Míg élek, remélek

Pethő László Árpád (Kolozsvár, 1944. július 6.) Világvégi rajzok* című kis verseskönyve 2017-ben jelent meg; kedvemre való, mert zsebben is elfér, grafikai ihletője a tragikus balesetben elhunyt Kusztos Endre (1925. szeptember 27., Makfalva – 2015. február 14., Marosvásárhely).

A drága Endre bácsi. Bátyánk a mulandóságban, műértő kalauzunk az örök élet labirintusában, a bánattalanság rögtelen ösvényein.

Itt ez a vers neki ajánlva. Nem igazán értem, inkább csak sejdítem a rejtekező indulatot, a szerző érzelmeit; a költő lelkét mégis: hallom. Önnön sorsát vetíti, hova is… Ösmérem kálváriáját, maga is írt róla; megrázó életregényét azonban valaki szenvtelen szorgalmú krónikás foglalandja majd súlyos történetbe...

A költő sorsa: lángot lobantó kopjafa a temető kapujában.

És a festőművészé? 

Fekete vér az ecset hegyén.

A drága Endre bácsi. Bátyánk a múlatlanságban, boldog serpánk az örök élet végtelenné magasodó grádicsain.

Kedveltük egymást, ő volt a duflacsudás virizses varázsló, a titkos erdei kis- és nagymanó. A kismanó fehér, a nagymanó inkább fekete, de szürke is. Ha belefújt a kürtjébe, vigyorogva rezegtek a mogyoróbokrok, és egymást cukkolva billegették lombozatos farkukat a mennyre a falánk mókurik. 

Halálomon túl is szeretem a szép és igaz életű öregeket. Műveit, életszerető hitvallását tanulva hittel hiszem, hogy mikor már régen nem leszünk, a Kusztos Endre szénarca, hívják bár évezredek tűntén elő akárhonnan, a sírjainkból is: a jóság és szelídség jegyében ragyogva küldi csöndesen mosolygó varázsjeleit a világ szerelmetes szívére.

Bölöni Domokos