Még egyszer a Parasztoperáról

Az ember alig bírja már a röhögéstől, fulladozva vonaglik, aztán meglepődik, mekkorát mélyül a darab hirtelen. Barátom azt mondja, már az első pillanatoktól sejtette, súgta is a feleségének, de hát nem tudok rájönni, honnan gondolhatta. A címről? Hiszen ma már annyira ironikus minden…

Az ember alig bírja már a röhögéstől, fulladozva vonaglik, aztán meglepődik, mekkorát mélyül a darab hirtelen. Barátom azt mondja, már az első pillanatoktól sejtette, súgta is a feleségének, de hát nem tudok rájönni, honnan gondolhatta. A címről? Hiszen ma már annyira ironikus minden… A játékból? Hiszen a lehető leglepattantabb lagzi készülődött a deszkákon, olyan, amelyik bármely falusi „kultúrnak” díszére válna. Vérbő szatírára számítottam, semmi másra.

Ezt azonban a világért sem úgy értem, hogy az kevesebb lett volna, mint ami történt végül. A darab főleg a kettősség, tragédia és operaiság ütköztetése révén remek (egy operában a történet lehet kusza, a giccset nagyvonalúan megbocsátjuk stb. – nem azt állítom, hogy a Parasztopera kusza és giccses, de biztos, hogy több kivetnivalót találnánk benne, ha a szöveg önmagában hangzana el). És főleg: kezdettől érződik, mennyire összeforrtak-összecsiszolódtak ezek a főiskolások – annyira, hogy eszünkbe se jutna, hogy főiskolások, ha nem ülnénk a Színházművészeti Egyetem (fenséges név!) Stúdiójában. Ez egy csapat, ami annál is nagyobb dolog, mert hol vannak ők még attól, hogy társulat legyenek?!

És mégis, úgy tűnt, ismerik egymást, érzik, hogyan reagál a kollégájuk a következő pillanatban, hogyan „működik”; ha másképp reagálna, akkor is tudnának válaszolni. Ilyen környezetben könnyű jónak lenni még akkor is, ha tudjuk, jónak lenni mindig nehéz, vagy legalábbis mindig teljesítmény.

Amikor bemegyünk, a függöny már felment, a színpadon hátul egy dobogón a négy zenész, olyan barokkos jelmezekben, hogy már az nevetésre ingerel, hiszen az ember gondolatban összeolvassa a címmel. Parasztopera és rizsporos paróka?! Nahahhát.

Aztán elkezdődik az előadás; sokáig nevetés, aztán csak a gombóc a torokban. Mint Camus Félreértésében, a szülők itt is megölik a fiukat, nem tudván, hogy ő az, aki bekopogott, hiszen huszonöt éve külföldre szökött. S ahogy már a mítoszokban is lenni szokott, a múlt rettenetes arcot öltve tér vissza, szörnyű bosszút áll – valójában el se ment, el se múlt.

Egy ideig népszínmű az előadás (mert a darab is), egy mai Piros bugyelláris. Csicsás abrosz az asztalon, zöld ajkú lány az asztal mellett (ez egyébként gegnek jó, viszont teljesen megfosztja az alakítás lehetőségétől Badics Petrát – valósággal elborítja a zöldség), időnként kirobbanó feszültség, de általában langyos jólneveltség. Fiatalok ártatlan szerelme, amelyről csak ők nem tudják, hogy nem szerelem és nem ártatlan.

Később, már a balladisztikus részben derül ki, hogy Etelkán, a menyasszonyon kívül mindenki tudja, hiszen Tamás hozzávágja: Julikát, a mostohatestvérét szereti, őt nem szerelemből vette volna el, hanem abból a langyos muszájból, amelyet az ember hajlamos forrónak érezni.

Hallottam olyan véleményt, miszerint énekelni kellene, de nem mindenki tud. Ez így van, mégis azt hiszem, egy „parasztopera” esetében nem kötelező, hogy „valódi” szopránok, tenorok és egyebek színjátsszanak. A sírós-nevetős hangulat abból is származik, hogy nem mindenki tud énekelni, csak énekelnie kell.

A színpad sem követeli az operaiságot. A kritikákból azt olvastam ki, Mohácsi János pécsi előadásában a rendezői gesztusok is igénylik a nagyszabást, Porogi Dorka ellenben inkább a maiság felé mozdul, így teremti meg a rizspor ellenpontját. Legnagyobb erénye, hogy a mindennapiból szinte észrevétlenül zuhantatja bele a történetet a tragédiába: hirtelen benne vagyunk, nem tudunk menekülni. Csak azt nem értettem, miért aggatta teli a hátteret táblácskákkal, melyeken a jelenetek lényege áll, meg a bibliai idézet („Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem…”, Mózes 2, 4.23) – olyanok, mint valami címkék, vagy mint amikor az istentiszteleten megjelölik, mely zsoltárokat énekli majd a gyülekezet.

Poroginak nyilván abban is nagy szerepe van, hogy ilyen egységes minden, hogy a színészek ilyen jók tudnak lenni, hogy senki nem „rippant”, mindenki hiteles.

Mint mindig, itt is vannak jók és jobbak, valahogy úgy, mint Orwellnél az egyenlőbbek. Kovács Nikolettet és Balogh Attilát egyszerűen zseniálisnak láttam: ahogy ez a lány megcsinálta a parasztasszonyt, aki kicsípi magát a lagzira, de közben úgy ül le, hogy kilátszik a bugyija, vagy ahogy ez a fiú a részeget alakítja, tudván, milyen egy alkoholista, de nem túlozva, ahogy a rossz színészek szoktak – mindez a figyelem és a fegyelem magasiskolája. De remek Czikó Julianna is a kikapós anyatárs és Kinda Szilárd a papucsférj szerepében.

A váltás viszont nem problémátlan. Az előadás érezhetően lelassul ugyan, a tempó önmagában mégsem oldhat meg mindent. A színészek megmutatják a balladát, de nem mindig érzik – jobban nem tudom megfogalmazni. A tekintet szomorú, a lélek nem; olyan különbség ez, melyről nagyon nehéz beszélni, mégis világosan érzékelhető. A szomorúságnak, a balladának, a tragédiának belülről kell fakadnia.

Megismétlem: a Parasztopera jó előadás; azt bizonyítja, hogy a színin tisztességes munka folyik. Ami bírálható, az javítható is, hiszen egyik oldalon sem teljesen kiforrott egyéniségekről beszélünk.

(Pintér Béla–Darvas Benedek: Parasztopera. ETELKA – Albert Orsolya; ROLAND – Marosszéki Tamás; JULIKA – Badics Petra; ANYA – Kovács Nikolett; APA – Benedek Botond Farkas; TÜNDÉRKE – Czikó Julianna; FERI – Barabási Tivadar/Kinda Szilárd; ÁLLOMÁSFŐNÖK – Balogh Attila; AZ IDEGEN – Puskás László. Zenekar: Hayashi Akio, Simoncsics Zsófia, Strausz Imre István, Szakács Zoltán. Zenei vezető: Strausz Imre István. Díszlet: Bajkó Blanka Aliz. Jelmez: Kupás Anna. Színpadi mozgás: Fodor Csanád. Rendező: Porogi Dorka.)