Mapplethorpe világa

Robert Mapplethorpe életmű-kiállításnak ad helyet a budapesti Ludwig Múzeum. A New York-i Robert Mapplethorpe Foundation-nel együttműködésben szervezett kiállítás Magyarországon első alkalommal mutatja be ilyen átfogóan a kortárs fotográfia világhírű alakjának műveit, közel kétszáz alkotást.

Fehér-fekete

Robert Mapplethorpe életmű-kiállításnak ad helyet a budapesti Ludwig Múzeum. A New York-i Robert Mapplethorpe Foundation-nel együttműködésben szervezett kiállítás Magyarországon első alkalommal mutatja be ilyen átfogóan a kortárs fotográfia világhírű alakjának műveit, közel kétszáz alkotást. A kiállítás szeptember 30-ig látogatható. További információk: www.ludwigmuzeum.hu, www.mapplethorpe.org

Viszolyogva bámulok ki az ablakon, ahogy a vonat lassan kifelé halad a nagyvárosi állomásról. Olajos sínek, rozsdás vasszerkezetek, omladozó őrbódék, koszlott betonkerítés… Üdítő változatosság a feltünedező graffitik látványa. Végre egy kis szín. Krikszkrakszokba rejtett üzenetek, melyekben kíváncsian keresem a kapaszkodókat a névtelen, arctalan szerzők rejtőzködő világa felé. Rövid az út a visszataszítótól az érdekesig. Tetszetősebb falfirkák után kutatva figyelmemet élénk színfoltok vonják magukra. Meglepődve ismerem fel: nem festett képeket látok, ezek óriáspapagájok. Az állatkert, a madárház hátsó oldala! Sosem vettem szemügyre ebből az irányból… Ismerős helyek ismeretlen arca suhan el előttem. Innen nézve minden olyan szokatlan, olyan más. Olyan érdekes. Mit nem tesz egy egyszerű nézőpontváltás…

Tudattalanból előbukkanó asszociációk a pár nappal korábban látott fotókiállítás kusza benyomásait villantják elém: Mapplethorpe provokatív világát. Az egyszerre ámulatba és zavarba ejtő képeket, melyeknek hatását azóta is emésztem.

Ezek az alkotások pár évtizede még botrányt kavartak – mára már sok rangos múzeumot bejártak, kivívták a világ csodálatát és elismerését. Beírták Mapplethorpe nevét a modern művészet történetébe. A világhírnek kijáró tisztelettel és kissé szenzációéhesen mentem el megnézni a Ludwig Múzeumban kiállított gyűjteményt. A fotóművészet egy meghatározó alakja, a hetvenes-nyolcvanas évek New York-i művészvilágának különc szereplője, kétes kötődések a meleg- és a szado-mazo szubkultúrához, provokatív témák, közfelháborodást keltő, szexuális tartalmú művek, nyíltan felvállalt homoszexualitás – klisészerű előismereteim nem egyengették utamat a művekkel való találkozásban. Időtávlat, világhír, kiállítási helyszín rangja moderátorként hatott, ettől eltekintve a falakat uraló fekete-fehér fotók a lehető legszabadabb útra leltek felém, és ellentmondásos érzések kavalkádját szülték.

A lenyűgöző portrékon leginkább az alanyok hitelessége ragad meg. Beállított, néha egészen színpadias felvételek, ám a modell olyan felszabadultan adja át magát a póznak, hogy a képek láttán elhiszem, ezek az emberek pontosan ilyenek. Valami olyan bensőséges hangulat érzékelhető, mintha modell és fotós számára egyformán mulattató játék zajlana: az alany, önmaga és a fotós szórakoztatására eljátssza saját magát. A fotós megfigyel, megért, elfogad… és megörökít. Milyen ember lehet a fotós, akinek ilyen élmény a kamerája elé állni?

Önarcképei a legkülönfélébb válaszokat adják. Jelmezek, szerepek – vegyes érzéseket keltő arcok… Nagyvilági nőnek maszkírozva. Bőrdzsekis, szívtipró keményfiúként. Ördögi jelkép előtt pózoló gépfegyveres gerillaharcos. Késsel hadonászó eszelős hasfelmetsző. Vonzó, férfias elegancia, öltöny-csokornyakkendősen. Fekete háttér, koponyadíszű sétabotot markoló kéz, a faragott koponyára emlékeztető sápadt arc, kamerába meredő tekintet – halálallúzió egy évvel az AIDS okozta vég előtt… Végletek. Egyik: obszcén ördögjelmez, szegecses bőröltözet, kamera felé fordított hátsóból hosszú farokként kilógó ostor. Másik: kellemesen könnyed, aszimmetrikus kompozíció, oldalról a képbe hajoló fiatalember tiszta tekintete, vidám nevetése mintha azt üzenné, nincs jelmez, nincs szerep… ez vagyok. Melyik arc az igazi? Határokat feszegető kísérleteivel nyilván ő maga is erre keresett választ…

Képeinek egy csoportja viszolyogtatóan tág határok közelébe, kulisszák mögötti helyekre visz. Homoszexuális szerelmi jelenetek, szado-mazo szerepjátékok utalásszerű vagy sokkolóan nyílt felvételei – olyan világ alakjai, helyszínei, kellékei, amiről kívülálló nem szívesen vesz tudomást. Zavarba ejtő vagy éppen visszataszító látvány, mégis feszélyezett kíváncsiságot kelt, nem enged felületes pillantással továbblépni. A téma ellenérzést vált ki, de a képek hitelessége, őszintesége kikényszeríti az elvonatkoztatást.

Az aktok látványát könnyebb befogadni – a férfitest ennyire kendőzetlen ábrázolásának szokatlansága ellenére is. A képek szemet gyönyörködtető tökéletessége, a modellként választott, különleges szépségű férfi- és női testek szoborszerűségét hangsúlyozó kompozíciók megkönnyítik a ráhangolódást. Az egyedi szemléletmód, formák, fények, kontrasztok sajátos megoldásai kiemelik a valóság kereteiből, némileg elvonttá teszik az emberi testeket. Esetenként a humor, vagy a beállítás különlegessége oldja a meghökkenés feszültségét. De a provokatív szándék vitathatatlan. Önmagában is provokatív hatású, hogy szinte minden művet áthat a szexualitás. Még a bámulatos szerkesztésű virágcsendéletek is erotikus asszociációkra késztetnek, különös átjárhatóságot teremtve a növények, tárgyak mindig valamiképpen bizarr, egyedi megjelenítése és a testet ábrázoló kompozíciók között.

Ambivalens érzésekkel lépek ki a múzeumból. A látottak hatása kiállításélményben ritkán tapasztalt kihívás elé állít. Pár napos felszín alatti érlelődés következik, mely nehezen megfogható nyugtalanságként jelentkezik. A tudatba makacs rendszerességgel bevillanó emlékképek, homályosan megfogalmazott, elnyomhatatlan kérdések kísértenek: tetszik? Nem tetszik? Vonz? Taszít? Mi ez? Hol a helye?... A válasz felszínre bukkanásával arra a hétfő reggeli üresjáratra vár, amikor félóra erejéig nincs más teendő, mint kibámulni a vonatablakon… Felismerésszerű az élmény – nézőpontváltás oldja a konfliktust, vonzó és taszító, mint kirakós játék darabjai kerülnek helyükre. Tetszik és nem tetszik, vonz és taszít, egyszerre. Nem más ez, mint időzített bomba. Helye a konvenciók egyértelműségébe betonozott gondolatok börtönében van, a rutinná fásuló napi teendők, falakká kövülő megszokások bunkerében. Hogy betölthesse, amire rendeltetett: szétrobbantsa ezeket a vastag burkokat, és foglyaikat a szabadba kényszerítse. Különös, hatásos sokkterápia…

Elkapom a szemben ülő nő értetlen, gyanakvó pillantását, és ráébredek, arcomon széles vigyor ül.

Nagy Emese