Marosvásárhelyi képzőművészek a Vargák bástyájában

A város egyik legaktívabb műgyűjtőjének, dr. Madaras Sándornak köszönhető a helyiekben nosztalgikus húrokat is megpendítő kiállítás. A Vásárhelyi Forgatag mindenképpen nyert vele, érdemes folytatni a kezdeményezést a következő években is. Akár úgy, hogy a kiváló műgyűjtőt kérik fel, tegyen lehetővé újabb betekintéseket gazdag és igényes kollekciójába, akár úgy, hogy más magángyűjtemények birtokosait biztatják hasonló önzetlen közszolgálatra. Tovább színesedne ezáltal a vizuális kínálat, és talán a tájainkon ma még bátortalannak tűnő műgyűjtésnek is lendületet adhatna ez a gyakorlat. A művészeti mozgalomnak ilyen ösztönzőkre is szüksége van, ha már az állam a régi műtárgyfelvásárlások szokását hanyagolja. Természetesen sokkal több művet tartalmaz a Madaras-kollekció, mint ahányat a bástya hangulatos kiállítóterében be lehet mutatni, szelektálni kellett azt a közel harminc képet és plasztikát, amit a népes közönség megcsodálhatott. A válogatás fő szempontja ezúttal a vásárhelyiség volt, persze így is kiállíthattak volna számos más alkotást is, ha a hasznos falfelület nagyobb. Maradt tehát a szubjektív kritérium, mondta el a szelektálni kényszerült gyűjtő. Azokat a munkákat hozta el a tárlatra, amelyek a legkedvesebbek számára, s amelyek szerzőihez jobban kötődött, kötődik. Amint mesélte, minden festményhez, grafikához, szoborhoz valamilyen személyes emlék, különleges történet kapcsolódik, ezért is ragaszkodik annyira hozzájuk. Nyilván a nézők ezt nem tudhatják, a műalkotások azonban így is hatnak, és az is lehet, hogy bennük is megmozgatnak valamilyen hasonlóan személyes érzelmet, sztorit. Már maga a vásárhelyi jelző is vitatható ez esetben, hiszen már rég elhunyt alkotók művei is láthatók a kiállításon, vagy olyanokéi, akik hosszú ideje máshol, más országokban élnek, dolgoznak. Olyan festők, szobrászok is bekerültek a válogatásba, akik nem Marosvásárhelyen születtek, de hosszú ideje hűséges vásárhelyiekké váltak, és így tovább. A fő kritérium, amikor válogatott, az volt, hogy a műalkotások a hely szellemét, hamisítatlan hangulatát tükrözzék, sugározzák. A képzőművészek több nemzedékét képviselik a munkáikkal jelen levők, a múlt század második felétől napjainkig, Marosvásárhely művészeti életének kibontakozását, felvirágzását, korszerűsödését, kényszerű hanyatlását érzékeltetve, majd későbbi megújulását is sejtetve. A MAMŰ-sök ebbe a merítésbe már nem kerültek bele. A régi nagyok közül Bordi András, Barabás István, Pittner Olivér, Incze István szerepel a kiállításon. Rég hiányzik az élők sorából Kulcsár Béla, Szécsi András, Sükösd Ferenc, Nagy Pál, Balázs Imre, Olariu Gheorghe, Nyilka Róbert, Albert László, Vass Tamás, Fekete Zsolt, elhunyt Kusztos Endre is. A ma is aktívak csapatát Kolozsvári Puskás Sándor, Kákonyi Csilla, Zagyva László, Simon Endre, Kiss Levente, Kuti Dénes, Székely János Jenő, Török Levente, Rákosfalvi Zsuzsa gazdagítja, s talán a felsorolás nem is hiánytalan. A hét rengeteg eseménye közepette is érdemes valahogy időt szakítani erre a múltidéző tárlatra is.