2024. november 30., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A láthatatlan Fa-nő

Vannak emberek, akik leginkább egy fára vagy egy bokorra emlékeztetnek. Nem önmagukban, külső vagy belső ismertetőjeleik révén sugallják a hasonlóságot, hanem az utca, a tér vagy a lakónegyed által, ahol az év minden – vagy legalábbis szinte minden – napján megtalálhatók.

Vannak emberek, akik leginkább egy fára vagy egy bokorra emlékeztetnek. Nem önmagukban, külső vagy belső ismertetőjeleik révén sugallják a hasonlóságot, hanem az utca, a tér vagy a lakónegyed által, ahol az év minden – vagy legalábbis szinte minden – napján megtalálhatók. Ezek a mozgó „fák,” „bokrok” legtöbbször láthatatlanok, annyira összenőttek a hellyel, ahol létük java telik, hogy fel sem tűnnek az arra járónak. S. Eszter is közéjük tartozik. Történetében nincs semmi megkapó vagy szokatlan, mégis méltó a figyelemre, lelassítja, sőt talán kicsit el is gondolkoztatja a hallgatót.

Legelőször a tömbházunk közelében levő játszótéren találkoztam vele, évekkel ezelőtt. Napraforgómagot ropogtatott, közben két kisebbik fiát figyelte. Nem rezzent össze, nem ugrott fel szolgálatkészen, ha legapróbb gyereke lesuppant a hintáról, de nem is volt rá oka. A pár éves legényke úgy pattant fel mindig a földről, mint egy harcedzett katona, ijedtségnek, bánatnak nyoma sem volt mindig mosolygó arcocskáján, miközben leverte magáról a port. Anyja szótlanul követte mozdulatait, aztán egy idő múlva hazament vacsorát főzni. A fiúcska és egy-két évvel nagyobb bátyja még maradhattak a villanyoszlopok ébredéséig.

Később gyakrabban láttam, rendszerint reggelenként. A környékbeli tömbházak előtt hajladozott, vagy kezében vederrel, seprűvel sietett valamerre. Pár évvel később gyermekeink barátsága adott lehetőséget a beszélgetésre. Pillanatok alatt, szinte egy szuszra tárta fel előttem történetét, mintha egy örökkévalóság óta akartak volna szabadulni belőle a szavak.

– Egy Bihar megyei faluba mentem férjhez tizenhét évvel ezelőtt. Azelőtt egy szövödében dolgoztam itt, a városban. Nem sokkal az esküvő után megszületett a lányom, aztán sorra jöttek a fiúk. A férjem viselkedése már a házasságunk elején megváltozott. A negyedik gyerek születéséig tűrtem a megaláztatásokat, az italozást, durváskodást, akkor aztán elegem lett, hazajöttem a szüleimhez. Most is náluk lakom a gyerekeimmel. Öten szorongunk egy szűk szobában, de legalább békesség van körülöttünk. A férjem nem akart elválni, hogy ne kelljen gyermektartást fizetni, így jogilag még egy családnak számítunk. De nem zaklat, sőt, néha, mikor felkeres, hoz a gyerekeknek egy tábla csokoládét, ősz elején az iskolai egyenruhákba is belepótolt. Négyüknek összesen 200 lejbe került az egyenruha. A legkisebb nulladik osztályos. Elsőbe akartam adni, de azt mondták, nem bírja meg – szomorkás mosoly villant át az arcán, aztán kérésemre munkájával folytatta.

Huszonnégy emelet

– Az elmúlt években próbáltam állást találni, de nem jártam sikerrel. Igaz, olyan nagyon nem is keresgéltem, a legkisebb gyerek tavaly még óvodás volt, nem lett volna, aki vigye, hozza. A szüleim betegesek, idősek, elég, hogy fedélt adtak a fejünk fölé. A lakótársulásnál érdeklődtem, hogy nem lenne-e szükségük valakire lépcsőház-takarításhoz. Ez időbeosztás szempontjából ideális munka nekem, hiszen pár óra alatt végzek, délre meg is vagyok, utána rendezhetem a gyerekeket. Hat lépcsőházért felelek, hétfőtől péntekig mindennap fel kell seperni, és hetente egyszer fel is kell mosni a huszonnégy emeletet. Rendszerint szerdánként négy lépcsőházat fényesítek ki, csütörtökre kettőt hagyok.

– És a járda? Mindig valamelyik járdán látlak, a tömbházak előtt.

– A járdákat nem lenne muszáj felseperni, megszokásból teszem. A múltkor is annyi levél hullt le. Meg a bokrokat is letisztogatom.

– Megéri?

– Hát meg. Egy lépcsőház után egy hónapban 50 lejt kapok, így 300 lejes havi jövedelmem van, meg a gyerekek után is jön pár száz lej. Most azon gondolkozom, hogy vállaljam el újra a hóseprést is. A lányom nagyon ellenzi, mert tudja, milyen nehéz, mennyi vesződéssel jár, de megéri. Mégiscsak 130 lej egy hónapra. Még meggondolom.

„Csak állna meg…”

Utoljára múlt hét elején láttam. Lapáttal, vederrel felszerelkezve lassan, szinte észrevétlen mozdulatokkal haladt előre a hóesésben. Amikor meglátott, azonnal megállt. Nedves szemmel nézett rám, lányára panaszkodott.

– Két tantárgyból is bukásra áll, és nem is érdekli az egész. Már nem tudom, mit tegyek, az osztályfőnökével is beszéltem, ő is megmondta, ha így folytatja, nem érettségizik le. Az biztos, hogy az apjához nem küldhetem. Azt hiszem, rossz társaságba keveredett, ki tudja, még mire veszik rá… – Nagyot sóhajtott. – Csak ez a havazás állna meg. A tegnap óránként kijöttem, annyira felgyűlt a hó, ma meg hajnalban is… Mire végeznék, kezdhetem elölről az egészet.

Látszott rajta, hogy nagyon szeretne még maradni, de erőt vett magán, és a veder után nyúlt. Férfigumicsizmája nyomát pillanatokon belül felszippantotta a szirmait hullató fehér óriásvirág.  

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató