Lapozó

Dante – mint a világ első katasztrófaturistája – végiglátogatta a Poklot, amely a Földgolyó belsejében helyezkedik el. Utána vezetőjével, Vergiliusszal visszamásztak a felszínre, és egy kis kerek szigeten találták magukat valahol a déli óceán közepén: ez a Tisztítóhely, latinos nevén Purgatórium. (Népies neve Tisztítótűz, de – mint Dantétól megtudjuk – sokféle gyötrelem van, nem csak tűz). Erre a szigetre egy hajó szállítja az elhunytakat, csupa olyanokat, akiknek üdvözülése garantált, tehát rövidebb-hosszabb gyötrődés után biztosan a Paradicsomba kerülnek. (Elvileg lehet közvetlenül is a Paradicsomba kerülni, de ez nagyon keveseknek adatik meg, leginkább csak a szenteknek.) (Nádasdy Ádám). Halkan szól a rádió, a mikrónak támasztva kétkilós vákuumcsomagolásban Ízvarázs fagyipor, mellette ketchup nagy kiszerelésben, a falon cikcakkos szélű, megfakult képeslapok Riminiből, az emeletes hűtő tetején egy ujjnyomoktól zsíros fényű, trombitasárga serleg, öntött táncospárral a tetején. Áll az idő, csiripelnek a madarak, a kisvasút felől boldog gyereksikítást hoz a szél. (Tóth Marcsi). Felesége akkor már a tengerimalacokat dédelgeti a kanapén. Figyelmét nem kelti fel férje felcsattanó nevetése sem. A próféta arca láthatatlan a képregényben, miközben visszanyújtja az üres kávésfindzsát a sápadt Gábrielnek, válasza azonban a szent iratokhoz képest is szokatlanul lényegre törő: „Fizetek, főúr, volt egy feketém!” (Beck Tamás). Kikényszerített igenjeimből éltél, és nem érdekelt, hogy épül bennem a tagadás tornya. Ebből a toronyból akartalak látni, megérinteni a bőröd, érezni, ahogy összerezzensz. Így akartalak megcsodálni, milyen, ha szépséged szememre hull, hozzám hanyatlik. (Borsodi L. László). Azt mondja a testnek a hang: most telt vagy, most üres vagy, most puha vagy, most kemény vagy, most lent vagy, most fent, most benne vagy, most benned van; nem lélek, hanem lélegző hús vagy. Nem mintha nem lett volna fogékony arra, amit úgy nevezett meg, mint a „zene szellemi természete”. Órákig tudott mesélni a hangkatedrálisairól, amelyeket a hangzás óriásai hoztak létre azáltal, hogy a hangokat egy végtelenül finom, légies, ugyanakkor rettenetesen bonyolult architektúrába álmodták bele. Így hallgatta a zenét, nem a tüneményszerű Bachot, mert ahhoz mindig kevésnek érezte magát, hanem az agyonhallgatott szimfóniákat, a hármast és a hetest Beethoventől, az ötöst és megint a hetest Sosztakovicstól, amelyek hallgatásakor úgy érezte, habár méltatlanul, de ahhoz kap engedélyt, hogy ha egy villanásnyi időre is, de rálásson a reszkető légben egy magasban épült, ma már lakhatatlan építményre. (Tamás Dénes). Hetven-nyolcvan évet tettem hozzá ahhoz, ami volt./ Most minden olyan mondén, könnyed és csiszolt./ Ha sikerül, tán ráírom magam a vízre,/ S emlékezem egy ideig pár szinte elfelejtett ízre. (Balázs Imre József). Látó, 2015. március.