2019. augusztus 20., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés a 60 éves Kovács András Ferenc költővel

– Két esemény is időszerűvé teszi ezt a beszélgetést: pár nap múlva, július 17-én 60 éves leszel, néhány hete pedig visszaléptél a Látó vezetésétől. Ok-okozati összefüggés van a kettő között?

– Részben igen. Régóta készültem erre a lépésre, úgy éreztem, hogy még mielőtt 60 éves leszek, ezt meg kell tennem. Annál is inkább, mert a törvényes előírások szerint most kellett volna újabb három vagy négy évre meghosszabbítani a menedzseri tisztségemet, ezt pedig nem vállaltam. Nem lemondás volt, ahogy egyesek minősítették a döntésemet. Én a Látóról nem mondok le, a lapnak az egyik alapító tagja vagyok, a jelenleg itt levő legrégebbi ember. Erről nem mondok le, pontosabban nem mondok fel, hanem visszavonulok a Vers rovathoz, amit a kezdetektől csinálok. 

– Feltételezem, hogy az úgynevezett menedzseri teendők váltak túlságosan terhessé számodra. Tény viszont, hogy majdnem tizenkét évet töltöttél főszerkesztőként a folyóirat élén, a személyiséged, egyéniséged, a habitusod meghatározta a lapnak ezt az időszakát. A 2007-től mostanig átélt periódus az életednek is fontos része. 



– Kétségtelen, hogy az volt. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ennél a lapnál egy közösség van. Úgy volt az én főszerkesztésem előtt is, és hiszem, hogy így lesz ezután is. A főszerkesztő mindig egy kicsit primus inter pares. Ő viszi a nehezét, káromkodásos, abszurd dolgokat is hordoz. A kultúra helyzete nem rózsás, hogy finoman fejezzem ki magam. Nem csak a megyében vagy Romániában, hanem a tágabb térségben sem. A Látó erősen megrajzolt karakterű szerkesztőség és lap volt eddig is, Markó Béla és Gálfalvi György vezetése idején is. Persze a főszerkesztő egyéniségéből fakadóan mindig egy kicsit másutt vannak a hangsúlyok, de a Látó attól még Látó marad, ha változnak is olykor a vezetők. Én a munka rám eső részét 90 januárjától csinálom itt, és ez ezután is így lesz. Terveim szerint majd innen fogok nyugdíjba menni. És a többiek is ugyanúgy teszik azt, amit felvállaltak. 

– Annak idején, amikor a lap élére kerültél, hosszasan beszélgettünk a terveidről, szándékaidról. Később is megpróbáltuk fel-felmérni, merre tart a Látó, hogyan fiatalodik a közönsége, a munkatársi gárdája. Most visszatekintve, végeztél magadban valamiféle számvetést? Mit kaptál ettől a periódustól? 

– Feladatokat adott, szép pillanatokat. Egy irodalmi szerkesztőségben az együttlétek a fontosak, a beszélgetések egymással, olyankor, amikor bejönnek a szövegek. Sok érdekes mozgás volt közben. Ezt például a Látó irodalmi díjak kiosztására értem, és természetesen a Látó Irodalmi Színpad meg a Látó Irodalmi Játékok dolgaira is. A szerkesztőségi műhely ezeket is felöleli. Hogy a főszerkesztőtől milyen mutatókat kérnek számon, az esetenként abszurd színjátékba illő. Akárha a porosz matematikai akadémia vagy rosszabb esetben a belga tonhalhalászatra szakosodott amatőrök találták volna ki, mit várnak el tőlünk a kultúra finanszírozói. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy nagyon megváltozott a város. Generációk tűntek, tűnnek el. Ez a mi kettőnk beszélgetéseiben is szóba került nem is egyszer. Mások lettek a megszólítás módjai, részben a közönség is kicserélődött. Ez is természetes folyamat. De bízom a kollégákban, Vida Gáborban, az új főszerkesztőben különösképpen. Együtt vagyunk, ugyanazt a lapot csináljuk. Ez a lap mozog, a világ mozog, a kultúra szempontjából azonban nem jó periódus ez. Nem csak itt. Távolabb sem a térségben. Az autoriter, populista beszédmód nagyon erős humánértelmiségi és kultúraellenes húrokat penget. Az értelmiséget általában akkor szokták szidni a diktátorok, kalandorok, amikor a hatalmukat féltik. Európában is, nem csak Ázsiában. Kíváncsi lennék a pillanatra, amikor a Brit Tudományos Akadémiát felszámolják, vagy a párizsi Biblioteque Nationale-t semmisnek nyilvánítják. Vagy a Louvre-ot leköltöztetik Montpellier-be. Az ilyesmi engem mindig foglalkoztatott. 

– A költőt is, nem csak a menedzsert. De még a lapszerkesztésnél maradva, jelezni szeretném, hogy ez a munka azért is hasznodra lehetett, mert a közönséggel való közvetlen találkozások, a különféle fellépések alkalmával a szervezési munkán túl mindegyre kénytelen voltál mozgósítani a belső energiáidat arra is, hogy személyiséged rejtettebb oldalait, teljesebb önmagadat megmutasd.

– Ez valóban így volt. Egy kicsit mozgékonyabbá kellett tenni ezeket a fellépéseket, és ez izgalmas kihívás az ember számára. Másfelől én nagyon szeretek verset olvasni. Másét is, nem csak a magamét. Ha egy kicsi rivaldát érzek, valami felébred a génjeimben. Gyermekkoromban, ifjúkoromban nem szerettem verset mondani, később történt meg bennem egy ilyen fajta nyitás. Amivel mégis nehezebben álltam, az a huzavonák kérdése. A hivatalnak mindig vannak packázásai. Az eltelt tizenegy és fél évben egyre fogytak azok az alkalmak, amikor saját örömömre azzal foglalkozhattam, amit igazán szeretek, az írással. A magánéletem alakulása sem kedvezett ennek a vágyamnak.

– Tudod, hogy költőként mi maradt megíratlan vagy befejezetlen az eltelt évtizedben? Felmérted, hogy a költő Kovács András Ferenc mivel maradt adós a közönségének?

– Adósságaim nincsenek. Nem tartozom senkinek. Magammal szemben vannak elvárásaim, nevezhetjük adósságnak is. Pontosan tudom, hogy mit lehetett volna csinálni, mit akartam volna csinálni. De ugyanakkor ez nem mérvadó, csalóka lehet a For ever Young érzés. Még nagyon sok minden volna, ami rám várna. A sufni tele van befejezetlen kéziratokkal, de az ember a koránál fogva lassul, fárad. Különféle bajai történnek. A költőnek teljesen mások a bajai, mint egy magánembernek, noha egyben ugyanazok is, hiszen az egyik befolyásolja a másikat.

– Hatvanévesen is lehet fiatal a költő.

– Persze, hogy lehet. Valahol itt benn még egész ifjúnak, gyereknek érzem magam. A testem vagy a csontjaim érzik másképpen.

– Vajon nem azért, mert amióta írsz, olyan sok alakban megjelentél, annyi mindent átéltél már? Túl a tréfán, rólad igazán elmondható, hogy ami a lírában, versben lehetséges, azt mind végigpróbáltad. Van még olyan költészeti lelemény, forma, amivel nem próbálkoztál?

– Az mindig marad. Azért is mondtam, hogy még sok dolgom volna. Annyi, hogy legalább két élet kellene hozzá. De mindig csak egy élet adatik, ez pedig lehet emlékezetes, de feledhető is. Az időtől, a nemzedékektől is függ, az ízlés változásaitól is, nagyon sok mindentől. Nem szabad nagyság kategóriában gondolkoznunk. A nagyság kétes kategória. Elolvasandó ehhez Weöres Sándor Nagyság című verse, ez a mérték nála is át van húzva. A költészet külön világ a világban. Sok minden maradt benne, ami még kiaknázásra vár. De túl a költészeten van egy dolog, amit szerettem volna kipróbálni: a színház. Töredékeiben, nekifutásaiban megvan nálam, de csak annyi. Azt, hogy valamiféle széppróza kötettel vagy regénnyel fogok valaha is előrukkolni, nem hiszem. Az én világom teljesen öntörvényűen mozgó valami, amelynek a közepében költészetek vannak. Epicitás és dráma is van benne. Megírhatnék tehát néhány drámát, színdarabot, nem a menő témákról, hanem pontosan arról, ami engem érdekel. Nem könyvdrámákat, hanem színszerű dolgokat írnék. Persze nem biztos, hogy mindig a mindennapi történésekből kell kiindulni. A színház egy jelképes dolog. A koráról is elmond valamit. Akár burkoltan is, mint William Shakespeare. Akár metszően, mint Csehov. Vagy mint Molière. Ez az én munkásságomban egyelőre elmaradt. Egy kicsi független nyugalom kellett volna hozzá. De hát miféle nyugalmi állapotai jönnek össze a költőnek? A költészet, az írás is olyan, hogy a kételyek, a nyugtalanságok csak nyugalommal hozhatók ki. Ez egy öntörvényű játék, mint bármi más. 

– Ha már a színháznál tartunk, meg kell jegyeznem, hogy a játékos, a szerepjátszó éned a nyilvános szerepléseken mindegyre előjön. Úgy tűnik, hogy jól érzed magad a közönséggel való kapcsolatban.

– Így igaz. Nem csak akkor, ha a Látót kell bemutatni, hanem bármi mást. Természetes dolog, hogy az ember megszólal. Szegény édesanyám mondta valamikor: látod, fiam, azért örököltél tőlem is valamit. Úgy volt, többen is hangsúlyozták. Ha apám volt az apollóni nyugodt, kiegyensúlyozott, klasszicista lélek, akkor az anyám a dionüszoszi lélek, teljes mértékben. Tőle azt is örököltem például, hogy nagyon erősen tudom hordozni a hangomat. A mellkasunk hasonló. Drága édesanyám, bármilyen pici volt, óriási mellkasa volt és óriási hangja. Időnként ő is rám kérdezett, hogy szoktam-e izgulni. Mondtam, hogy az elején egy kicsi jótékony izgalom, feszültség van, de annyi kell is. Amikor elkezdem, akkor már nem szabad izgulni. Ha benne vagyok, önmagamat kell adnom.

– Édesanyádat hoztad szóba, rövid ideje veszítetted el, eleven még a fájdalom. Nehéz év ez számodra, miközben a szép kerek évfordulódnak kellene örülnöd. Fura időket élünk, ránk telepedett „rosszkedvünk nyara”?

– Pontos a kifejezés. Nálam ez még hamarabb elkezdődött. Rosszkedvünk tavaszát is meg kellett érnem. Elment édesanyám, akivel nagyon sokat vitatkoztunk, ahogy csak anya és fia tud zsörtölődni egymással. Figyeltem magamat, és el-elcsodálkoztam, hogy bizonyos dolgokban mennyire hasonlítottunk egymásra. Édesapámmal másféle volt a hasonlóság. Édesanyám nem viselte a dívaságot, visszafogott volt. Humora volt, szarkazmusa, tudott gonosz is lenni, de tőle lehetett megtanulni, hogy az a színész, akire odakapod a fejed, amikor megjelenik. Bejön, hallgat, és mégis fölizzik körülötte minden. Jelen van. A jelenlétet lehetett megtanulni tőle, ha ez egyáltalán megtanulható. És azt, hogy a megszólalás mindig pontos legyen. Vagy súlyos. Vagy cseles. Érdekes volt ezt tapasztalni. Nem akartam én színész lenni, de ha úgy alakul, az egy más élet lett volna. Nagyon áldozatos és egyben háládatlan dolog színésznek lenni. A költőket is elfelejtik, de a színészeket hamarabb.

– A költő megszólalásának milyen súlya van napjainkban?

– Nem sok. Botorság hinni, hogy a költő megszólalásának súlya van. Ezek ma már inkább mondvacsinált dolgok. Említettem korábban, hogy egy velejéig romlott, értelmiségellenes, manipulált társadalomban a költő, az értelmiség szitokszó. Nincs súlya. Volt valamennyi. A magyar történelemben egyszer-kétszer előfordult, hogy megszólalt a költő, és akkor felzúdult a társadalom. Ilyen költő volt Petőfi és Ady Endre. Annak is volt némi súlya, hogy mondott valamit Babits Mihály, vagy nem mondott. De a költő és a költészet jelentőségét nem szabad túlértékelni. 

– Jobb lenne optimistább hangulatban időzni a 60. kilométerkőnél.

– Nem vagyok én pesszimista, de az 50. születésnapom körül sem lelkendeztem. Ez az év viszont rosszabb volt az előző időszakaimnál. Tegyük hozzá azért azt is, amit az olvasók nem láthatnak: mindezt félmosollyal mondom. Azt is, ami a rosszra vonatkozik. Persze a hatvan évet nem lehet letagadni, az annyi, amennyi. Most már lebácsizzák az embert, bár már mondtam, nem érzem magam bácsinak. A szervezetem nyilván tőlem függetlenül is teszi a magáét.

– A játék öröme megmarad. Gondolom, 61 vagy 71 évesen is az újat kereső költők élén leszel.

– A költő mindig más és más világra keres szavakat, és meg is van a maga tartaléka erre. Az örömtartalék is. Igaz viszont, hogy idővel picit keseredik az ember. Szarkasztikusabb, cinikusabb lettem. Soha nem voltam egy naiv, hiszékeny valaki, költőként körmönfontabbnak mondhatom magam, de mindehhez hozzáadódott némi kesernye. Ez viszont nem rajtunk, nem a szavakon áll.

– Vajon a továbbiakban szükséged lesz újabb költői alteregóra?

– Erre közhelyes lehet a válasz: „soha ne mondd, hogy soha”. A regényre, szépprózára mondtam magabiztosan, hogy részemről arra nem lehet számítani. A költészet más. Nem tudható, hogy a költői alteregóknak szükségük lesz-e még rám. Nem tagadom, az olvasóközönség számára ez a jelenség egy kicsit félrevezető, megtévesztő lehet. A költészet mesterség is, tudás, egyfajta világlátás. Nem csak törvény, nem csak mérték, öntörvény is! Önmérték. „A mindenséggel mérd magad!” – mondja József Attila. Megmosolyogtat, amikor olvasom, hogy írásaim révén távolságtartónak, személytelennek vélnek. 

– Ugorjunk. Úgy tűnik, hogy meglehetősen régóta hallgat Lázáry René Sándor.

– Bizony. Hallgat Lázáry René Sándor. Nagyon nehéz kibetűzni a verseit. Hatszáznál több költeményről van szó. Kicsi feljegyzések vannak, levelezései nem maradtak fenn. Nem volt időm rá, hogy a Lázáry által hátrahagyott paksamétákat kibetűzzem, ez magyarázza a hallgatását. Egy versből mindig több változata volt, el kell dönteni, hogy melyik a jó és így tovább. Csak olyankor szoktam közzétenni, amikor már meggyőződtem, hogy ez a megfelelő. De nagyon hallgat Caius Licinius Calvus is. Ők mind a fiókban hallgatnak, nem is egyben. Több fiókom is tele van. Ezekkel mind foglalkozni kellene.

– Tartogatsz még meglepetést?

– Nem tudom, de előfordulhat. Vagy egyszerűen meghalok, és az lesz az óriási meglepetés. Ennek is nagy kultusza van mostanában.

– Azt nyilatkoztad valahol a közelmúltban, hogy „költőnek lenni, az egy állapot”. A költői állapotod most milyen? Több időt fordíthatsz ezután a lírára. 

– Igen, többet foglalkozhatom a magam dolgaival. De szükségem is van időre, hiszen még annyi tennivaló lenne! Nem lehet befejezni a dolgokat, csak abbahagyni. Le kellene zárnom történeteket, mintha éppenséggel regényt írnék. Új történeteket is kitalálhatok, megírhatok egy-két drámát. Ilyesmik foglalkoztatnak, és főleg az, hogy szeretnék egy sokkal kevésbé nyugtalanító közegben élni. Számomra a Látó nem nyugtalanító közeg. Ez a munkahelyem. Szeretek bejárni, jókat beszélgetünk. Van miről, nagyon sok jó szöveg születik. Nemzedéki váltások vannak, más lett az irodalom, fiatalodik. Ezen nem lamentálni kell, ez természetes folyamat, aminek örülni kell, mert egyben folytonosságot is jelent. 

– Kívánom, hogy mindaz, amit szeretnél, teljesüljön. Legyen erőd, energiád hozzá. Isten éltessen sokáig!

– Köszönöm szépen. Örülnék, ha mindaz, amit kívánsz, a születő írásokban teljesülne. És főleg tükröződne az általam szeretett lények mosolyában.