Kicsiny írásom kitűzött címe az lett volna: Szivárvány Golders Green fölött. (Tényleg láttunk olyat.) Ebben arról írt volna e sorok szerda hajnali szerzője, hogy mely kedves-kellemes utazása volt felesége és unokái – a legnagyobb és a tegnapelőttig a legkisebb; időközben ui., míg ott tartózkodtunk Londonban, két újabb unokával szaporodott a család: fiú és leány, hogy a demográfiai egyensúly fel ne boruljon – társaságában. Kitűnő szállodát, bőséges reggelit kaptunk, két metróállomást is létesítettek csakis a kedvünkért a brit közlekedési hatóságok – nekik minden sikerül – a Piccadilly és a District line-on; hogy eljutottunk a legismertebb angliai megalitikus építmény Stonehenge-be, s bár szakadt az eső, az emberek özönöltek, nem tágítottak, a metsző, erős szél sem tántoríthatta el őket, hogy megtekintsék, alaposan körbefényképezzék a napkultuszhoz fűződő őskori (kb. 4000 éves) kőkört, emléket. Hogy jó Londonban, hej, a közlekedés, annak ellenére, hogy van számos utca, és minden utcában közlekedési dugó. A piros buszok zavartalanul közlekednek, a piros postaládák minduntalan feltűnnek – ha képeslapot akarnál küldeni szeretteidnek, nem mint másutt, ahol lapot még csak-csak találsz a leglátogatottabb „monumentek” körzetében, ámde
bélyeget, postaládát csak a véletlen és vakszerencse dob eléd. A piros telefonfülkék változatlanul állnak a város (metropolisz) egész területén, annak dacára, hogy a lakosság, akárcsak másutt a világon, ahol jár a földalatti/villamos/busz/troli, kezében a mobiltelefonnal utazik, azt bámulja leszállásig lehajtott fővel. A turista abban különbözik, hogy ő meg szorong, vajon melyik megálló következik, mikor fog eltévedni, vagy ne adj isten a busz emeletéről bámulja a forgalmas utcát, teret, csudás palotákat. Azt is megírtam volna, hogy a város tele van szebbnél szebb és gondozott, bekerített, este zárható parkokkal, hogy seprik az utcákat, várótermeket, vasútállomásokat, hogy segítőkészségben nincs hiány. Például bennünket egy már félrehúzott autóbusz idősebb pilótája éjjel, csakis hármunkat, elvitt a lutoni reptértől (hatszor nagyobb, mint a vásárhelyi, és ez csak egy mellék-repülőleszálló a Heathrow-hoz viszonyítva) az első Ibis szállóig. Ha kezünkben a táv- és tévutakra vezető GPS-szel habozni látszottunk, bár az idő szaladt, akkor odalépett rendszerint egy úriember (gentleman) vagy egy úriasszony (gentile lady), és útbaigazított kedvesen, érthetően, artikulált kiejtéssel; hogy a muszlim buszsofőrök ha találkoznak menet közben, és a piros lámpa engedi, átbeszélnek egymáshoz, és Insallah felkiáltással búcsúznak, nem is beszélve az etnikai sokszínűségről, hogy a BBC tévé bemondói a birodalom legtávolabbi sarkából toboroztatnak, mandulaszemű ázsiaiak vagy afrikai eredetűek, indiai guruk és maharadzsák vagy az egykori legalsóbb kaszt szülöttei, miként a hivatalnokok, magas rangú funkcionáriusok, kisegítőszemélyzet, rendőrök és a város törzsközönsége is az. Ott természetes. Emitt nem lenne. Az utcai padokat mossák, a Trafalgar téren a szökőkútban feredni vágyó hibbantat, aki Anita Ekbergnek képzeli magát (vö. Dolce vita – Fellini-film), udvariasan bekísérik az őrsre. Nelson admirális az oszlop tetejéről mosolyog. A részeg ugyanolyan agresszív a metrószerelvényben, mintha honunkban lenne, azzal a piciny különbséggel, hogy nem téveszti el az angol igeragozást, mint magyar kollégája, ha dülöngél a hármas metrón a Corvin köztől a Semmelweis Klinikák megállóig. (Mondhattam volna bukaresti példákat is, de sajnos arrafelé ritkábban járok. A bukaresti földalattiról a Ceauşescu-diktatúra idején az a vicc járta, hogy azért nem épül meg, mert összeütköznék az életszínvonallal. De C. azért volt különösen zseniális párt- és államfő, mert sikerült úgy megépíttetni, hogy az életszínvonal a metró alatt haladjon el. Azóta emelkedett – jegyzem meg objektíven – a metrójegyek ára.) Az idő – számoltam volna be erről is pártatlanul – szeszélyes volt, hol napoztunk, hol jégeső vert és villámlott-dörgött március végén, hol szél kavarta és döntötte fel a sorházak elé kitett szemeteszsákokat, hol bekergette az eső az embereket az első pakisztáni, olasz, kínai vagy török étterembe. Jó volt a kaja és finom a sör. Drága a képeslap (1 font) és a British Museum bejárhatatlan, mi az egyiptomiakat, a folyamközieket (neked: Mezopotámia), a görögöket és a régi British-könyvtárszobát kerestük föl, láttunk múmiát ki- és bepakolva, ékírásos enciklopédiát és a rosettai követ, melyről megfejtették a hieroglifák rejtélyét. És gyakorta kerestük fel a tiszta mellékhelyiségeket és a szuvenírboltot is, ahonnan több olcsó, de szemnek tetszetős vicik-vacakkal tértünk meg honunkba.
Ha negatívumot kellett volna írnom, azt vetném az angol-brit birodalmi vámhatóságok terhére, hogy kiszúrták toalett-táskámban a félig kiürült, évek óta csak külföldi utaimon használt, golyós – nem puskagolyós jegyzem meg utólag – dezodoros, Eucerin márkanévre hallgató izzadtsággátló üvegcsémet, és elkobozták. Most aztán mehetek az illatszerboltokba olyat keresni, mely megfelel az euroatlanti előírásoknak. Szerencsére nem volt szőrözés Wizzerék részéről a túlságos csomagméret miatt. El voltam határozva, ha cirkuszolnak (Oxford vagy Piccadilly circus kizárva), akkor levéltárcámat teszem be a koffermérő rácsai közé, az csak elég pinduri, nemdebár?
Szóval akkor azt kérded, hogy minek ez a volnázás. Mert felháborít az az eljárás, ahogy a horvát vámosok eljártak a román rendszámú buszban utazó parajdiakkal, akik a Bosznia-Hercegovina államszövetségbeli Medjugorjéból zarándokútról visszatérőben vesztegzár alá vettettek, és megvásárolt kegytárgyaikat, vallási szuvenírtárgyaikat elkobozták, megbüntették őket. A katolikus horvátok nem engedték be Horvátországba a katolikus kegytárgyakat. Mert a pápaság nem hitelesítette a medjugorjei csudalátást? Felháborít, hogy a zágrábi román külképviselet munkatársai lagymatagon és a segítő szándék legkisebb jele nélkül viszonyultak a törvénysértéshez, míg a magyar diplomácia mindent bevetett ezekért a szerencsétlen Udvarhely vármegyei (Hargita megyei) zarándokokért.
Azon filózom, volt-e valaha oly mérkőzés a parajdi sótisztek és a horvát vámtisztek tekecsapatai között, amit a székelyek nyertek meg, s most utólag tartanak be szegény győzteseknek? Avagy a bosnyák–horvát balkáni polgárháborús események utóhatásával van dolgunk? A területi vitában mi dolga a hargitaiaknak? Ha a balkáni viszonyokra lennél kíváncsi, olvasd el a Wikipédia Medjugorje szócikkét. Tanulságos. A nemzeti türelmetlenség iskolapéldáit ott lelheted föl. Ahogy románul mondják: cu lux de amănunte (részletgazdagon).
