Lapozó

Azt mondják, az „online-generációknak” is megvan a maga kultúrája, nem kell azon háborogni, hogy a kultúraélmény más, mint a Chopinért, Büchner Dantonjáért vagy Nádas regényeiért lelkesedők világa. Tudom, elfogult vagyok. Igen, legyen nekik más kultúraélményük, olyan, ahová, mint védett területre, visszahúzódhatnak az időjárási viszonyok elől, anyagi-politikai viharok elvonultáig. És kell is, hogy ez más legyen, mint apáiké volt. Látom pl., hogy a legújabb filmeket – moziban még nem is játsszák – ők már laptopon nézik-vitatják (sőt: a „mozizást” is elavultnak tartják). És hát tudom, hogy az a „kapcsolati háló”, amit építenek, amit újra meg újra fejlesztenek, és amiben jól érzik magukat, maga is érték, sőt az emberi kultúra szerves része, ami az internet előtti korban már kezdett kikopni. Most újraépül, és nekem meg ne fájjon a fejem amiatt, hogy ez más, mint amiben én szocializálódtam. Akik csinálják, élvezik, élnek benne, és egy másfajta kultúraként – de kultúraként – fogyasztják. Borítják magukra, ami véd, ápol és összetart. Ez a dolog veleje. (Almási Miklós) Ahogy Gadamer egy halála után publikált rövid írásában megmutatta: a szép nem önmagában álló, elválaszthatatlan attól, amit az ember például szépnek tart, ha a másik ember jót cselekszik, vagyis elválaszthatatlan attól, ami az embert tettében kitünteti. A művészet annak a közös alapnak a keresése, amit a polgári ízlés már nyilvánvalóan nem fed le. A szép nem magánvalóan az, nem is egy stí-lusideál, hanem annak lehetősége, hogy a közömbös világ közepette is felismerjük azt, ami humanus. (Bacsó Béla) A kraft a modern design hőskorában, egészen a hatvanas évekig tulajdonképpen újfent defenzívában volt tehát, első igazán látványos visszatérése a posztmodern design korszakát előlegező s a modern design apoteózisaként láttatható gutes Designnal szemben fellépő radikális és antidesign törekvéseknek volt köszönhető, olyan jeles alkotók, mint Ettore Sottsass vagy Alessandro Mendini műhelyében. Ez az új kézművesség a kritika szerint arctalanná vált modern tömegtermékekkel szemben pártolta az egyedi vagy manufakturális alkotás technikáit, és sok esetben nem csupán a kraft pártján állt, hanem egyenesen ismét képzőművészetként titulálta a designt. (Szentpéteri Márton) Az egyik ok tehát, amiért a rendező uralma meggyengülni látszik, az, hogy a többi alkotó nagyobb teret szeretne magának. Ennek a törekvésnek a hátterében az is állhat, hogy a diktatúrabeli „rend”(-szer) beidegződései a rendszerváltással meggyengültek, a demokratikus társadalmakban az állampolgárok egyenlő jogokhoz, szólásszabadsághoz szoktak, a közösségi média mindenkit önkifejezésre biztat, bátrabbá tesz. A másik ok az, hogy korábban, a rendezés megerősödésével a színházat önálló – a drámától jócskán különböző – művészetként fogadták el, vagyis a „színházművészet” nyert általa teret. A rendező volt az az alkotó, aki a színház eszközeivel a művészi ambícióit kibontakoztatta – „a rendező művészi kézjegye minden előadásban érezhetően jelen van”. (Zsigmond Andrea) Korunk, 2017. október. Esztétikák.