Luther Márton

A reformáció 500. évfordulójára készülve hadd álljon előttünk annak az egykori wittenbergi szerzetesnek az alakja, aki elég bátor volt ahhoz, hogy kiszögezett tételeivel, tanításával a feje tetejére állítsa az akkori világot, annak gondolkodásmódját.

Luther Márton ősei a türingiai Möhrából származó parasztemberek voltak. Családja származását a későbbi reformátor sohasem tagadta, sőt, azokkal szemben, akik rosszindulattal fűszerezve tették ezt szóvá, tudatosan hangsúlyozta. Apja, Luther János, feleségével, Ziegler Margittal a megélhetésük jobbítása miatt 1483-ban Möhrából a rézbányászatáról híres Eislebenbe költözött. Itt született meg első gyermekük 1483. november 10-én. Ahogy ebben a korban mindenki, a templomba járó szülők nyomban a gyermek születését követő napon megkeresztelik őt a házukkal szomszédos Szent Péter és Pál-templomban. Nem sokat töprengtek a névadáson, november 11. Szent Márton napja, ezért róla kapta nevét a gyermek a keresztségben.

A fiú születése után egy évvel a család Eislebenből Mansfeldbe költözik, hogy a családfő az ottani rézbányák egyikében munkát vállaljon. A szerény anyagi háttérrel rendelkező apa hamarosan megtalálja számítását, és a család nagy tekintélyre tesz szert.

A Luther családban a gyermeknevelés a szigorról, büntetésről, komolyságról szólt. És mégis, a felnőtt Márton nagy szeretettel emlékezik a családi fészekre, szüleire, az olykor jó kedélyű apára, aki szerette a tréfát, és szigorúsága mellett néha-néha éneklő édesanyjára.

Ötéves korában íratják be Mártont a mansfeldi iskolába, ahol középkori módszerekkel szó szerint „beleverték” a diákokba az írást, olvasást, latint, éneklést. A kor követelménye volt a latin nyelv alapos ismerete. Így tanulta meg Márton a Miatyánkot, a Hiszekegyet, a tízparancsolatot, a reggeli és esti imádságokat. Nyolc évig járt ide Luther, de valahányszor visszaemlékezik az itt eltöltött évekre, nincs egy jó szava sem róla. „Szamáristállónak” és „ördögiskolának” nevezte, ahol „tirannusok és botozó mesterek” uralkodtak. Rövid magdeburgi, majd négyéves eisenachi kitérő után tanulmányainak következő állomása Erfurt. Ennek egyetemén a „szabad művészeteket” tanulmányozta, vagyis a szabad emberhez méltó tudományokat, melyből megérthető a világ isteni harmóniája. A fő tantárgy még mindig Arisztotelész, de lassan már terjed az új szellemi áramlat, a humanizmus. Nemsokára, apja kívánságára, beiratkozik az egyetem jogi karára. Az erfurti egyetem könyvtárában látta először a Szentírást, melynek olvasása közben már akkor rájött a papság tévelygéseire.

Erfurti tanulmányai idején Luther kétszer nézett farkasszemet a halállal. Először 1503 húsvétjának keddjén történt, amikor egyik barátjával Mansfeldbe akart menni, a szüleihez. Útközben, ahogy egy árkon átugrott, megsebezte magát az oldalán levő karddal, olyannyira, hogy ez elvágta a lábszárán levő ütőeret. Életveszélyes állapotba került, s a gyógyulás hosszú folyamata alatt sokat töprengett Istenről, életről. Második találkozása a halállal 1505. július 2-án történt, amikor Erfurt közelében, Strottenheim határában hatalmas viharba keveredett. Egy fa alá menekült, de egy villám közvetlenül mellette csapott le; ijedtségében a bányászok védőszentjét, Szent Annát hívta segítségül, és megfogadta, hogy ha megmenti, szerzetes lesz. Mindkét eseményre úgy tekintett Luther, mint amelyek által Isten szólt hozzá.

„Gyermekkorom óta úgy szoktattak, hogy el kell sápadnom és meg kell rémülnöm, ha Krisztus nevét hallom. Mert engem arra tanítottak, hogy őt szigorú és haragos bírónak tartsam” – vallotta.

Régóta fontolgatta, hogyan tudná lelkét ettől a haragos bírótól és a kárhozattól megmenteni, és nem látott más megoldást, mint hogy megtartsa fogadalmát, és apja tiltakozása ellenére kolostorba vonuljon. 1505. július 18-án belépett az erfurti Ágoston-rendi kolostorba, azzal a reménységgel, hogy itt új életet kezd, és zaklatott lelke megnyugvásra lel. Példás szerzetes volt, szerette a kolostor lelkiségét. Ezt a harmóniát csupán apja haragja, illetve lelki gyötrelmeinek felerősödése zavarta meg. Állandóan a bűnösségére koncentrált. Hiába figyelmeztette Staupitz, lelkiatyja, hogy túlzásba viszi az önvizsgálatot, sokszor akár egy hétig tartó imádságban, étlen, szomjan próbált választ találni a kérdésre: „Hogyan találok én kegyelmes Istent?” Közben folytatta teológiai tanulmányait, már dogmatikai előadásokat tartott, héberül tanult. 1507. április 2-án szentelték pappá. Május 2-án tartotta első miséjét, ahova elment apja, Luther János is, és kibékült fiával.

Gutenberg gyorsan terjedő találmányának köszönhetően Staupitz Bibliákat küld a kolostorokba, Luther is kap egyet, és ettől kezdve hagyományos olvasmányai helyét ennek tanulmányozása veszi át. „Saját szemével akar látni, nem pedig a másokéval.” Az összes könyv közül ez az egyetlen, melyre úgy tekint, mint az élet egyedüli forrására és az igazság kizárólagos alapjára.

1509-ben a wittenbergi egyetemen tanít erkölcsfilozófiát, 1512-ben doktorrá avatják, majd átveszi a teológiai tanszéket. Belső vívódásaitól, kétségeitől továbbra sem szabadul. Legfőbb kérdése: „Mit cselekedjek, hogy az örök életet elnyerhessem?” Őt addig arra tanították, hogy a gyónásban megszabadul minden bűnétől, de világosan látta, hogy mennyi önzés és szeretetlenség lakik benne gyónás után is. Vergődéseiben Luther Róm 1, 17 olvasásakor értette meg Isten akaratát: „Az igaz ember pedig hitből fog élni”. Vagyis nem mi válunk igazzá Isten előtt érdemeink és jó cselekedeteink alapján, hanem Isten tesz igazzá bennünket az Ő kegyelméből. Ettől kezdve Luther minden tanítását ennek a felfedezésnek az öröme járta át. Ez lesz a továbbiakban a jelszava és azé a reformációé, amit ő indított el. Istennel megbékélve és lelki gyötrelmeitől megszabadulva állt mások szolgálatába. Ekkor még nem nyugtalanította feletteseit az az üzenet, mely nemsokára bombaként robbant a világba.

A nap, amikor Luther tanaival felforgatta a világot, 1517. október 31. Ekkor szögezte ki a wittenbergi vártemplom kapujára 95, búcsúra vonatkozó tételét.

A 15. században az egyháznak igen fontos anyagi forrásává vált a búcsú. Azt tanították, hogy a pápának hatalmában állt a tisztítótűzben vergődő lelkek szenvedését megrövidíteni, mert ő rendelkezik Krisztus és a szentek érdemeiből összegyűlt kincsekkel. Már azt kezdték terjeszteni, hogy nemcsak az élők, de a halottak bűnei is megválthatók búcsúcédulák megvásárlásával. Sőt, pénzért a még el nem követett bűnök is. „Ládámba ha pénzed csörren, lelked nyomban mennybe röppen” – hirdette a híres dominikánus inkvizítor, Tetzel János. Luther téziseit vitára való felhívásként szögezte ki. Nem akart felfordulást kelteni, nem akarta alapjaiban megrengetni a katolikus egyházat, csak egyszerűen teológiai vitát akart ebben a témában kezdeményezni és felhívni a figyelmet az „üdvösségvásár” visszásságaira. Tételeit sokan lemásolták, német nyelvre fordították, kinyomtatták. „14 nap alatt bejárták egész Németországot, mivel az egész világ panaszkodott a búcsúlevelek miatt.”

A 95 tétel legfontosabb gondolatai ezek: 

„– Egyedül Jézus Krisztus az egyház Ura. 

– A halottak lelke felett nincs másnak hatalma, mint Krisztusnak. Halandó ember túlvilági hatalommal nem rendelkezik, ha mindjárt pápának hívják is.

– Üdvösségünk egyedül Krisztustól függ, nem pedig emberi rendelkezésektől, avagy búcsúktól.

– Krisztus szeretetet kíván tőlünk legfőképpen.

– Az egyház legfőbb kötelessége, hogy Urának, a Krisztusnak igéjét hirdesse.

– Az egyház egyedüli és legnagyobb kincse az evangélium, amit hirdet. Az egyház nem érdemszerző jócselekedetek takarékpénztára, ahova a hívő érdemeket halmoz az örök lelki nyugdíj számára...

– A földi és földöntúli élet boldogságát, a lelkiismeret békességét nem érheti el az ember önző biztosítékokkal… Béke csak ott van, ahol Krisztus van…”

Nemsokára Róma letartóztatási parancsot adott ki Luther ellen, és megbízták Kajetán bíborost, hogy fogassa el a „gonoszság fiát”. Bölcs Frigyes, Szászország választófejedelme, kedvenc professzora védelmére kelt, és ragaszkodott hozzá, hogy a teológust Németországban hallgassák ki. A találkozáskor Augsburg várában, 1518. október 12-én Kajetán annyit kért Luthertől, hogy csupán egy szót mondjon ki: „Revoco” (visszavonom). De Luther szent meggyőződéssel válaszolt: „Nem vonhatok vissza semmit, hacsak valami helyesebbre meg nem tanítanak, mert a Szentírástól el nem térhetek”. Ekkor már súlyossá vált a helyzete, felettese, Staupitz, hogy mentse Luther életét, felmentette engedelmességi fogadalma alól, és titkos ajtón kibocsátotta az őrzött városból. Róma kimondta ellene az ítéletet: „Máglyára vele!” A wormsi birodalmi gyűlésen Luther új lehetőséget kap V. Károly császártól, hogy visszavonja tanait. Mivel Luthert továbbra sem tudja senki a Bibliával alátámasztva meggyőzni tanai téves voltáról, nem von vissza semmit. A császár kiadta ellene a wormsi ediktumot, mely alapján mindenki köteles elfogni és kiszolgáltatni őt a hatalomnak. Bölcs Frigyes ezúttal úgy segítette, hogy elraboltatta és Wartburg várába menekítette Luthert. Itt látott neki Luther a Szentírás német nyelvű fordításának. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy mielőbb a nép kezébe adja a német Bibliát, bár a teljes bibliafordítása csak 1534-ben lát napvilágot. 

A parasztháború idején, miközben békíteni próbálja a népet a fejedelmekkel, sokak rosszallását magára vonva, 1525. június 13-án házasságot köt az egykor kolostorba kényszerített Bora Katalinnal, aki élete végéig szerető, hűséges társa, gyermekeinek anyja.

A fejedelmek segítségét kérte az egyház megreformálásához, akik konzisztóriumot, azaz egyháztanácsot neveztek ki. Megreformálta az istentiszteleti rendet, központi szerepet kapott az igehirdetés. A gyülekezet éneklés által kapcsolódott be a szertartásba, ő maga mintegy 30 egyházi éneket írt. Megreformálta az iskolát, megírta a laikusok és gyermekek számára a Kiskátét, a lelkészek számára a Nagykátét. Új liturgiát alkotott, kihagyta belőle Mária és a szentek imádatát, az úrvacsorát két szín alatt szolgáltatta ki: vasárnap és ünnepnapokon.

Sajnos a vita a katolikus és lutheránus rendek között még sokáig húzódott, de lassú lépésekben körvonalazódott a kimenetele. A ll. speyeri birodalmi gyűlésen a reformáció híveit már protestánsoknak nevezik, az augsburgi birodalmi gyűlésen megszületik a Confessio Augustana, a lutheránus egyház egyik hitvallása, és csupán 1555-ben, jóval Luther 1546-ban bekövetkezett halála után ismerik el törvényesen a lutheránusokat.

„Koldusok vagyunk. Ez az igazság” – így szólt Luther utolsó feljegyzése, vagyis mindannyian kolduljuk Isten kegyelmét.

„Luther jól tudta, hogy ő Isten embere, világra szóló prófétai küldetéssel, hogy neki mindene, megbízója, Ura, vezetője, megtartója és bírája maga Isten. Ő nem az a kiválóság volt, aki a saját gondolatait valósítja meg, hanem az a lángelme, aki Isten megbízásából Isten gondolatait hirdette. Nem gőgös ember volt, hanem alázatos eszköz Isten kezében.”

Papp Noémi lutheránus lelkipásztor

Az oldalt szerkeszti: Ötvös József lelkipásztor