Lapozó

• 2014-01-17 14:20:23

• Kaáli Nagy Botond

Láttam csikókat: kert alján legeltek./Lépcsőfordulón mécslángok lebegtek,/betömött kút vascifrája elillant,/könnyes szemünk a többé nincsre pillant.//Szemünk könnyes/volt, fordulj el, Teremtő./Apró történet, félhomályt teremtő. (Egyed Emese).

Láttam csikókat: kert alján legeltek./Lépcsőfordulón mécslángok lebegtek,/betömött kút vascifrája elillant,/könnyes szemünk a többé nincsre pillant.//Szemünk könnyes/volt, fordulj el, Teremtő./Apró történet, félhomályt teremtő. (Egyed Emese). Írtam többezer oldalnyi irodalmat, por és hamu mind. Fölségesen irányított, galvános nevetéssel díszelgő ármányok; de hogyan mondjunk bármit is ebben az irdatlan művészi konvencióban? Az ember a szívét fordítaná ki az olvasó előtt, és mit tesz ő? Háromkor befejezi a könyved, négykor egy másikba kezd, bármennyire is jó az, amit ölébe helyeztél. De ez a tíz-tizenöt lap más tál tészta. Az én olvasóm most nem más, mint maga a halál. Már látom is két fekete, nedves szemét, figyelmesen néznek, mint egy kislány szemei, az olvasással ugyanabban a tempóban haladnak, mint én a sorok írásával. Ezek a lapok halhatatlanságom projektjét tartalmazzák. (Mircea Cărtărescu). Örökség: tele tabernákulum./Ha ordítani kell, ezt ordítod:/ezt a világot én nem ismerem! (Lászlóffy Csaba). Manapság, amikor továbbra is íródnak jó versek, ám a versekhez kapcsolódó lírai személyek, tehát a költők száma egyre kevesebb, mindenki számára egyértelmű kell legyen: nem beszélhetünk úgy Király László költészetéről, hogy ne ejtsünk szót költőségéről. (Karácsonyi Zsolt). E szibillikus (vagyis jósnői vétetésű), homályos bőcsködéssel indítom e most kezdődő seherezádéi mesécskémet. Amelyből csak lassacskán világlik oszt majd elő, hogy ki a faragatlanul kockázó Koca-turista, s hogy kicsoda a mindeneket fölfedő és –ismerő Idegenvezető, hogy ki is a Hal, s ki is a Halász, meg így tovább (…). (Bréda Ferenc). A biztonság kedvéért azért felkereste a Filharmonikusokat, hiszen azokra panaszkodott napi rendszerességgel kenyéradó gazdája. Úgy gondolta, el kell hívnia néhány entellektüelt is. Mindenütt előadta töredezett logikával, de meggyőzően, hogy Pogyebrád kegyelmes úr harcra szólított fel a zigótarabló kormányzat ellen, s aki fegyverforgató, annak most jött el az ideje, hogy megmutassa, mit tehet Rubinházáért és az országért. (Sebestyén Mihály). Nem hiszek a helyreigazítás hatásában, az Erratában. Senki sem lapozza fel a tegnapi újságot, hogy kijavítsa az elírást vagy a sajtóhibát, vagy a két héttel ezelőtti folyóiratot, hogy bevezesse a javítást. Az olvasó, ha egyáltalán feltűnik neki, vállat von: mindig mondom, hogy ezek hülyék! (Van persze kivétel, a szaktudós, a filosz: a szakkiadványba bevezeti a javítást, felteszi a polcra, és ott eszi meg a por és a bús feledékenység – ám általában nem ez történik). (Szőcs István). Az űr a maga fenségességében, tiszta csendjében egy valószínűtlenül tökéletes ősállapotnak számít, de teljességgel élhetetlen a benne elvesző, porszemnyi ember számára. Onnan látni a legszebbnek a Terrát – a bolygót, ahová jó végleg hazatérni. És innentől az ember számára a gravitálás már nemcsak fizikai adottság, hanem egy képesség visszanyerése. (Papp Attila Zsolt). Alkésztisz groteszk, szánandó, gyomorforgató világa kerekké, áthatolatlan, de átlátszó gömbformává válik, amelyben a néző is ül. Aki nem kívülről szemlél, de nem tehet semmit és nem képes e gonoszságban forgatott varázsgömbből kitörni, ugyanoda kerül, ahova Alkésztisz, csak őt aztán végképp senki sem veszi észre. Olyan gömb ez, amelyben nem műhó pilinkél, hanem az emberi gonoszság ereje tombol, és amelybe örökre bezárta a halál, úgy, hogy közben tegező viszonyba sem került a metafizikával. Ez az elzártság, e bentről való, mégis kívülről érkező nézői betekintés, e színpadi dimenziók közötti, iszonyú és sötét titkokat rejtő rés létrejötte – talán ez a vásárhelyi Alkésztisz legnagyobb erénye. (Kaáli Nagy Botond). Érdes idők hamuban sült pogánya kacag/Jóbnak dolga nem akad nem bán semmit/tudja/valaki jár a fák alatt/idegen sötétarcú bűnöző/ki feldúlja otthonod/ráfeszül nődre/gyermekeid a pusztába űzi/méregbe mártja gondolataid/féltve őrzött írásaid a tűzre dobja/lerombolja merev arcodat. (Pál Tamás). Helikon, 2014. 1. (639.) szám – január 10.