Marosvásárhelyi Nemzeti Színház: Bölcs Náthán

Mit tehet az író, ha olyan korban él, amelyben nem szabad mindent kimondania, amit szeretne? Ha a közléstől való eltiltás fenyegeti, de odabent szinte elviselhetetlenül erős a késztetés: közzé kell tenni az igazságot.

Fotó: Bartha László

Mit tehet az író, ha olyan korban él, amelyben nem szabad mindent kimondania, amit szeretne? Ha a közléstől való eltiltás fenyegeti, de odabent szinte elviselhetetlenül erős a késztetés: közzé kell tenni az igazságot. Vagy az asztalfióknak ír, vagy olyan korba helyezi történetét, amelyet évszázadok rétege választ el az éppen aktuális mától. Amelynek ha társadalmi berendezkedése nem is, de a mindennapi élet szintjén egykoron tapasztalt problematika hasonlatos a szerző világához, így őt nem érheti vád. A sorok mögötti olvasás és olvastatás esete ez, amelyet oly sokan megtapasztaltunk a huszadik század második felében. A szabadon kimondott gondolat nem csak a diktatúrákban jár negatív kimenetelű következményekkel. Gotthold Ephraim Lessing is vitába keveredett a XVIII. századi Németországban a hamburgi főpásztorral, és emiatt közlési tilalom fenyegette. E vita ihlette a Bölcs Náthán című, világhírűvé vált drámai költéményének, az egyetemes drámairodalom egyik legszebb alkotásának megírására, amelyet – hogy, hogy nem – eleddig erdélyi színpadon magyar nyelven nem játszott senki. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház április végi premierje ősbemutató. A szóban forgó darabot Harsányi Zsolt rendezésében láthatta a közönség, a különlegesen szép, Lator László fordította szöveghez méltó, darabosságában kifinomult színpadi mikrozmoszban, igen jó alakításokkal fűszerezetten.

Lessing az egyetemes emberi értékek elfogadása – nem a feltétel nélküli tolerancia, hanem az értéket és minőséget képviselő másság – mellett tör lándzsát drámai költeményének soraiban, gondolatait az erre legmegfelelőbb korba és időbe helyezte: a keresztes hadjáratok Jeruzsálemének házaiba, utcáira és palotáiba, az örökkön forrongó városba, amelynek hétköznapjait, a törékeny békét a három világvallás együtt, illetve egymás mellett élő hívei, fanatikusai és képviselői veszélyeztették. A muzulmánok, a tőlük a szentföldet visszafoglalni próbáló keresztények és természetesen a zsidók. A három monoteista vallás egyike sem mutatott példaértékű toleranciát az elmúlt évszázadok során, de mindegyiknek a hívei között akadtak szép számmal olyanok, akik felülemelkedtek a vallási eszméken és dogmákon, hirdetvén azt, ami egyetemesen emberi. Ilyen a darabban Szaladin szultán, ilyenné válik Curd von Staufen, a keresztes lovag, és ilyen a főszereplő, a zsidó kalmár, Náthán is, akit népe nevez bölcsnek, ő saját magát sohasem. Ők hárman képviselik mindazon tudást, nyitottságot és tapasztalatot, amely képes eggyé kovácsolni a különbözőségeket, történetük mégsem egyszerű, holott a cselekmény az. A csata után Szaladin (Bányai Kelemen Barna) csak egy német keresztes lovagot hagy életben, mert emlékezteti őt fivérére. Nem sokkal később a városban szabadon bóklászó lovag (Korpos András) megmenti a fiatal zsidó lány, Recha (Gecse Ramóna) életét: kimenekíti egy égő házból. Recha angyalt vél felfedezni benne és keresteti, de a lovag nem hajlandó találkozni vele. Végül az apa, Náthán (László Csaba) kérésére meglátogatja őket. A bonyodalom innen kezdődik, majd fokozatosan megismerjük a szereplőket: az erős akaratú és vezető személyiséggel megáldott, mégis nyílt szívű és széles látókörű szultánt. Az éles eszű, de jóságos szívű, rendkívüli intelligenciával bíró kalmárt és az erőteljesen kolerikus alkatú, szívének azonban parancsolni nem képes lovagot, aki életveszélyes kalamajkát kever azzal, hogy az enyhén fanatikus jeruzsálemi pátriárkának (Tollas Gábor) elárulja: él a városban egy zsidó, aki keresztény gyermeket nevel, ki őt vér szerinti apjának véli. Hármuk közös története e szálon indul el. Lessing deizmusának árnyalt képviselői ők, akik a kölcsönös megértést, a három világvallás egyenlőségét hirdetik, az egységben lévő különbözőség erejét és az emberi értékeket feljebbvalónak tekintik az uralkodó dogmáknál. Létüket és a béke fenntartását veszélyezteti a pátriárka, aki nyomoztatni kezd, majd nyílt színi szultáni visszautasításban részesül, a szultán dilemmája – betartani a törvényt a béke érdekében, avagy megkímélni egy ártatlan ember életét? – különös és váratlan dramaturgiai fordulatban oldódik fel: kiderül, hogy Recha és Curd testvérek, Szaladin testvérének gyermekei. A különböző hitek ellenére a humánumban való együvé tartozás így fizikailag is megnyilvánul.

Lessing műve mindörökké aktuális marad, a szigorú korba helyezés azonban csökkenti az örökérvényűséget, avíttá teszi a külcsínt, ennek csorbáját pedig az üzenet szenvedi meg. Harsányi Zsolt látta ezt, és stilizált, első látásra semmitmondó, mégis igen sokat nyújtó színpadra helyezte a történetet. Adrian Ganea díszlete monumentális, ugyanakkor egyszerű: lépcsőzetesen emelkedő, árkokkal megtört színpadot látunk, a perspektivikusan szűkülő falak között, a magasban szinte csak ajtónyi szabad rész marad. Az oldalfalak négyzet alakú fülkékkel, átjárókkal tagoltak, közöttük jelenik meg a lovag, karjai között Rechával, azonmód a kezdőkép – a stílszerű mozgással szimbolizált muzulmánoknak, zsidóknak és keresztényeknek, a jeruzsálemi hétköznapoknak bemutatása – után. A díszlet és a jelmezek a kortalanságot hangsúlyozzák: utóbbiak némelyike utal ugyan a középkorra (például a lovag páncélja avagy Szaladin fegyverzete), legtöbbjük azonban hol korunk eleganciáját, hol a késői XIX. század női viseletének szépségét hangsúlyozza, mégsem eklektikus az összkép: a pasztellszínek, illetve a fehér-fekete kombináció (az egzotikus szultáni udvart kivéve) mindannyiukra jellemző, korok és viseletek olvadnak eggyé egy meghatározhatatlan században játszódó színpadi mikrokozmoszban. A falanszterszerű díszlet nagyszerű harmóniát képez a jelmezvilággal, a natúrszínű faanyag semlegességet sugároz és hagyja, hogy a szövegről a figyelmet semmi se vonja el. Ami mindezt élővé és meglepően dinamikussá teszi, az egyrészt a színészi játék, másrészt a hangok és fények játéka. Vlaicu Golcea különleges muzsikája nemcsak a jelenetek közötti játékot színesíti, rejtett, de találó hangulatfokozóként is funkcionál. Bányai Tamás fénytervező koncepciója pedig élő, szinte mozgó színpadot varázsol a Bauhaus-szerű falanszterből, a fények mágiája látványszínházzá alakítja az erősen szövegcentrikus előadást. A látványszínházi párhuzamot erősíti Szaladin és testvére, Szittah (Moldován Orsolya) élő figurákkal űzött sakkjátéka a sejtelmes fényekbe bújtatott palotában, miközben a humor sem marad el. Finoman, szinte észrevétlenül, de igen elegánsan rejtezik egy-egy szó, avagy mozdulat mögött, legyen szó akár Recha szószátyár, német dajkájáról (Berekméri Katalin), a ballonkabátban önmagukat ostorozó szerzetesekről, avagy a gregorián dallamot dúdoló barátról.

A szereplők játéka tovább fokozza a látvány keltette nézői érdeklődést. Visszafogottan elegáns, ugyanakkor hiteles karakterformálásokat láthatunk, harmonikus szimbiózisban az egyszerűségében megkapó térrel. Korpos András keresztes lovagja a maga morcos, harcos-szerzetes eltökéltségében nagyszerű ellenpéldája Bányai Kelemen Barna fényűzést kedvelő, művelt és széles látókörrel bíró, szangvinikus Szaladinjának. Gecse Ramóna Rechá-jára egyszerre jellemző a gyermeki naivitás és humorba csöpögtetett rafinéria, Berekméri Katalin dajkája a szószátyár gondoskodás megtestesítője, Tollas Gábor pátriárkája a hatalmát féltő hatalom és a hitbéli, szemellenzős vakbuzgóság mintapéldája. Mindannyiukra jellemző azonban az, ami a főszereplő, László Csaba játékára. A magába húzódó, mégis társaságkedvelő, igen okos, ennek ellenére szelíd karakter az, amely a világ, illetve az emberi lét nagy kérdéseire választ képes adni. Sorok mögött rejtező válasza egy teremtőt ismer, a hozzá fordulóknak pedig megadatik a választáshoz való jog, a legmegfelelőbb út felmérésének és megtapasztalásának lehetősége. A három gyűrű ősi példázatának dramatizált változata a mű, e történet alapköve és kiindulópontja ő. László Csaba alakítása kívánnivalót nem hagy maga után, társaihoz hasonlóan visszafogott, és épp ezért hatásos stílben tolmácsolja a szerző gondolatait, hagyja, hogy a szavak érvényesüljenek, nem nyomja el a szöveget és az sem lesz úrrá rajta. A kiegyensúlyozottság jellemző rá, akár a produkció egészére. Nincs ritmikai törés és senki sem játssza túl magát, egységes egészként pereg az előadás, amelynek gördülékenysége a mű enyhén drámaiatlan voltát ismerve meglepően kellemes csalódás. És ahogyan a rendezői koncepcióból, úgy a színészi játékból sem hiányzik a humor, remek példa erre Bonifades, Ördög Miklós Levente szerzetese, aki a maga meghunyászkodó, de tisztán gondolkodó voltában jelzi, sejteti, avagy a megfelelő pillanatban kimondja, hogy mi a véleménye erről a középkorban játszódó, de ma is aktuális káoszról, amely elénk tart görbe tükröt. Hasonló figura Al-Hafi, Bartha László Zsolt lököttségében tisztán látó, nonkonformista dervise – Náthán jó barátja –, aki kincstárnokként, a haláltól sem tartva mondja a szultán szemébe véleményét, bármi legyen is e vélemény. A rendező hangulatos, fényekben gazdag világot teremtett Lessing szövege köré, miközben a dramaturg (Csép Zoltán) nem bántotta azt. Az üzenet nyilvánvaló, a „körítés” elegáns és teret enged a szabad következtetésnek, nem gátolja a nézői fantáziát, megengedi, hogy olyannak lássuk a majd’ ezer évvel ezelőtti közel-keleti várost, amilyennek látni szeretnénk a maga szerzeteseivel, derviseivel, fényűző udvarával egyetemben. Teszi mindezt törések nélkül, hiteles és igényes színészi játékkal fűszerezetten, miközben nem, avagy csak burkoltan foglal állást. Nem kíván katarzist, de megengedi a további elmélkedést.

A másság iránti érdeklődésnek, a különbözőségek elfogadásának azonban – mint azt a darabban szereplő muzulmán, keresztény és zsidó hármas is igazolja – a megfelelő értékrend és az emberi minőség az alapja. Mint Lessing korában is.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. G. E. Lessing: Bölcs Náthán. Fordította Lator László. Címszereplő: László Csaba, a szereposztás további tagjai: Gecse Ramóna, Korpos András, Berekméri Katalin, Bányai Kelemen Barna, Moldován Orsolya, Bartha László Zsolt, Ördög Miklós Levente, Tollas Gábor, Kovács Botond és Meszesi Oszkár. Dramaturg: Csép Zoltán, díszlettervező: Adrian Ganea, jelmeztervező: Alina Herescu, a jelmeztervező asszisztense: Kupás Anna e.h., zene: Vlaicu Golcea, fénytervező: Bányai Tamás, színpadi mozgás: Kis Luca Kinga, asszisztens: Bezsán Noémi e.h. Rendező: Harsányi Zsolt.