Legyőzni önmagunkat (2.)

Két héttel korábban elkezdett beszámolómban azt a különleges élményt örökítettem meg, ahogy egy kirándulás a számomra eddig ismeretlen erdélyi táj rejtett szépségei mellett valami többet adott. A magát villamosmérnöknek álcázó túravezetőnk révén, aki tagadhatatlan pszichopedagógusi adottságokkal rendelkezik, azt az élményt is, hogy  ösztönző, támogató környezetben szinte mindenki képes túllépni saját korlátain.

 

Sziklapárkányok, alagutak

A Herkulesfürdő környékén, a Kazán-szorosban, az Al-Duna mentén töltött második nap után verőfényes reggelre ébredtünk. Ami jól fogott, mivel hosszú út állt előttünk, de szerencsére fogalmunk sem volt arról, hogy mire vállalkozunk, ha tudjuk, talán el sem indulunk. 

Szászkabányáról gyalogosan mentünk Oláhszászkára. A célpont a Néra (régi könyvekben Nyárádként emlegetik) és a Beusnica-szurdok volt, különleges, titokzatos, legendás látnivalókkal. Az országúton való gyaloglás után egy megrongálódott lengőhídon keltünk át a Néra fölött, ahol a Néra-Beusnica Nemzeti Park kezdődött. A Szörényi-érchegységben eredő Néra 126 kilométeren öntözi a dél-erdélyi tájat, majd 27 kilométeren az országhatárt jelölve ömlik a Dunába. Bővizű patakként két szakaszból álló látványos szorosban tört utat magának az Aninai-hegység mészkő szikláiban.  A szurdokvölgy első, rövidebb szakaszát jártuk be egészen addig, ahol a Bej-patak a Nérába ömlik. Helyenként a korábbi napok esőzései miatt megduzzadt vízfolyás mentén haladtunk, kidőlt fatörzseket kerülgetve, majd egy meredek emelkedőt követően a hegy oldalában kialakított párkányösvényen, s rövidebb, hosszabb alagutakon haladtunk tovább. Ezek állítólag a római korból maradtak fenn, más források szerint katonai célra faragták a sziklába. Helyenként kőfolyások riogattak, majd váltakozva lila, sárga virágos mezők között vezetett az ösvény, s közben a lelkünkre kötötték, hogy óvakodjunk a viperáktól. „Kezdőként” nem volt könnyű az öt kilométeres szakaszt megtenni, s néhányan megkönnyebbülten szusszantunk fel, nem is sejtve, hogy az út java még hátravan. Pontosabban a következő „500 méter”, ami a valóságban körülbelül tíz kilométert jelentett.  Kövezett erdei úton gyalogoltunk a Bej-patak mentén. A vízfolyás a mésztufa lépcsőkön kialakult kisebb-nagyobb vízesésekkel, s ahol mélyült a meder, a türkizkék vízzel feledtette a megtett kilométereket. Az autóval is bejárható erdei útnak egy pisztrángtenyészet vetett véget. Azt megkerülve kellemes erdei ösvény következett. A fáradtság miatt gyakran érdeklődtünk a szembejövőktől, akik közül, igazi túrázóként, sokan köszöntöttek, s ki-ki teherbíró képessége szerint tájékoztatott, hogy mennyi időbe telik a következő célpont elérése.

A türkizkék tó legendája

Amikor már beletörődtünk a végtelennek tűnő útba, egyszer csak előttünk volt a csoda, a türkizkék vizű Bej-tó. 3,5 méteres mélysége ellenére annyira tiszta a vize, hogy nemcsak a benne úszkáló pisztrángok, az alján levő homokszemek is kivehetők. A víz valószerűtlenül szép színe, amelyben a tavat körülölelő, hatalmas fák tükröződnek, állítólag az aljnövényzetnek tulajdonítható. A tavat (izbukot) egy bővizű karsztforrás táplálja, amely a Bej-patak vizét adja. Különlegessége, páratlan szépsége mondákra ihlette a környék lakóit. A történetek a török hódoltság idejét idézik, amikor a környéket uraló bég vadászó fia meglátta és szerelmes lett a juhait legeltető szépséges pásztorlányba, akit feleségül akart venni. Mivel az apa nem egyezett bele, elrendelte a lány megölését. A szerelmes fiú fel akarta tartóztatni a támadókat, s a monda szerint a harcban elvesztett fél szeméből keletkezett a 15 méternyi átmérőjű, különlegesen szép türkizkék víztükör, amely télen sem fagy be. Mivel kissé furcsa egy kék szemű török bégfiút elképzelni, a mondának van egy másik változata is, amely a lány szeméből eredezteti a tavat.

Kissé távolabb a Beusnica-vízesés kápráztatott el. A patak vize barlangos üregek körüli mohával benőtt szikláról porzik alá, helyenként fátyolosan, selymesen. Talán ezért is tartja a legenda, hogy a megölt lány menyasszonyi ruháját őrizte meg a természet. Akinek szerencséje van (nekünk félig-meddig az volt), esők után bő vízhozamú vízesést csodálhat meg, az élmény nyári szárazságban nem adatik meg a turistának.

A visszaút nehéznek, de mivel már ismertük, valamivel rövidebbnek tűnt. Összességében körülbelül 25 kilométert gyalogoltunk aznap, néhányan a végkimerülésig elfáradva.

Három kilométer a föld mélyében

S ha elbizakodtunk attól, hogy az országot paskoló eső elkerült, másnap fölöttünk lógott reggeltől kezdve, s emiatt a komárniki cseppkőbarlanghoz tervezett gyalogtúra elmaradt. A Karas-szurdok Nemzeti Park területén levő barlangig zuhogó esőben egy traktor utánfutójában tettük meg a tíz kilométeres szakaszt, az úton félelmetes érzés volt a mély szakadékba nézni. A  barlangot, amely nincs kiépítve és kivilágítva sem, 1856-ban fedezték fel, 1893-ban Telegdi Roth Lajos készített róla földrajzi tanulmányt, 1921-ben, majd 1933-39 között Bokor Ernő kutatta. A Románia leghosszabb barlangjának tartott több mint öt kilométeres föld alatti üreget tágas csarnokaival a Ponicova-patak formálta a mészkő sziklában, majd a felső járatot elhagyva, egy újabbat vájt egy szinttel mélyebben, s a kútnak nevezett helyen hallani lehetett, ahogy zubog alattunk a víz. Bár a csúszós talpú cipőben, elem- vagy fejlámpa nélkül hol fenéken, hol négykézláb haladtam előre, a látvány feledhetetlen marad. A természet játéka különböző alakzatokat formált a mészkőből (banán, kalap, Hófehérke és a hét törpe stb.), és látni lehet, ahogy újabb sztalagtitok és sztalagmitok képződnek a vízből kioldódó mész lerakódása nyomán. A Zebrák termében fekete silexréteggel váltakozik a fehér mészkő, s helyenként kisebb medencék, tavak alakultak ki. Vergődésem láttán horvát nemzetiségű vezetőnk, Ifca Nicolae azt kérdezte, hogy a kínlódás vagy az élmény nagyobb-e. Akkor 50-50 százalékosnak éreztem mind a kettőt, de hetek múltával visszatekintve csak az élmény maradt a föld gyomrában végigbukdácsolt három kilométerről. A horvátok (krasovánok) lakta Krassóvár község Krassóalmás falujának fogadójában a vizes és sötét élmények után különösen jólesett az ebéd. 

Bécsi rokokó Oravicán

Délután a hajdani híres bányavidék egykori fővárosában, Oravicabányán (a játékosan hangzó szláv szó jelentése diófás) álltunk meg, hogy megtekintsük a kisváros színházát, amely Délkelet-Európa legrégebbi kőszínháza. 1817-ben épült rokokó stílusban a bécsi Burgtheather mintájára. Az aranyos stukkóval díszített színházterem valóságos csoda ezen a bányavidéken, amelynek múltja tele van a közép-kelet-erdélyi ember számára ismeretlen történetekkel, ahogy az túravezetőnk, Kiss Zoltán szavaiból is kiderült. A színház építéséhez szükséges pénzt egy aromán bányamérnök, Johann Niuny kezdeményezésére adták össze tehetős polgárok, kivitelezése egy helyi mester, Francis Kneé munkáját dicséri. Az 1817. július 1-jén tartott megnyitón I. Ferenc császár és Auguszta császárné is részt vett. 1838-ban a helyi Casino Egylet a színház épületére emeletet építtetett, ahol a kaszinó és az olvasókör székelt, s ma is megvan a régi márkás zongora (amelyen egykoron Liszt Ferenc játszott). Mivel nem volt állandó társulata a városnak, műkedvelők, vándorszínházak léptek fel, akik sok ismert magyar színművet is bemutattak. 1868-ban a bukaresti Mihail Pascaly érkezett Oravicára színtársulatával, amelynek súgója és segédszínésze volt Mihai Eminovici, a későbbi költő, akiről a színházat elnevezték. 

Az 1775-ben alapított gyógyszertárat, amely ma múzeumként működik, sajnos  már zárva találtuk. 

Bár lakosságának a XX. század kezdetén csak a tíz százaléka volt magyar, sok neves személyiség mondhatta szülőhelyének Oravicát. Megrázó, regénybe illő a Tirolból betelepült Maderspach család története. Maderspach Károly, korának legkiválóbb vasipari mérnöke olyan magyar hazafivá vált, aki részt vett a Szent Korona elrejtésében, a szabadságharc idején pedig lőszert gyártott Oravicán a magyar hadseregnek. A város szülöttei között van Mihalik Kálmán, a Székely himnusz zenéjének szerzője is. 1896-ban látta meg a napvilágot, Szegeden végezte az orvosi egyetemet, és 1921-ben zenésítette meg Csanádi György szövegét Székely kantáta néven. A dal dicsőségét azonban nem érhette meg, mert a bemutató évében, 1922-ben fiatalon meghalt.

A bányavároska, ahova az osztrák fennhatóság a vidék természeti kincseinek (vasérc, kőszén, arany, ezüst, réz stb.) a kiaknázása érdekében telepítette a német, cseh, osztrák bányászokat, a kezdeti fellendülés után nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Manapság még annyira sem. Külterületein, ipari övezetében a pusztulás elkeserítő látványa fogadja az arra járót. De nemcsak Oravicán és Stájerlak-Aninán, a hajdani kisebb bányák környékén is lepusztult, ajtók és ablakok nélkül marad épületeket, ipari berendezéseket lehet látni, amelyek a hajdani virágzó bányaélet megszűnésével mentek tönkre.

Nosztalgiázás a hegyi vasúton

Pedig 150 évvel ezelőtt óriási összegekkel és erőfeszítéssel építettek a keskeny nyomtávú lóvasút helyett széles nyomtávú vasutat Anina és Oravica között, ami a Báziáshoz vezető szakaszhoz kapcsolódott, hogy a szén hajóval eljusson a birodalom fővárosába.  A kirándulás utolsó napján Oravicától Anináig a ma is működő vonattal utaztunk, amely zsúfolásig tele volt turistákkal.

A hegyi vasút építése 1847-ben kezdődött el osztrák mérnökök tervei alapján, osztrák építésvezetők felügyeletével. A tét nagy volt. A mindössze 34 kilométeres szakaszon 337,7 méter szintkülönbséget kellett áthidalni hegyek és völgyek között, amit 14 alagúttal és 10 völgyhíddal (viadukttal) oldottak meg. A viszontagságos munkát a tífuszjárvány késleltette, s a legendás emberáldozat sem hiányzott. Az egyik híres építésvezető egy viaduktról a mélybe ugrott, mert az alagút sziklába fúrt két járata között háromméteres különbség volt – mesélte előzetesen túravezetőnk. A dalmát szakemberek által épített legmagasabb völgyhíd 37 méter magas, amit iszonyatosan nehéz lehetett kivitelezni egy olyan korban, amikor még nem ismerték a darut. A vasút 1863-ra készült el a teherforgalom, 1869-re a személyforgalom számára. Az emelkedők, a kis sugarú kanyarok miatt speciálisan erre a célra gyártott gőzmozdonyokra volt szükség, amiből összesen négyet gyártott a bécsi StEG üzem. 

A vidám turisták számára ez már a régmúlt, de azért szívesen fényképezik az elmaradó völgyhidakat, s a vonat ablakából nyíló, szelíden szép hegyi tájat. Az építőknek arra is volt gondjuk, hogy mára már óriássá nőtt dió- és egyéb fákkal ültessék be a meredek oldalakat, hogy megkössék a talajt. Két órát küszködik, pöfög a mozdony, a dél-erdélyi 

„Thomas”, amíg elérünk Stájerlak-Aninára. Ott vár a Bálinttrans autóbusza, amely hazáig hoz a meggondolt, óvatos Daróczi György gépkocsivezetővel a kormány mögött, akivel egy gyönyörű félkörívet leíró szivárvány alatt is áthaladtunk. Miközben a Retyezát-havas csúcsait próbálom megörökíteni a busz ablakán át, a látnivalókban rendkívül változatos ötnapos kirándulásról a virágos kedvében pompázó diadalmas tavasz ezernyi színét, új ismeretségek, tartalmas, vidám beszélgetések emlékét hozom haza. 

S az önmagamon aratott győzelem erőt adó érzését is.