2022. január 25., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A hét vége már az új évben ér bennünket, péntekről szombatra virradóan lejár ez a sokaknak ismételten rossz emlékeket hátrahagyó 2021-es év. Pedig amikor elkezdődött, még joggal reménykedhettünk abban, hogy jobb lesz, mint az előző, a spanyolnátha óta talán a legnagyobb világjárványt kiváltó koronavírus első, hódító esztendeje, amelynek az elején még csak legyintettünk, a nyár közepén (amikor kétszer indultunk el Spanyolországba vitorlázni, de először csak Pestig jutottunk a hirtelen lezárások miatt) már sejtettük, hogy komoly a dolog, majd amikor meggyőződtünk róla, hogy nem összeesküvők és kamuprofilok tömkelege áll a nemzetközi híradások mögött, végre komolyan vettük. És emiatt, reménykedve ugyan, de komoran készültünk a 2021-es évre, otthon szilvesztereztünk, a karantén és a kijárási tilalom, a kézzel ikszelgetett kijárási engedélyek ideje alatt, miközben láttuk, nem csitul ez a fránya nyavalya, nem akar egyből lecsengeni, mint az átkozott spanyolnátha, igaz – szerencsére –, hatványozottan veszélytelenebb is az 1918-as tömeggyilkosnál. Veszélytelenebb, de nem veszélytelen, ezt is tudtuk, és érdeklődéssel hallgattuk, amikor az idei év kezdetén arról szóltak a hírek, hogy talán elkészültek az első, eredményes oltóanyagok. Ekkor robbant a világ, szakadtak szét barátságok és családok oltáspártiakra és oltásellenesekre, és igen sokan igen sokáig – mondhatni, joggal – kivártak az első adag bevállalásáig. Kivártak, kivártuk, hogy nem hal-e meg tőle valaki. Közben persze ment a mém- és álhírgyártás, érvek és ellenérvek mindkét oldalon, a viták és veszekedések sorozata, egészen odáig, hogy sok családban, asztaltársaságnál tabutémává vált a vírus, az oltás, a korlátozások meg minden, ami ehhez az egészhez kapcsolódik. És mindez azóta is zajlik, volt egy sokak számára eseménytelen nyár, amelyből hiányoztak a fesztiválok, a kirándulások, a világlátás, a közösségi élmény, hiányoztak hegyek és tengerek, házibulik, kocsmapartik, klubkoncertek; megnyitottak a kávézók, majd bezártak, kinyitottak a teraszok, majd bezártak, hol tízig, hol kilencig, hol ki tudja, meddig maradhattunk, ha esténként vágytunk egy kis szocializálódásra. Az utolsó periódustól eltekintve gyakran hűvös és esős nyár sem segített feledtetni e felemelő élethelyzetet, majd szempillantás alatt eljött az ősz, a kormányválság, a negyedik hullám, küszöbön áll az ötödik, lejárt a karácsony is, ilyenkor halmozottan jelentkezik az év végi depresszió, hó most sincsen, sokaknak békességben, boldogságban, jólétben, családi körben teltek az ünnepek, sokaknak pedig mélyszegénységben, kilátástalanságban, nincstelenségben, a távolban élő szülők vagy gyermekek nélkül. A 2021-es esztendő sok szempontból éppen ugyanolyan pocsék (sokkal erősebb jelzőt használnék, de nem illik) volt, mint a 2020-as, és sok okunk nincsen abban bizakodni, hogy a 2022-es jobb lesz. Persze, ez a járvány is lecseng majd, hiába kopogtat az omikron – mindegyiknek vége szakadt eddig, és mindegyik után az akkor élők visszakapták saját normális életüket, véget értek a karanténok, emlék maradt a múlt, igaz, nem mindegy, hogy ez a múlt még kiket, hányakat ragadott magával az emléklétbe, és ezzel hány embernek változtatta meg a további, normális kerékvágásba látszólag visszatért életét.

Bizakodásra tehát nincsen ok, úgy tűnik, a Covid még sokáig velünk marad, mielőtt megszelídül. Mégis, az utóbbi években ennél jobban talán sohasem volt nagyobb szükség arra, hogy ha bizakodóan nem is, de derűsen várjuk az új évet, gondoljunk azokra a dolgokra, emberekre, apró vagy jelentős változásokra, amelyektől szebb és boldogabb lett az életünk az elmúlt két esztendőben, hiszen előbb-utóbb csak visszatér a régi medrébe az élet folyama, ha pedig mégsem, akkor carpe diem, próbáljunk örülni minden reggelnek és napnak, amely megadatott, előre nézzünk, és biztos lábbal lépjünk a bizonytalan jövőbe.