Markó Béla szó-képeiről
Markó Béla egy interjúkötetének minapi bemutatóján arra a kérdésfelvetésre, hogy keveset beszél magánéletéről, azt ajánlotta, hogy aki erre kíváncsi, olvassa verseit.
Markó Béla egy interjúkötetének minapi bemutatóján arra a kérdésfelvetésre, hogy keveset beszél magánéletéről, azt ajánlotta, hogy aki erre kíváncsi, olvassa verseit. Versei ugyanakkor arról is tanúskodnak, hogy – amint egy anyaországi kritikusa nemrég ki is emelte – a politika minden romboló hatása ellenére Markó Béla ma is autonóm és érzékeny, kezdeményező és nyitott személyiség. Ezeket alátámasztandó, hivatkozhatunk legutóbbi haikukötetére*, amely az egyéni lét mondhatni legszemélyesebb kérdéseit veti fel, boldogságról, meghitt családi hangulatról, szerelmi érzésről, szépségről és értékekről, a természet törvényeinek megfigyeléséről olvashatni benne játékos és komoly hangvételű lírai miniatűröket, illetve bölcseleti jellegű gondolatokat, a négy évszak szerint sorolva ezeket ciklusokba Feladat, Ámulat, Lassítás és Megérkezés címmel.
Minthogy rövid idő alatt ez a második megjelent haikukötete a költőnek, érdemes megjegyezni, hogy az előzőhöz viszonyítva (Út a hegyek közt, 2010) ez utóbbiban többségben vannak azok a haikuk, amelyek csak egy-egy természeti kép megörökítéséért születtek, úgyhogy ezek esetében nem valamely gondolat felvetése lehetett a költő célja, hanem egyszerűen a gyönyörködtetés az általa meglátott egyszeri képben. A Markó által így létrehozott szó-képek pedig leginkább egy képzőművészeti műfajhoz, az akvarellhez közelítik ezeket a haikukat. Szófestményeknek mondhatnám az ilyeneket. Példaként az Öröm címűt érdemes idézni egyszerűsége és frissessége, valamint betűrímei által keltett visszafogott zeneisége okán:
tetőtől talpig
hófehér hab a meggyfán
fürdik egy angyal
A szerelmi tematika ezúttal is a maga változatosságával van jelen, egyes esetekben játékos és pajkos, máskor meghitt és komoly hangulatú versekben (Beteljesülés, Forróság, Ébredés, Ámulat, illetve Szerződés, Állandóság, Sodrás, Veled). Fontosnak tartom kiemelni, hogy a költő a családra mint összetartó erőre tekint, amit a kisfia gyermeki nézőpontjából megírt Balázs-haiku című vers tanúsít („anyu mosolya / olyan hamar átugrik / apu arcára”), saját életére meg a számvető ember szándékával (Számadás, Készülődés, Boldogság, Életút, Epitáfium). Ez utóbbiakban a lírai alany az önvizsgálat és a számvetés igényével, közvetlen hangon szólaltatja meg a benne néha felmerülő kételyt a megtett életúttal szemben, illetve elfogulatlanul és őszintén néz szembe önmagával. A Számadásban a kétely gondolatának ad hangot („lepke a szélben / megpróbáltam-e én is / legalább ennyit?”), az Epitáfiumban pedig morális szempontból néz szembe önmagával, írván, „bátor voltam mert / annál is jobban féltem / a gyávaságtól”, s ezzel a gesztussal arra biztatja az olvasót, hogy ki-ki tegye meg ezt, mielőtt másokat megítélne...
A haiku mint versforma és műfaj igen távolról, a Kelet irodalmából került át az európai s köztük a magyar lírába, a 20. században honosították meg, s napjainkban az erdélyi magyar költők közül is sokan művelik. Markó Béla ezt olyan természetes módon teszi, mint ahogy lélegzik és beszél az ember.
Borcsa János
