Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az Egyesült Államok északnyugati felén fekvő Yellowstone Nemzeti Parkot déli irányba hagytuk el. Alig léptünk ki a védett területről, máris beléptünk egy másik jelentős nemzeti parkba, a Yellowstone-nal határos Grand Tetonba, amely része a Nagy Yellowstone Ökoszisztémának. Ez azt jelentette, hogy utunkat a továbbiakban is lélegzetelállító környéken folytathattuk.
Az Államokban egyébként 63 nemzeti park van jelenleg, amelyeket több tízmillióan keresnek fel évente. E területek látogatása nem ingyenes, autónként (nem személyenként!) és parkonként 35 dollár a belépő, azonban érdemes megvásárolni a 80 dolláros éves bérletet, amellyel bármelyik bármennyiszer látogatható egy év leforgása alatt. Nekünk tízet sikerült útitervünkbe bezsúfolnunk. Belépőkártyánkat határátkelőkhöz hasonló, sorompóval ellátott házikókban ellenőrizték, ahol térképpel, fontos információkkal, látogatási ötletekkel tarisznyáltak fel.
Ahogy kijutottunk a Yellowstone kalderából, megváltozott a táj. Vándorló bölénycsordát a továbbiakban is láttunk, ám az addigi dombok hegyóriásokká növekedtek. A Snake folyó mentén tavak láncolatát követtük, víztükrön ringó hegyormokban gyönyörködtünk.
A Grand Teton a Sziklás-hegység része, s amíg a Yellowstone-ban a vulkanizmus formálta a tájat, addig itt csöppet sem kisebb erők gyűrték 4000 méter fölé a csúcsokat. A Fogarasi-havasoknál kétszer magasabb óriások csak ritkán láthatók, s mint mindig, most is nagyon törékenynek és mulandónak éreztem magam árnyékukban. A teton (tétin = női mell) elnevezés francia trapperektől (csapdaállító vadászok) származik, akik a hegyekhez közeledve női mellbimbókat láttak bele az ágaskodó csúcsokba. Férfiként és hegymászóként el tudom képzelni, hogy létezik olyan hosszú hegyi kaland, amitől már hazahallucináljuk magunkat. Az érintetlen táj a vadnyugati filmek kalandvágyó pionírjait juttatta eszembe, akik lóháton hajkurászták az Újvilág kincseit, és halált megvető bátorsággal vándoroltak prériken és hegyeken át, keményen küzdve az elemekkel, na meg a sziklák tetejéről árgusan leselkedő indiánokkal.
Elhagyva a Teton térségét, ritkán lakott területen, amolyan tanya-, azaz farmervilágban haladtunk tovább délre, éjszakánkat a semmi közepén töltöttük, távol minden nagyobb településtől.
Ha valaki hollywoodi filmeken szocializálódik, amelyek többnyire felhőkarcolókkal tűzdelt metropoliszokban játszódnak, akkor az lehet a benyomása, hogy Amerika csak zsúfolt világvárosokból áll, ahol egy pillanatra sem szünetel az élet. Valójában azonban nem éppen így van. Az Egyesült Államok lakosságának döntő többsége az ország keleti harmadába tömörül, de jelentős embertömegek élnek a nyugati parton is. Ugyanakkor az ország középső része, ahol többnyire hegyvidékes vagy sivatagos a táj, gyakorlatilag lakatlan, vagy nagyon gyéren lakott. Irdatlanul nagy – több romániányi – terület ez, s bár emberi élet nyomaival csak elvétve találkozni, a táj páratlan szépsége, változatossága, vadsága miatt több nemzeti park is itt található, amelyek sok amerikait és világcsavargót vonzanak. Az elkövetkező napokban, hetekben többnyire ezeken a lakatlan vidékeken utaztunk, ugyanis az volt a célunk, hogy felfedezzük az amerikai nyugat nemzeti parkjait, kiemelt természeti kincseit.
A Grand Tetont elhagyva 800 kilométert haladtunk délre egyhuzamban. Amíg meg nem közelítettük Salt Lake Cityt, néptelen területeken róttuk a kilométereket. Wyoming és Idaho határvidékén vágtattunk, többször átlépve oda-vissza a vonalzóval meghúzott államhatárt. Meglepett, hogy fél óra is eltelt úgy, hogy egyetlen járművel sem találkoztunk, az volt a benyomásunk, mintha kiürült volna Amerika. Az egyik szakaszon otthon éreztük magunkat, mert egy több száz példányból álló birkanyájat hajtottak felénk az úton. Salt Lake Cityben megpillantottuk a Nagy Sós-tavat, és rátértünk a Kanadát Las Vegasszal és Los Angelesszel összekötő 15-ös államközi, nagy forgalmú, jelentős autópályára. Ezzel együtt a táj arculata és a klíma is gyökeresen megváltozott, mert amíg északon üdezöld erdővel borított természetet láthattunk, és kellemes nyárias időjárásnak örvendhettünk, addig délre haladva egyre sivárabbá, sivatagosabbá, kietlenebbé vált a környék, a nap forrón perzselt. A perzseltet szó szerint kell érteni, mert testünket is égette, de annál is meghökkentőbb volt az, amikor autópálya hullámvölgyein száguldozva fehér gomolyagot pillantottunk meg a láthatáron. Nagyságánál fogva eleinte felhőnek hittük, de az nem lehetett, hiszen egyetlen felleget sem láttunk sem azon a napon, sem az elkövetkezőkben. Közelebb kerülve kiderült, hogy egy beláthatatlan nagyságú erdőtűznek vagyunk szemtanúi, olyannak tűnt a hegy, mint egy füstöt okádó tűzhányó. Addig ilyet csak tévében láttam, és nem vettem komolyan, úgy értékeltem, mint ami sok ezer kilométerekre van, oldják meg a helyiek.
Miután átutaztunk három államon, megérkeztünk szállásunkra, az Utah – Nevada – Arizona hármas határ közelében fekvő St. George városba. Amikor este 7-kor kiszálltunk az autó légkondicionált kabinjából, mellbe vágott a 42 fokos száraz forróság, és levegő után kapkodtunk. Attól a naptól kezdve szinte állandó hőségben utaztunk, ami még hajnalban sem csökkent 30 fok alá. A kibírhatatlan kánikula elől csak egyetlen menekvésünk volt: szállásunk medencéjének kellemes vize.
St. George-ban két éjszakát töltöttünk, mert ez volt a kiindulópontunk a Zion Nemzeti Park meglátogatásához. Utah állam első számú nemzeti parkjának egy részét autóval is be lehet járni, de a szurdokvölgy legszűkebb és leglátványosabb szakaszát csak az ingyenesen közlekedő ingabuszokkal lehet elérni. Utah vallás szempontjából a leghomogénebb állam, mivel a hívők zöme az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházához tartozik. Közismertebb nevükön a mormonok voltak Utah első telepesei, ők alapították a fővárost, Salt Lake-et is, és európaiakként ők fedezték fel a nemzeti park térségét, melynek nevét (Zion, vagyis Sion) az Ószövetségből kölcsönözték. Mint tudjuk, a Sion Jeruzsálem és egyben egész Izrael legszentebb hegye, a mormon úttörők számára a Sion a mennyek királyságát, a szentélyt vagy egy boldog, békés helyet jelent. A kanyon néhány közismert helyének az elnevezése is a mormonok hitvilágát tükrözi, mint például az Angels Landing (angyalok leszállóhelye), vagy a The Three Patriarchs (a három pátriárka) nevezetű sziklák. Az, hogy láthattam ezt a gyönyörű helyet, boldogsággal töltött el, mivel minden bizonnyal nemcsak Utah, hanem egész Amerika egyik legszebb természeti csodája. Mivel gyönyörű és viszonylag közel van Las Vegashoz, rendkívül látogatott, évente sok millió vendég kíváncsi rá. A zsúfoltságot magunk is tapasztalhattuk, ráadásul éppenséggel július 4-e volt, az Amerikai Egyesült Államok születésnapja, s a szabadnapot kihasználva talán még többen érkeztek, emiatt kínkeservesen kaptunk parkolóhelyet. S bár tömeg volt, magam elé képzeltem a 19. század közepének mormon úttörőit, akik a látványos, de kopár sziklafalak között folydogáló Virgin River partján egy kis zöldellő Kánaánra bukkantak.
S bár a mormonok hazájában voltunk, egy másik, jellegzetesen amerikai keresztény közösségről is szólnom kell. Az amishok, radikális reformációs gyökereikből adódóan, leginkább jellegzetes kinézetükkel, egyszerű életmódjukkal és a modern technológiák kényelmeinek elutasítóiként elevenednek meg előttünk, ám azt kevesen tudják, hogy az utazás egyre inkább terjed a progresszívebb családok körében, előszeretettel látogatnak többek között történelmi helyszíneket vagy nemzeti parkokat. Így velük kapaszkodtunk a Zion fenséges tájain.
Mert a Zion valóban magasztos, bámulatos és monumentális is ugyanakkor. A sok túraútvonal közül kiválasztottunk három, számunkra is megvalósíthatót. Előbb az ún. smaragd tavacskákat néztük meg, amelyeket 2-3 óra alatt jártunk be (Emerald Pool Trail). A legtöbb amerikai kanyont – például a Grandot is – az átlagos turisták a peremén látogatják, mert oda lehet autóval is eljutni, a mélyükbe csak a legelszántabbak ereszkednek le gyalogosan. Ezzel szemben a Zion kivételnek számít, mert az alja könnyebben megközelíthető. Mi is a folyó szintjéről, az oázisos részből indultunk el, és kapaszkodtunk a sziklaösvényen egyre magasabbra. A párátlan, tiszta levegőben és erős napsütésben csak úgy ragyogtak a szurdok vörös-rózsaszín homoksziklái, a látványt a sziporkázó kék ég koronázta meg. Valódi vadnyugati látvány, mely a mormonok érkezése előtt az anasazi indiánok szent területe volt. Érdekes, hogy a szépség és a hegyek tisztelete milyen mélyen gyökerezik ősi múltunkban, és hogy mennyire isteni, emberi, egyetemes. Az őslakos kultúra is odaképzelte isteneit, a mormonok is itt találták meg az amerikai Siont, és most mi is a hegyekre emeltük szemünket. Volt hová. Csak úgy tekergettük nyakunkat a kétoldalról közrefogó függőleges sziklák láttán. De a kincsekért meg kell olykor szenvedni. A smaragdok felkutatásában legnagyobb ellenségünk a 48 fokos, gyilkos kánikula volt. A szívünk még a lejtőkön is ki akart ugrani a helyéből, literszámra ittuk az életmentő vizet, és öröm volt arcunkon érezni a sziklaperemről szétporladó fátyolvízesés hűsítő cseppjeit. A második kirándulásunk a szoros legbelsejébe vezetett, a „keskenynek” (The Narrows) nevezett kanyon bejáratához, ahol a szurdok annyira beszűkül, hogy falai már-már összeérnek. Ez a hely nagy esőzések idején veszélyessé válhat, mert a Virgin-patak vízhozama rendkívül rövid idő alatt akár százszorosára is nőhet, villámáradásokat okozva, halálos veszélybe keverve a túrázókat. A harmadik túrához előbb autóval kellett megküzdenünk tériszonyosoknak nem való hajtűkanyarokkal, majd, miután átkeltünk egy szűk alagúton, elindulhattunk gyalogosan a szurdok peremére, ahonnan immár fentről is kigyönyörködhettük magunkat.
A parkban sokféle embert láttunk kirándulni. Volt, akinek a pólójára ez volt írva: „In Dog we trust”, ami azt jelenti, hogy a kutyában bízunk. Ez egy szójáték, mert az eredeti mondat, ami egyébként a kezdetektől fogva napjainkig egy alapvető amerikai értéket emel ki, és ami az amerikai bankjegyeken is olvasható, a himnuszukban is hallható, így hangzik: „In God we trust”, vagyis Istenben bízunk. Láttam azonban olyan pólót is, amelyre ez volt felírva: Jézus a király. „Azért, ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek. János 8,36.” És láttunk amishokat, mormonokat és még ki tudja hányféle felekezethez vagy világvalláshoz tartozót. Isten tagadása, mi több, csúfolása ugyanúgy belefér az amerikai olvasztótégelybe, mint a vallások sokszínűsége és szabad gyakorlása. Amerika az ellentétek és a szabadság országa. De vajon mi a valódi szabadság? Mert az, amit mi a hétköznapokban értünk alatta, ma már nem feltétlenül mondható el Amerikáról sem. Isten előtt viszont mást jelent a szabadság. Neki valamiért nagyon fontos, hogy a választás szabadságát a kezünkbe adja. Valójában a világ legdemokratikusabb választójogának felelősségével ruházott fel, csakis rajtunk múlik, hogy őt választjuk-e vagy valami egészen mást.