Hétköznapi történet
Margó falinaptárát rendszerint piros betűs megjegyzések, körök, kacskaringók, apró virág- és madárminták szőtték át. Leginkább egy írásos kézimunkára emlékeztetett a – fontos személyek megünneplésére figyelmeztető, egyszemélyes és családi programok közeledtét jelző – tudástár. A hatvanas évei végén járó asszony a konyhaajtóra ragasztotta ki a kalendáriumot, és valahányszor belépett a parányi, almaillatú térbe, mindig vetett rá egy fürkésző pillantást. Így sosem fordulhatott elő, hogy egy rokon, barátnő vagy volt kolléganő születés- vagy névnapját elfelejtse, és mindig pontosan tudta azt is, hány hét választja el az év legjelesebb eseményétől, a szegedi unokák érkezésétől. Az, hogy melyik időponthoz milyen jel került, Margó érzelmi viszonyulásáról árulkodott. Az unokákkal töltendő napok könnyedségét pár vonásnyi cinkerajz sugallta, a fontos évfordulók örömét kerek szirmú növény. A nyugdíjnaphoz mindössze egy kacskaringó járt, a közköltségek kifizetésének határidejéhez egy nagy piros kör, akár egy stoplámpa. Az utóbbi időben azonban megritkultak a jelek. A márciusi napokat Margó régi szokása szerint még a hónap elején kidíszítette, de miután a koronavírus-járvány több betervezett programot meghiúsított – a 15-i nemzeti ünnep mellett két színházi előadást is, amelyekre még a szükségállapot kihirdetése előtt váltott jegyet –, óvatosabb lett. Áprilisban már csak a születés- és névnapok mellé rajzolgatott, és persze, a feltámadás ünnepét is bekarikázta, de a madárnak már nem szorított helyet a piros számok és betűk mellett. Tudta, hogy ezúttal nem tölti nála a húsvétot a két unoka, és természetesen a lánya is Szegeden marad.
– Nehezen telik idén ez a pár nap, de lassan túl leszek rajta. Délelőtt felhívtak a gyerekek, legalább fél órát beszélgettünk. Nem volt olyan meghitt a hangulat, mint máskor, ha együtt vagyunk, de megértem, hogy most ezt kívánja a helyzet – jegyezte meg, amikor telefonon áldott ünnepet kívántam. – Még a május elseje lesz kemény dió, erőt kell majd vegyek magamon és az emlékeimen. Máskor azért könnyebb, mert a lányomék ittléte hetekre feltölt, a majális magányát is egész jól viselem – tette hozzá. Kértem, hogy meséljen a régi május elsejékről, de szabadkozott. Pár nap múlva azonban visszahívott, és megajándékozott néhány régi emlékképpel.
– Fiatal házasunk voltunk a férjemmel, amikor az esküvői pénzt némileg kipótolva megvettük az első autónkat, egy használt Ladát. A férjem barátjáé volt a gépkocsi, ő újat vett magának, a régi járművét pedig áron alul eladta nekünk. A mai napig hálás vagyok neki ezért. Mivel mindketten kalandvágyók voltunk, már az első közös május elsejénken bepakoltunk az autóba, és irány a Maros völgye. Szalárdon találtuk meg a leginkább kedvünkre való sátorozóhelyet. Csodaszép három napot töltöttünk ott el, a férjem halászni tanított, jókat sütögettünk, tollasoztunk, esténként órákon át kártyáztunk a szabad ég alatt. Az elkövetkező években, körülbelül a rendszerváltás utáni időkig egyetlen otthonülős majálisunk sem volt. Amikor megszületett a lányunk, őt is magunkkal vittük a hegyi paradicsomba, „lepkésztünk”, bogarásztunk vele a folyóparton, és természetesen kicsi horgászbotot is kapott, hogy az édesapja kedvenc szórakozását ő is a magáénak érezhesse. Sosem voltunk gazdagok, de ezekre a kirándulásokra mindig jutott pénz. Sok nyári hétvégén „elkószáltunk” otthonról, mentünk, amikor csak tehettük, de a legemlékezetesebb pillanatok mindig a majálishoz fűződtek. Talán mert minden évben ez az időpont nyitotta meg a kiruccanások sorát, olyanná vált számunkra, mint a szabadság hívószava.
– Ha jól értettem, a kilencvenes években abbamaradtak a közös utazások.
– Miután megnyíltak az országhatárok, a férjem sajnos csatlakozott a magyarországi vendégmunkások táborához. Évekig dolgozott egy kinti építőipari vállalatnál. Anyagilag megvolt a haszna, lelkileg azonban engem eléggé megviselt a hiánya. Mivel tavasztól őszig hónapokon át nem volt otthon, a lányomnak meg nekem a Somostető vagy a Víkendtelep maradt majálisi helyszínnek. Kisgyermekes baráti társasággal jártunk ide-oda, igyekeztünk kihasználni az évnek ezt a számomra legszebb időszakát. Amikor a férjem végleg hazajött, a külföldön keresett pénzéből – amit példás önuralommal sikerült megtakarítania – felhúztunk egy hétvégi házat a Maros mentén. Évekbe telt az építkezés, mert mindent a magunk erejéből végeztünk, de megérte. Az a kis faház lett számunkra a nyugalom és a szabadság birodalma. Abban az évben, amikor a lányom bejutott a szegedi egyetemre, szinte az egész nyarat a háznál töltöttük, és a későbbiekben, friss nyugdíjasokként is rendszeresen kijártunk oda pihenni, töltekezni. Pár éve hagytunk csak fel a csavargó életmóddal, amikor a férjem megbetegedett. De május első napját abban a nehéz időszakban is megünnepeltük. Amikor a férjem már nem tudott kijárni, a lakásunk erkélyén állítottam fel a grillezőt, ott készítettem el a miccset (sz.m.: csórékolbász), amit az utolsó évében is jóízűen fogyasztott el. Mióta magamra maradtam, valahogy ez a sütögetés is elmaradt. Egy-két barátnőmmel szoktunk kimozdulni ilyenkor a zöldbe, de idén erre természetesen nincs lehetőség. Azt hiszem, a mostani majálison egész nap pihenni fogok. Behunyom jó erősen a szemem, és hagyom, hogy mögötte körvonalazódjanak a Maros völgye fölött őrködő hegyek.
