Lépésről lépésre építkezem

Egyre népszerűbbek a televíziós tehetségkutató vetélkedők, ahol több héten át követhetjük, ahogy az ismeretlenségből kiemelkedve – a showműsor minden eszközét felhasználva – népszerűvé válnak fiatalok. Nemrég az „Együtt a rákos gyermekekért” egyesület a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban rendezte meg a Sing for the Moment! (Énekelj a pillanatért!) jótékonysági énekversenyt. Ötletadója, mentora és a zsűri tagja volt az a Vizi Imre, aki szintén tehetségkutatón vált országszerte ismertté, és alkalma volt betekinteni az ilyen jellegű műsorok kulisszatitkaiba is. 

 

– A csillogás, a sztárság nagyon sok fiatalt megfertőz, hiszen elismertséggel, ismeretséggel jár. A tehetségkutató pedig alkalom arra, hogy valóra váljon egy álom. Neked bejött. Hol kezdődött? 

– Édesanyám a sepsiszentgyörgyi Vadrózsák együttes népdalénekese volt, így elmondhatom, hogy már „a hasában megismerkedtem” az énekléssel. Édesapám néptáncos volt, tőle talán a ritmusérzéket örököltem. Gyerekként a szüleimmel együtt agyonhallgattuk az LGT és a Neoton Família bakelitlemezeit. Annyira tetszettek, hogy még lemezjátszó tűt is gyártottam gombostűből, csak hogy halljam a zenét. Zenei kvízekkel szórakoztunk otthon. Édesanyám lejátszott valamelyik dalból rövid részletet, ki kellett találjam az előadót. Ennek ellenére, amikor úgy 14 évesen azt mondtam a szüleimnek, hogy zenész akarok lenni, édesanyám majdnem sírva fakadt, és azt válaszolta, hogy „éhen fogok dögleni”, olyan szakmát válasszak, amiből meg lehet élni. Ekkor még gitározni sem tudtam. Aztán éjt nappallá téve megtanultam az akkordokat. Három hónap múlva az egyik barátom meghívott egy együttesbe basszusgitározni. Még középiskolások voltunk, amikor Szabó Előd barátommal, aki a Titán együttes frontembere, jelentkeztünk a Médiabefutó tehetségkutató versenyre, ahol díjat nyertem. Az ott előadott dalt most is szívesen énekelem. 

– Érettségi után mégsem a zenei karrier kezdődött. 

– A középiskolában átlagos tanuló voltam. Sokat ingáztam Bátosról Szászrégenbe, olykor derékig érő hóban, mert 1989 előtt nem volt rendes autóbuszjárat, de még aszfalt sem a községi úton. De sikerült érettségiznem a volt 2-es számú líceumban. Nem akartam egyetemre menni, mert édesapám kötelezett. Szándékosan sikertelenül felvételiztem a Sapientiára, mégis tanár lettem. 2004-ben olyan pedagógushiány volt vidéken, hogy középiskolai végzettséggel is lehetett tanítani, így Marosfelfaluban egy évet tanítottam, többek között zenét, rajzot, polgárságtörténetet. Nem szerettem az oktatást. A diákokkal viszont szívesen foglalkoztam, ezért alternatív zene- és gitárórákat is tartottam. 

– A Médiabefutó után újra tehetségkutató versenyeken próbáltál fellépni. 

– Először a Megasztárra jelentkeztem, de nem sikerült. Majd gitáron kísértem a Csillag születik műsorban Molnár Jocót. Ezután találkoztam Koszorús Kálmánnal, Krisztina (Koszika) édesapjával, aki elmondta, hogy lánya meddig jutott el a Vocea României (Románia hangja) vetélkedőn, és biztatott, hogy próbáljam meg én is. Itt lehetőség nyílt arra, hogy zenekarral lépjek fel, emiatt döntöttem úgy, hogy benevezek. Nem volt veszítenivalóm. Eljutottam a döntőig. 

– A tehetségkutató előadások szereplői ismeretlenként kerülnek ország-világ elé, majd ezután kevesen maradnak fenn, eltűnnek a süllyesztőben. Miként lehet a zenei élvonalban maradni?

– Aki benevez egy ilyen vetélkedőre, tudnia kell, hogy miről szól az egész. Ez „valóságshow”, amiben a hangsúly nem a tehetségkutatáson van, hanem a televíziócsatorna nézettségének a növelésén. Óriási stáb dolgozik a látványon. Feltételeket teremtenek a műsorban ahhoz, hogy az előadók fellépése érzéseket, reakciókat váltson ki a stúdióban levőkből, a kamerák fényében álló mentorokból. Ezek nem megjátszott, hanem valós megnyilvánulások. Az ilyen műsorokban nem az a lényeg, hogy ki nyeri meg a vetélkedőt, a nézettségi index a fontos. 

– Ez nem illúzióromboló? 

– De igen, ezért azt is tudni kell, miként lehet kamatoztatni mindezt. Igen szigorú szerződési feltételeket szabnak. A Románia hangja műsort követően még egy fél évig szerződésben álltam az Universallal. Nem akartam velük dolgozni, így ez idő alatt nem léptem fel. Ha elfogadom az ajánlatot, hároméves szerződést kötnek, és akkor már nem lehettem volna a magam ura. Valójában a tehetségkutató műsorok után kezdődik el az igazi munka, hogy továbbra is a figyelem középpontjában maradjon az előadóművész. A műsornak megvan a jól bejáratott közkapcsolati mechanizmusa. Kétszer egy héten, fő műsoridőben interjút sugároznak rólad, a családi hátteret, egy eladható történetet mutatnak be rólad, ebből is látszik, hogy nem az előadói tehetséged előtérbe helyezése a lényeg. Aztán, ha lejár a műsor, mindez egyből lezárul. Ha nem folytatja az énekes, akkor egy év alatt visszasüllyed az ismeretlenségbe. Sikerült összebarátkoznom a romániai zenei iparban dolgozók nagyágyúival. Ez volt a fellépésem igazi nyeresége. 

– Hogyan maradtál „képben”? 

– Valójában nem csak az Universal, hanem mások is ajánlottak együttműködést, azonban nem találtam a profilomnak megfelelő kínálatot. Nem szeretem az elektronikus zenét, és dalt sem azért írok, hogy a zenei toplisták élére kerüljek, és megőrizzem ezt a helyet. Persze a népszerűséget fenn kell tartani. A Románia hangját követően minden évben valamivel magamra irányítottam a közönség figyelmét, új dalokat írtam, video-klipet készítettem, felléptem jótékonysági rendezvényeken, közben meg színházi, reklám- és filmzenét szereztem, írok és természetesen sokat koncertezem is. 

– Erdélyi magyarokként abban a helyzetben vagyunk, hogy a zenei iparban romániaiként a hazai televíziók által meghirdetett tehetségkutató versenyekre is be lehet nevezni, de, amint láthattuk, a magyarországi műsorokba is. Te mindkét irányba próbálkoztál. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál? 

– Nagyon sarkalatosan fogalmazva és nem általánosítva, Bukarestben egzotikumként fogadtak, Budapesten magyarként románnak tekintettek. Ehhez hozzájárult az is, hogy míg Budapesten kiestem a tehetségkutatókon, addig Bukarestben döntős lehettem úgy, hogy mindvégig büszkén vállaltam, hogy erdélyi magyar vagyok. Nem a magyarok juttattak előre, hiszen tudomásom szerint a Székelyföldön nem igazán követik a romániai televízióadókat. 

– Nagyon fontos a könnyűzeneiparban az előadóművészek menedzselése... 

– Valóban sokat számít ez a munka. A barátnőm menedzsel. Ez sokat jelent számomra. Jól működik a kapcsolatunk ezen a téren is. Ezenkívül fontos az is, hogy megtaláljam a célközönséget. Nincs letisztulva, hogy milyen zenei stílushoz tartozom. Talán a soul, a funky és a diszkózene áll közelebb hozzám. Az is előnyömre vált, hogy román tehetségkutatón figyeltek fel rám, mert vannak olyan helyek , ahova azért hívnak el, mert románul és magyarul is énekelek. Erdélyben van megfelelő könnyűzene-infrastruktúra, kiváló stúdiók, jó mene-dzsergárda, csak neki kell fogni dolgozni. Azt szeretném, ha megerősödne, és akár nyugaton is piacképes lenne az önálló erdélyi magyar könnyűzeneipar. Bár közös a nyelvünk az anyaországiakéval, az erdélyi magyar kultúra sajátosságai eltérőek. A kulturális sokszínűséghez évszázadok alatt több nemzetiség is hozzáadott valamit Erdélyben. Ez a könnyűzenében is érzékelhető. Így kellene gondolkodni, alkotni és ezt az autentikus zenét kellene elsősorban az erdélyi közönségnek játszani. 

– A gyakorlat azt igazolja, hogy aki magyar énekesként, előadóművészként hosszabb távon a csúcson akar maradni, annak csak az anyaország biztosíthatja az anyagi és a szakmai feltételeket. Két példát említenék: Dancs Annamari, vagy akár a marosvásárhelyi származású Keresztes Ildikó életpályája. 

– Aki ezen a pályán szeretne maradni, annak szakmai alázattal kell élnie, énekelnie. Végig kell járni az utat a falunapokon való fellépéstől a füstös kocsmákon keresztül a nagyobb koncertekig. Lehet úgy is valaki előadóművész, hogy némi hangi adottsággal bármilyen stúdióban felvesz egy dalt, és ha ennek fülbemászó a dallama, bekerül a köztudatba. Aztán az élő fellépésen kiderül, hogy hamisan énekel a „művész”, akit azonnal leterít a mikrofonláz. Továbbá nagyon fontos az is, hogy az a közeg ismerjen el, ahonnan származol. Csak úgy lehet továbblépni, ha a baráti kör, az ismerősök, a szülőváros, aztán tágabban véve: az erdélyiek és így tovább elfogadják, amit alkotsz, előadsz. Azt tapasztaltam, hogy az erdélyi közönség összetartó. Több magyarországi tehetségkutatón indult erdélyi magyar fellépő esete igazolja, hogy ha kell, az erdélyi magyar közönség összefog és támogatja saját kedvencét. Akinek viszont távolabbi célkitűzése van, tudnia kell, hogy minél távolabb kerülünk az otthonunktól, annál fontosabbak az otthoni szálak. Ha például egy román és egy erdélyi magyar Magyarországon találkozik, talán szóba se állnak egymással, azonban ha Amerikában futnak össze, akkor a legjobb testvérekként segítik egymást, hiszen a távoli idegenben nagyobb az egymásrautaltság. Jó ezt is megfontolni annak, aki ezen a téren akar karriert építeni, mert valóban kimagasló sikert lehet Budapesten, de akár New Yorkban is elérni, és nem biztos, hogy egyedül sikerül. 

– Hol áll ezen az úton Vizi Imre? 

– Amint korábban említettem, lépésről lépésre építkezem, a saját szerzeményeimből összegyűlt négy lemezre való. A legjobbakból válogatok egy albumnyit. Már készítjük a felvételeket egy nagybányai profi stúdióban. Nem számítógépen szerkesztett, hanem élőzenei kísérettel vesszük fel a dalokat, ami többe kerül ugyan, de a minősége jobb lesz az elektronikai mixelésű zeneszámokénál. Decemberben Dicsőszentmártonban lépek fel jótékonysági rendezvényen, majd az év végén Norvégiában hajón zenélek, énekelek. Január 10-én a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban bemutatják azt a színdarabot, amelynek én írtam a zenéjét. Közben fiatalokat mentorálok. Szóval jó úton haladok.