártemplom főgondnokának és a város volt polgármesterének, dr. Bernády Györgynek az adománya. A templom- és imaházszentelésre 1937. december 12-én került sor. Az új templomot birtokba vevő hívek továbbra is a vártemplomi gyülekezet tagjai maradnak. 

A marosvásárhelyi református hívek lélekszámának rohamos növekedése, főleg a külső negyedekben, parokiális körök létesítését, majd ezek újraosztását teszi szükségessé. 1943-ban a Vártemplomhoz tartozó ún. Vízen túli körzet 27 utcát, 787 önálló egyháztagot, 2.361 lelket foglal magába.

Az első lelkipásztor, akit a Szabadi úti parokiális kör gondozásával bíznak meg, Farkas Árpád másodlelkész, aki 1961 decemberében kezdi meg szolgálatát. Szolgálatában Mester István lelkipásztor segíti. 

Az 1970. május 13-i árvíz nagyon megviseli a gyülekezetet. Több egyháztag gazdasága mellett a víz jelentős kárt tesz a templomban, a parókiában, a harangozói házban, az udvarban és a kerítésekben is. A templomba behatolt víz után 10 cm vastag iszapréteg maradt, amit a hívek segítségével sikerül eltávolítani. A harangozói lakás csaknem lakhatatlanná vált, a kerítés egy része pedig kidőlt.

Farkas Árpád nyugdíjazását követően a megüresedett állásba Csiha Kálmán gógánváraljai lelkipásztort hívják meg, aki 1971 márciusában mutatkozik be a vártemplomi gyülekezetben, majd április 1-jével a vártemplomi egyházközség második lelkészévé nevezik ki. Ezt követően április 18-án be is iktatják hivatalába, majd egy hét múlva átveszi a Szabadi úti gyülekezet lelkigondozását is.

A vártemplomi presbitérium a Szabadi úti gyülekezet önállósodásának lehetőségéről 1971. június 20-án tárgyal érdemben. Ez az első alkalom, amikor az önállósulást mint közeli lehetőséget fogalmazzák meg.  

A presbitérium 1972. november 21-i ülésén ismét terítékre kerül az önállósodás kérdése. A felállított bizottság 1972. október 27-i kiszállásán megállapítja, hogy a Szabadi úti hívek kérésének megvannak az önálló gyülekezetté való szervezkedés anyagi és eklézsiális feltételei. A gyülekezetben mintegy 771 családban 2.050 református lélek él. Lélekszám tekintetében tehát megfelel egy erős középgyülekezetnek. A gyülekezetben folyó igen eleven lelki munka, valamint a példaadó áldozatkészség lelkileg is alkalmassá teszik ezt a gyülekezetet az önálló gyülekezeti életre. Ennek értelmében tehát a presbitérium hozzájárul az önállósodáshoz. 

Az önállósodott egyházközség ténylegesen 1973. szeptember elsejétől szakad el a Vártemplomtól. Ezzel a gyülekezet éle-tében új fejezet kezdődik.

Miután közigazgatásilag a besei részt 1963-ban Marosvásárhelyhez csatolják, az ottani református hívek 1971 nyarán ismételten kérik a Vártemplomhoz való csatolásukat. A marosszentkirályi lelkipásztor éves jelentéséből kiderül, hogy Besében ekkor 370 református egyháztag van. A templomhoz való közelség miatt Mester István a besei városrész református híveinek lelkigondozásával a Szabadi úti lelkipásztort bízza meg.

Egyházi vonatkozásban Beséről a legkorábbi adat 1861. december 16-ról marad fenn, amikor a szentkirályi református egyházközségben egyházmegyei vizsgálatot tartanak. Ezt követően, több évtizedig, egyházi vonatkozásban a besei telepről nincsenek adatok.

Az 1931. október 10-én tartott esperesi vizsgálat alkalmával megállapítják, hogy Besében, id. Ungvári József presbiter házánál, minden második vasárnap, bűnbánati héten pedig egyszer istentisztelet, a csángóbeli imaháznál pedig minden pénteken bibliaóra és istentisztelet tartatik. A besei gyerekek számára minden második csütörtökön du. ének-, vallásoktatás, írás-olvasás tevékenységet tart Bíró Mózes marosszentkirályi lelkipásztor. 

Az egyházközség végül imaház és iskola céljából a Bese központjában levő 1.131 négyszögöl területet vásárolja meg és kezdi meg az építést 1933-ban.

1936-ban a román csendőrség erőszakos módon eltávolíttatja a besei imaház külső falán levő feliratokat, melyeket csak Észak-Erdély visszacsatolását követően állítanak vissza. A feliratokat 1948-ban a kommunista hatalom újra lemeszelteti, helyreállításukra véglegesen 1989-ben kerül sor.

Az 1948-as államosítást követően az egyházat megfosztják imaházától, de erről semmiféle írásos bizonyítékot nem készítenek. A besei istentiszteleteket 1990-ig ismét magánházaknál tartják. Az 1989-es változások után a Szabadi úti egyházközség visszaszerzi a jogtalanul elvett imaházat. 2004-ben a presbitérium elhatározza a besei imaház templommá alakítását, melyet még azon évben be is fejeznek. 

E kitérő után folytatjuk a Szabadi úti gyülekezet történetét. 1974 májusától Csiha Kálmán a Gecse utcai gyülekezetben folytatja szolgálatát. A presbitérium a megüresedett lelkipásztori állást meghívás útján szeretné betölteni. Lelkipásztornak a detrehemi gyülekezetben szolgáló Juhász Andrást hívják meg.

Az Egyesülés negyed építési terve súlyos megpróbáltatás elé állítja a Szabadi úti egyházközséget is. Nem lehet biztosan tudni, hogy mi kerül lebontásra és mi nem. A templom közvetlen közelébe toronytömbházat építettek. Időközben a templomba járó hívek számának fokozatos növekedése és az épület süllyedése miatt megrepedezett falak szükségessé teszik a templom javítását, illetve bővítését: négy méter mélyen, egy betonkosárra kellett elhelyezni a süllyedő épületet. Fiatal és idősebb presbiterek egyaránt kiveszik részüket a reggeltől késő délutánig tartó munkából. Ezt követően ünnepi istentiszteleten köszönik meg Isten gondviselő szeretetét és a hívek áldozatos munkáját.

Az 1989-es és az 1990-es tavasz eseményeit idézve fel, özv. dr. Juhász Andrásné így emlékezik azokra a borzalmas napokra: A decemberi események után külföldi testvérek indultak látogatásra és küldtek élelmiszersegélyeket. A „márciusi események” idején a Mezőség felől teherautóval küldtek több „idegent” a templomhoz, hogy elvegyék a segélyt. A lelkipásztor felajánlotta a remeteszegi ortodox lelkésznek az egyik kamion tartalmát, de az nem fogadta el. Az idegenek betörték a kaput, berontottak a templomba, és az ajtón, ablakokon keresztül mindent kidobáltak, és beletaposták a földbe. Megdermedve figyeltük, majd bementünk a lakásba, ahol csak imádkozni tudtunk. Borzalmas kiabálás közepette jöttek a parókia felé, hogy követeljék a csomagokat.

1992 végén az Úristen nehéz megpróbáltatás elé állítja a gyülekezetet. Dr. Juhász András lelkipásztor, esperes súlyos beteg lesz, majd 1993 januárjában meghal.

A megüresedett állást meghívással töltik be, és az addig Egerbegyen szolgáló Szász Zoltánt hívják meg, akinek ünnepi beiktatására 1993. május 23-án kerül sor. 

1993. augusztus 20-án a lelkipásztor gyülekezeti központ építésének megfontolására kéri a presbitériumot, gyülekezeti és ifjúsági terem, valamint a mezőségi gyermekek számára 4060 férőhelyes bentlakás létesítésének céljából. 

A gyülekezeti ház Kali Ellák tervei alapján készül el. Felépítését a holland testvérgyülekezet anyagi támogatásából, az egyháztagok önkéntes adományaiból és munkájából valósítja meg a gyülekezet. Felszentelésére 2000 márciusában került sor.

Szász Zoltán szolgálata 2014. február 29-ig tart, utána Bárócz Huba felvinci lelkipásztort hívják és választják meg. 

A gyülekezeti élet sokoldalú, mindenre kiterjedő tevékenységben nyilvánul meg: istentiszteletek, bibliaórák, konfirmációs előkészületek, nőszövetségi és diakóniai munka, dalárda, ifjúsági énekkar és zenekar, szeretetszolgálat, IKE, vasárnapi gyermek-istentiszteletek, vakációs gyermekbibliahét, ifjúsági tábor, családlátogatás stb. 

Az önállósodáskor (1973) a gyülekezet lélekszáma 2.096. A legmagasabb lélekszámot (3.947) 1994-ben regisztrálják. 2016-ban 1.956 személyt tartanak nyilván.

Mit hoz a jövő a gyülekezet életében? – tehetjük fel a kérdést mindannyian. Ha figyelembe vesszük a remeteszegi városrészen az építkezések lendületét, akkor a lélekszám hosszú távon is biztosított, még akkor is, ha a fiatalok egy része máshol keresi majd a megélhetés lehetőségét. A felnövő nemzedék válaszút elé kerül: keresztyén hívőként vagy szabadelvű életformában kíván-e élni? Mi az előbbit tartjuk járható útnak. A keresztyén életútra való nevelés a bölcsőben kezdődik, és nem kizárólag a lelkipásztor feladata. 

Bartha Zoltán – ifj. Bárócz Huba

 

Az oldalt szerkeszti:

 Ötvös József ny. lelkipásztor