Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2014-05-21 14:09:53
Lehetne modern csendélet, ha egy képzőművész gondolta volna ki, de az egész egy marosvásárhelyi városkép. Egy üzletébe lépett be a tulajdonos, havi számláját rendezni, s arra a pár percre bebiztosította kerékpárját az üzlet előtt lakatolta le, s ahogy végignéztem a természetes eseményt, dr. Nagy Attila orvos-költő története jutott eszembe…
A Nagyenyeden született, de már városunkban felnőtt orvos mesélte egyik irodalmi estjén gyermekkora nosztalgiás történetét. Családja a felsővároshoz tartozó November 7. negyed négyemeletes tömbházának egyik lakásában élt az ő gyermekkora idején. Több évtized is elmúlt azóta, de iskoláskorában még az volt a gyakorlat, a természetes életmód a Székely vértanúkig vagy a téglagyárig nyújtózkodó városrészben, hogyha elmentek otthonról, akkor jó régi falusi szokás szerint az ajtó elé seprűt állítottak, hadd tudják meg, most éppen távol vannak. A költő e romantikusnak tűnő igaz gyermekkori történetét egy 21. századi rideg, valósághű esettel zárta le: kereste a gyermekkor emlékeinek lépcsőházi átélését, s a tömbház ajtaján nem tudott bemenni, mert kaputelefon váltotta föl az egykori seprűt. Mondhatnám, írhatnám: azért csak nem maradhatunk a seprű mellett a számítógépek korában!
A lelakatolt kerékpár látványa akkor tört fel belőlem elgondolkoztató kérdésként, amikor hazamenet a református kollégium Sáros utcai bejáratával szemben három nagy motorkerékpárt láttam a járdán, s mindháromnak az első kereke oda volt láncolva a járdaszéli vaskorláthoz. Most pedig megpróbálok szépen fogalmazni: bizalomvesztő időket élünk, ha egy ötperces számlafizetés ideje alatt is eltűnhet egy kerékpár egy mozgalmas főtéri járdán, fényes nappal. Milyen nehéz lehet példát mutató neveléssel készíteni fel a mai diákokat a holnap biztatásával, ha egy motorkerékpárt csak láncra lakatolva lehet a legforgalmasabb iskola kapuja előtt hagyni. Már rég nem a főtéri zsenge hársfához láncolt biciklit sajnálom, hanem azt a jó két emberöltőnyi időt, ami alatt a város életmódja a seprűtől eljutott a lelakatolásig. S attól a rohamosan érkező, vagy már meg is érkezett holnaptól félek, amikor már a csörgő láncot vagy fémhideg lakatot is levágják…
Vajon merre tart ez a város?