Most induló sorozatunkban a magyar vagy magyar származású Nobel-díjasokat mutatjuk be olvasóinknak.
1. Lénárd Fülöp
Lénárd Pozsonyban, német eredetű családban született 1862. június 7-én. Bár otthon németül beszéltek, magyar iskolába járt és magyarnak nevelték. Kiskorától érdekelte a természettudomány, megszállottan kísérletezett a zsebpénzéből vett vagy éppen maga által készített eszközökkel. Borkereskedő apja kívánságának engedve borkémiát hallgatott a bécsi egyetemen, de a tárgy untatta, és átiratkozott Budapestre. Itt fél évig Eötvös Lorándnál kutatott, de mivel állást nem kapott, Heidelbergbe ment, élete hátralevő részét már Németországban élte le. A magyar tudománnyal kapcsolatban maradt, 1897-től az MTA levelező, 1907-től rendes tagja volt, tagságát 1945-ben szüntették meg.
Az elektromos hullámokat kísérleti úton kimutató Heinrich Rudolf Hertz megbízásából 1890-től vizsgálta a katódsugárzást, amelynek természetét addig nem sikerült tisztázni. Lénárdnak 1892-ben sikerült a vákuumcsövön lévő apró lyukra helyezett alumíniumfólián át (Lénárd-ablak) kivezetnie a levegőre a katódsugarakat, lehetővé téve azok tanulmányozását. Kísérletei során arra a következtetésre jutott, hogy a sugarak áthatolóképessége sebességüktől függ, és hogy a sugár negatív töltést visz magával. Az ő vizsgálatai vezettek el az elektron felfedezéséhez, de ez a dicsőség nem neki jutott osztályrészül. Lénárd saját tervezésű és készítésű csöveiből Wilhelm Conrad Röntgen is vásárolt, innen eredt elsőbbségi vitájuk a röntgensugarak felfedezésével kapcsolatban. Számos kitüntetést megosztva kaptak, a Nobel-díjat azonban 1901-ben Röntgennek egyedül ítélték oda. A csalódott Lénárd – akit 1901-től minden évben jelöltek – végül 1905-ben vehette át a fizikai Nobel-díjat katódsugaras kutatásaiért és atommodelljéért.
Az akkor még alig ismert fényelektromos jelenséget vizsgálva 1899-ben rájött, hogy az a katódsugárral függ össze. 1902-ben azt is kimondta: a kilépő elektronok számát csak a fényerősség határozza meg, míg energiájukat kizárólag a rezgésszám. Ő dolgozta ki az egyik első strukturált atommodellt: eszerint az atom abszorbeáló és transzmittáló részekből áll. Minden atomot azonos építőelemek, úgynevezett dynamidák építenek fel, amelyek száma arányos az atomok súlyával, és kifelé elektromosan azért semlegesek, mert egyforma számban fordulnak elő bennük a pozitív és negatív elektromos kvantumok. A dynamidák csak a tér kis részét töltik ki, az egész teret éter tölti be, akár van ott anyag, akár nincs. Lénárd az elektromosságot hullámnak tartotta, hullámzó közegnek pedig az étert tekintette. Lénárd a modern fizika világába már nem tudott átlépni, nem akarta elfogadni Albert Einstein elméletét, aki az egész éterelméletet elvetette, semmisnek minősítve Lénárd alapfogalmát. Lénárd szakmailag elszigetelődött, és mellőzöttnek is érezte magát, hiszen Nobel-díja ellenére az elektron és a röntgensugár felfedezését is elvitatták tőle. Mindezért Einsteint tette felelőssé, és az ellene támadók élére állt: a relativitáselméletet puszta matematikai spekulációnak nevezte.
Lénárd nézetei egyre torzultak. A múlt század harmincas éveiben megjelent négykötetes fizikatörténetében már azt írta: az árja, északi és népi gondolkodású német kutatók az éterfizika révén jutnak el a természetet átlelkesítő Szellemhez. A modern fizikát, amelyben egyre fontosabb szerepet játszott a matematika, zsidó spekulációnak tartotta.
Idős korában – szinte egyetlen jelentős tudósként – a tudomány terét végleg elhagyva a hitlerizmus ideológusa lett, denunciálta a „zsidó tudományt”. Meg kellett azonban élje Adolf Hitler és a fasizmus bukását, ami az ő szellemi összeomlását is jelentette. A második világháború után föladta magát a megszálló amerikaiaknak, akik rövid töprengés után futni hagyták az aggastyán tudóst.
Lénárd Fülöp 1947. június 7-én, 85 éves korában halt meg a Berlin melletti Messelhausenben.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
