Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2012-08-03 13:23:27
Azt olvastam, hogy magányunk önmagunk
tápláljuk, etetjük, figyeljük féltő gonddal,
hogyan növekszik, belőlünk él, mint a
parazita, rágva, őrölve csápjaival
a világosságot, és hogy a sötétséget mi
magunk teremtjük azzal az egyetlen, szabad,
magunk választotta gesztussal,
hogy villanyt sem oltunk és tapogatódzunk
régi, mégis a sötétben felismerhetetlen kontúrú
kapcsolataink után, hogy fekete vitorlát
bontva képzeletünk a kidomborodó testeket
szörnyetegnek, az ajtó mögött rejtőző
gyilkosnak láthassa, a gáz fényjeleit villogó
szemének és benne már a világítótoronnyá
magasodott, vérfagyasztó tettnek,
a pupilla mélyén az ölelést is fojtogatásnak,
mert mi magunk szőjük a borzalom leplét
riadt idegszálainkból éjjel,
és nincs, ki lefejtse nappal, és rettegésünk
a minket kutyahűséggel
szolgáló tárgyainkból is bűnözőt formáz,
hogy nap mint nap elítélhessük
őket életfogytiglan tartó jelenlétünkre.