Magyarok leszármazottai egy török faluban?

Az utóbbi időben ismét reneszánszkorát éli a magyarságkutatás; kezdve a szudáni mádzsárá-bokkal, a kazahsztáni titokzatos mádzsár törzsig, érdekesebbnél érdekesebb elméletek, történetek és legendák látnak napvilágot az írott sajtóban, a tudományos és kevésbé tudományos lapokban, illetve az internetes fórumokon. A törökországi Antalya melletti Gebiz falu és lakosainak történetét már régóta boncolgatják, és amióta Beder Tibor, a Magyarok Székelyföldi Társulásának elnöke 1982-ben útnak indult gyalogosan Törökországba, abba a faluba, amelyet ma Macarköy (Mádzsárköj), azaz Magyarfalva néven tartanak számon, elmondhatjuk, hogy valóságos történelmet írunk és élünk át. De lássuk csak, mit is kell tudni erről a Magyarfalváról. 

A mintegy 2500 lelket számláló település lakói egy szót sem tudnak magyarul, de lelkesen magyarnak vallják magukat. Az ottani gyermekek által is jól ismert monda szerint őseik több mint 400 évvel ezelőtt kerültek Macaristanból (Mádzsárisztán), azaz Magyarországról az Isztambul melletti Gebzére, ahol aztán harcba keveredtek a cserkeszekkel, nem tudták tartani a nyomást, és délre vonultak, majd téli szállást keresve telepedtek le mai otthonukban, ahol megalapították a ma is ismert Gebiz-Macarköy néven ismert falujukat. Ezekről a Törökországban letelepedett magyarokról az első hírt dr. Ispay Ferenc New York-i tanár közölte az Élet és Tudomány 1981. évi 49. számában. 

Ő törökországi útja során került kapcsolatba egy isztambuli jezsuita pappal, bizonyos Vendel Jánossal, aki először tett említést Macarköy faluról. A tanár később eljutott a Gebiz-Macar, az akkor még Macarköyként nem ismert településre, ahol az ott élők megerősítették őt abban, hogy itt valóban egykori magyar telepesek leszármazottai élnek, akik magukat magyarnak vallják. Ispay beszámolóját követően döntött úgy Beder Tibor, hogy felkeresi a több ezer kilométerre élő testvéreit Magyarfalván. 

Magyarfalva – Macarköy – Gebiz – Macar Törökország egyik olyan magyar faluja, ahol állítólag oszmán kori magyar rabszolgák ivadékai élnek, és magukat büszkén magyarnak vallják. A néphagyomány és az utóbbi idők kalandos kedvű kutatóinak munkája ugyanezt látszik megerősíteni, de amíg régi okmányokkal, feljegyzésekkel, ásatásokkal és genetikai vizsgálatokkal nem támasztják ezt alá, addig ez elmélet marad.De jól van ez így is, mert kit érdekel manapság, hogy mi volt régen? Fontos, hogy a jelenben megértsük egymást, és kellően értékeljük egymás nyelvét, kultúráját, hagyományait. Ha pedig nincsenek hagyományok, akkor teremtsünk magunknak!

Lám, amióta Beder Tibor atyánkfia is felfedezte számunkra a Serik melletti Gebiz-Macarköyt, virágzik a magyarságtudat és -kultusz mind a két oldalon. Kutatók, tévéstábok, újságírók, kíváncsi turisták, világutazók és kalandorok keresik fel Gebizt, és, ha nem veszekednek egymással, akkor foltozgatják azt a hidat, amely még a turáni időkben kötötte össze a magyarságot a sztyeppei török fajú népekkel. És a kapcsolatok erősödnek. Ma testvérfaluja is van Gebiznek, Csíkszentdomokos, és a Magyar Kávézó előtt – amely közben megbukott – virulnak a tulipánok a domokosiak ajándékkapuján. A turisták szotyognak innen oda, és legalább a gebiziek is megismernek minket. 

Komolyra véve a szót, tudni kell, hogy Gebiz-Macarköyt négy település alkotja: Atatürk, Karapinar, Yunuslar és Kahyalar. A központi Atatürkben található az a temető, amit ma régi magyar temetőnek ismerünk a helybeliek elbeszélése nyomán. Itt van a legtöbb, furcsa mintákkal és faragásokkal díszített kopjafa-szerű vésett kő, amelyeken arab cikornyák keverednek rovásbetűkkel. Az elhanyagolt temető földbe süppedt és eldőlt kövei mindenképpen érdekes látványt nyújtanak, de a rovásjegyek elgondolkoztatók. Először azt kellene kideríteni, hogy milyen rovásírásról van szó, aztán, hogy az arab cikornyák mit jelentenek. Badarság lenne első ránézésre kijelenteni, hogy ez bizony székely-magyar rovásírás. Az Orhon folyótól a Kaukázusig egy sereg nép ismerte és használta a rovásbetűket. Az bizonyos, hogy valamilyen keleti nép temetkezett ide; látni a napokról, csillagokról és félholdakról. A fej- és lábkövek jelzik, hogy az iszlámra áttért néppel van dolgunk. De milyen nép ez? Ezt kellene kiderítsék az illetékesek ásatásokkal vagy genetikai vizsgálatokkal. Addig csak találgatni lehet. Egyébként nagyon beszédesek a minták a kopjafaszerű és turbános sírköveken.

De úgy vélem, hogy ezek a kövek nem lehetnek semmilyen török rabszolgaságba hurcolt magyarok leszármazottainak a munkái. Annál sokkal régebbiek, ősiségüket bizonyítja az a rengeteg furcsa motívum, ami sehol máshol nem fordul elő, csak itt, ezen a vidéken. Magyaros nevekkel, törökösített magyar szavakkal, kifejezésekkel és szokásokkal nem lehet találkozni Gebizben. Megválaszolatlan kérdés marad az is, hogy miért nem találhatók latin feliratok? Négyszázhúsz évvel ezelőtt a magyarok többnyire latin betűs feliratokkal látták el a sírköveket. 

Rovást már kevésbé használtak. Ha az oszmán korban telepedtek ide, vagy önként álltak török zsoldba honfitársaink, akkor fenn kellett volna maradniuk magyar szavaknak, feliratoknak is. A Thököly- vagy Rákóczi-emigráció maradék vagy elcsángált katonáinak az unokái sem lehetnek a gebiziek, mivel abban a korban a török anya szülte magyarokat, Macaroğlu, azaz Magyarfiának hívták. Gebizben viszont nem lelhető fel a Macar, Macaroğlu családnév. A helybeliek régi személyi igazolványában olvasható ugyan a ‘MACAR’ név, de ez nem a család- vagy keresztnevet jelöli, csupán a település régi nevét, ugyanis Gebizt régen MACAR-nak hívták. 

De ez még nem bizonyíték semmire. Egy régi térkép Törökország területén nyolc magyar(os) nevű községet tüntet fel. Három Macarlar, két Macar, két Macaroğlu és egy Macara nevűt, amelyek többségükben a Fekete-tenger partvidékén, illetve Anatólia középső részén találhatók. Furcsa módon ez a térkép nem jelöli meg a Serik melletti Gebiz-Macarköyt, sem a Gazipaşa közelében található Macarköyt. Ez utóbbi az a falu, ahova Ispay és Beder nem jutott el, noha büszkén hirdeti a mecset oldalán a felirat, hogy Macar köyü, azaz Magyarfalva. 

(Folytatjuk)

Berecz Edgár