Magyarország a szovjet „táborban”

Szerdán a Deus Providebit Tanulmányi Házban került sor a Kós Károly Akadémia szervezésében Rainer M. János történész, egyetemi tanár, az 56-os Intézet igazgatójának Magyarország a szovjet „táborban” című előadására. Az előadás az Európa és Magyarország – Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben történelmi előadás-sorozat részeként hangzott el.

A rendezvény egy rövid beszélgetésre is alkalmat adott.

Kérdésünkre Rainer M. János elmondta: az előadás „rendhagyó vagy nem rendhagyó módon pontosan arról szól, amiről a címe. Nem tudom elmondani Magyarország teljes történetét 1945-től a rendszerváltásig. Az előadás tényleg az ország és a Szovjetunió, pontosabban a térség és a Szovjetunió kapcsolatáról szól”.

Rainer négy dologra tért ki a témán belül: az egyik, hogy hogyan, milyen körülmények között került ez a térség és benne Magyarország a szovjet zónába, milyen képe volt a Szovjetunió akkori vezetőinek Magyarországról. 

A másik részben a szovjet determináció sajátos területeivel foglalkozott, például azzal, amit a Szovjetunió meghatározott: Magyarországnak, akárcsak a térség legtöbb államának nem volt külön honvé-delme és hadserege, voltak magyar katonák, de ez a szovjet hadsereg része volt a Varsói Szerződés révén. De voltak olyan szférái a társadalmi-gazdasági, kulturális életnek – maga a tömegkulturális élet vagy az elit kultúra –, amelyek autonómiával rendelkeztek. 

A harmadik rész ennek az egész folyamatnak a dinamikájáról, változásairól szólt. „Nem olyan ez a történet, hogy Magyarország bekerült a szovjet táborba, és egyenes vonal húzható minden változás nélkül négy és fél évtizeden át, ami aztán véget ért, hanem egy nagyon is dinamikus folyamat volt. Voltak korszakok, amikor Magyarországot kézzel vezérelték Moszkvából, ez volt az 50-es évek közepe, amikor három alkalommal is Moszkvában nevezték ki a magyar kormányfőt és az ország első emberét, amilyenre azért sem előtte, sem utána nem került sor. És volt olyan időszak, ami inkább hasonlított egy patrónus–kliens viszonyhoz, mint egy gyarmattartó hatalom és az alkirálysága viszonyához” – jelentette ki a történész. 

A negyedik rész arról szólt, hogy hogyan élte ált a magyar társadalom a mindennapjaiban, a hétköznapokban azt, hogy Magyarország a szovjet táborhoz tartozik és szovjet megszállás alatt áll. 

– Hogyan élte meg a magyar társadalom ezt az állapotot a mindennapjaiban?

– Két részre lehet osztani ezt az időszakot: az első évtized az egymást követő politikai, kulturális sokkok sorozata volt. Három sokk érte a társadalmat: egyszer 1944’–45-ben, amikor az orosz hadsereg átment az országon, a következő egypár évvel később, ’47–48-tól az ’50-es évek elejéig, amikor bevezették a szovjet típusú rendszert. A harmadikat sem választja el sok év a másodiktól, ez 1956, amikor azzal kellett szembesülni, hogy ez már így marad. 

Utána egy hosszú, ebből a szempontból sokkok nélküli apályos időszak következett, amikor azt, hogy Magyarország a szovjet táborba tartozik, szovjet típusú rendszer és társadalomszervezés van, a magyar társadalom minden jel szerint a kollektív tudatalattijába helyezte el, és megpróbálta megszokni. 

– Meg lehetett szokni?

– Annyira jól sikerült, hogy 1989–91 között, amikor kiderült, hogy vége, és még a katonák is elmennek, tulajdonképpen semmi különösebb emóciót nem váltott ki a társadalomból. Az utolsó szovjet katona távozásának napjára időzített úgynevezett budapesti búcsú – ez személyes emlékem – lényegében teljes részvétlenség mellett zajlott, ugyanolyan hétköznap volt, mint az összes többi. Volt egy olasz újságíró barátom, aki könyvet is írt olaszul 1956-ról, és minden szempontból lelkes magyar hazafivá vált, megtanult magyarul, és borzasztó fontos volt neki Magyarország. Tehát nagyon sok minden kötötte hozzánk. Direkt ezért utazott ide 1991 júniusában, hogy tanúja legyen a budapesti búcsúnak. Amikor kimentünk az utcára, nem hitt a szemének. Az utcák üresek voltak. Megnyúlt képpel kérdezte: mi ez, nem örülnek az emberek, hogy elmennek az oroszok? Amire én azt mondtam, nagyon örülünk, de úgy látszik, ez másképpen működik nálunk.

– Mi történt, belefásultak az emberek? 

– Kétségtelenül. Tehát azt, ami volt, sikerült úgy átélni, hogy a szovjet katonai megszállás egy merőben mellékes tényezője ennek a helyzetnek. A magyar forradalom legnagyobb egyesítő jelszavát, hogy menjenek ki az oroszok – amivel mindenki egyetértett, az is, aki a szocializmust akarta, az is, aki a szocializmust a háta közepére kívánta – , s hogy nem kellenek a szovjetek, sikerült olyan mélyen lenyomni, hogy amikor örülni lehetett volna, hogy végre megvalósult, valahogy elfelejtették, szinte észre sem vették az emberek. A magyar politikai rendszerváltás ezt kétségtelenül megelőzte. Addigra már egészen új helyzet állt elő, ami azt tanúsította, hogy tulajdonképpen megszűnhet a szovjet típusú rendszer még úgy is, hogy pár ezer katona még itt állomásozik. Nagyon furcsa jelenség volt, nem váltott ki különösebb érzelmeket. 

Gondolom, megszokták az emberek, és olyan sikeresen fojtották a tudatalattiba, hogy föl sem sikerült hozni igazán. 

– Milyen kihatása volt, illetve volt-e hatása a rendszerváltás utáni időszakra? Vagy a szovjetek elmentek, s egyszerűen folytatódott az élet tovább?

– Az élet folytatódott tovább, természetesen egészen másképpen folytatódott, de ehhez már annak, hogy itt, Magyarországon szovjet megszállás volt, különösebb köze nem volt. Egészen a legutóbbi évekig azt mondtam volna egy ilyen előadás végén, hogy ennek a történetnek minden jel szerint egyszer és mindenkorra vége. Most ezt nem mondanám. Éppen ellenkezőleg: többek között azért is érdemes ezt a történetet újra és újra elmondani, mert ha azt nem is mondhatjuk, hogy az oroszok itt állnak a kapunál, de azt látni kell, hogy Oroszország a szuperhatalmi rangjának visszaszerzésére törekszik, és ennek az orosz gondolkodásnak a külpolitikai birodalmi gondolkodásban szerves része a területi befolyás. Nagyobb terület, nagyobb biztonság, ez évszázadok óta, amióta Oroszország nagyhatalommá vált és Európában megjelent, politikájuknak mindig szerves része volt. Tehát nem gondolnám, hogy Oroszországnak a Krím félsziget kell, meg egynéhány, Ukrajna perifériáján lévő terület, vagy Transznyisztria, vagy Örményország, vagy Kazahsztán. Nem, Brezsnyev 1968-ban azt mondta Alexander Dubcseknek, miután egy szovjet különítmény letartóztatta, és Dubcsek tiltakozott a letartóztatás ellen, hogy ide hallgasson, Dubcsek elvtárs, Csehszlovákiát a vörös hadsereg foglalta el, itt szovjet emberek vére folyt. Ez a terület a miénk. És nem tűrhetünk el semmi olyasmit, ami a Szovjetunió érdekével ellentétes, önök pedig ilyent tettek. Tehát mi bemegyünk oda, ehhez jogunk van. 

Ez, ugye, megfellebbezhetetlen álláspont, így egy birodalom cárja beszél. És nem látok különösebb differenciát a brezsnyevi gondolkodás és Vlagymir Putyin gondolkodása között. Egyelőre Oroszország még a régi birodalmi törzsterületre szorult vissza, de ez nem az a méret és nem az a dimenzió, amiben az oroszok gondolkoznak.

– Azóta sokat változott a világ. A Szovjetunió megszűnt, a balti államok például csatlakoztak az Európai Unióhoz.

– Igen, változott. Ebben reménykedünk.