Orvosi szempontból, úgy értem, fiziológiásan és az arcesztétikum (a plasztikai sebészet akkori állása szerint) nézőpontjából Lapikás Jánosnak nem volt valami kivételes mosolya, de ez egyáltalán nem zavarta a nőket, akik, ahogy mondani szokás, ragadtak rá, mint legyek a mézzel bekent papírszalagra, amely ott függött nagyanyám tisztaszobájában, éppen a nagy ebédlőasztal felett, a hatkarú csilláron. Oda tartozott, ott volt a helye. Én legalábbis mindig ott láttam. A nagy családi asztalt az én életemben, jobban mondva abban az időben, amikor én nagyanyámat ismertem, már nem ülte körül a kiterjedt ágas-bogas, bogaras és különcködő család. Ugyanis szerteszéledtek: a világ minden sarkába jutott egy Lapikás. Azt tartotta nagyapám, hogy a család Litvániából érkezett Erdély földjére. De sokkal valószínűbb, hogy valami ügyes kezű tót mesterember kerekedett fel, lépte át a Tiszát, és ereszkedett be Erdélybe, melynek sokféle nyelvét értette is, meg nem is. Mert hát Tótországban is éltek éppen eléggé sokféle népek, mind-mind jó barátságban és egyetértő harmóniában, így kellett felmondani mindenkinek az iskolában. Hogy hitték-e vagy sem, nem az én tisztem kitalálni.
Pihenésképpen e ponton nem marad más hátra számunkra, mint megerősíteni azt a hipotézist, hogy Lapikás Jánosnak kihívóan és mégis szelíden ragyogó mosolya volt, nem csoda, ha messzi földről jöttek az emberek a vásárba, előadásokra, falunapokra vagy búcsúba, különösen a helyiek bevásárolni, csakhogy lássák Lapikás János mosolyát, mert ettől menten jobb kedvre derültek a szárnyaszegettek, búskomorak, elcsapott mezőőrök és félrecsúszott vasúti pénztárosok, elcsábított szüzek és marólúg ivását, kútba ugrást fontolgató cselédlányok, vigasztalan mohos térdű úrhölgyek. Özönlöttek, jöttek hívatlan, a házunk körül ólálkodtak, ott vettek telket, kértek szállást egy éjszakára, aztán hetekig ott maradtak, nyavalyatörősök gyógyultak meg, elbujdosott szerelmesek jelentkeztek újra a jegyzőnél, és bevallották mind a hét szerelemgyermeküket, Lapikás János árnyékában is megvonták volna magukat, helyet kerestek, kisszékre álltak, csakhogy jobban láthassák, csakis azért, hogy szemtanúi, rabjai lehessenek Lapikás János legendás mosolyának.
Nem volt annak különösebb titka, ő csak úgy egyszerűen, minden mesterség és célzat, pláné tanulság és követelmény nélkül szétmosolygott a világba, a prefektúrán meghódította a hivatalnokokat, ügyintézőket, protekciós ügyvédcsemetéket. Lefegyverezte a legvárosibb dámákat is, ha bement Bukarestbe ügyeit intézni. Mert ügye rengeteg volt.
Ettől a mosolytól, mesélték a balázsfalvi hetivásárban egymásnak a kofák, románul, magyarul vagy éppen szász dialektusban – akkoriban még rendesen tarkabarka volt a világ –, a gerlék és galambok, vidorcankók és fehérkeblű csiklászok begerjedtek, elfásultak a lágyszárú növények, és csattogni kezdtek a zászlók, színüktől és nacionáléjuktól függetlenül – teljes szélcsendben is.
Hát éppen ez volt az egyik ügye, ami miatt behívatták Lapikás János bátyámat a bíróságra, de ott olyan sejtelem nélkülien tiszta volt a mosolya, hogy aznap a járásbíróságon megbocsátottak Vidikán Juon visszaeső anyagyilkosnak, és felmentették Török Pláton kézimunka- és csipkeverő kisiparost az inasverés és liliomtiprás vádja alól, pedig a vádtanács el volt határozva, hogy a mai napon mindkét esetben életfogytigot oszt ki az elvetemülteknek.
Lapikás János állott bírái előtt, mosolya csak úgy, különösebb hívás (manapság azt mondanánk: „alkalmazás”, „app”) nélkül kiült vonásaira, a bíróság írnoka háromszor ejtette le a tollát, és aznap meg sem találta, a jegyzőkönyv kifordult a gerinckötéséből, és lapokra hullott szét, hetekig szedegették az útkaparók a balázsfalvi Szabadság téren és környékén, míg végül összerakták, de nagy hiányokkal, például mintha valaki szándékosan tette volna, nem kerültek elő a múlt évi és a folyamatban levő válóperek, sajtóvétségek és korcsmai erőszakos cselekedetek, a szabálysértések és kihágások rovatból hiányoztak az állati vontatású járművekkel elkövetett csalások és hamisítások stb. stb. A bíró és ügyész arról kezdtek eszmét cserélni a bevezető szabvány elhadarása után az ügyvédekkel, hogy miért áll a tabella utolsó helyén a balázsfalvi Unirea, és miért nem lehet átigazolni a besztercei Gloriától Dzsumblát Bandit, az aranylábú középhátvédet. Még elviszik a franciák vagy a németek...
Lapikás János pedig csak álldogált, és türelmesen várt, hátha sorra kerül az ő zászlósértési ügye is, amelyet pedig az újságok felfújtak, a hadseregben forrt az indulat, a papság kiátkozást fontolgatott, a rendőrség kordont vont minden zászló köré, nehogy Lapikás mosolya még egyszer fölösleges csattogásra késztesse a magatehetetlen vásznakat, sőt – mesélték ugyanazon a piacon ugyanazok a kofák a szokott vevőiknek halkabb hangon – megtörtént a régi világban (ezalatt az Osztrák-Magyar Monarchiát és Ferenc Jóska idejét értették), hogy a császári schwarz-gelb lobogók Lapikás János mosolyától augusztus 18-án, a császár születésnapján – arra az egy napra – a főtéren piros-fehér-zöldre, majd egy újabb szellő hatására piros-sárga-kékre váltottak, pedig bizony isten senki sem cserélhette volna ki azokat fényes nappal anélkül, hogy a rendőrség észre ne vette volna...
Nagyapám azonban ezt a legkisebbik fiát egyáltalán nem szerette. Nem tehetett róla, már csak ilyen egyenes, jellemes, régi aratású és szántású férfiú volt, aki a helybéli csizmadiatársulat doyenje volt, s megkövetelte a kellő komolyságot. A férfiú méltóságot és párbajképességet tartotta a legszebb erénynek, s ha nemesember lett volna – de a király rendszerint csak a gazdag zsidóknak, hadiszállítóknak osztogatott bárói méltóságot, címet és birtokot, aztán a jó császár halála után minden reménye az ágyú- és az impériumváltás füstjébe ment – , akkor bizonyosan díszmagyart csináltatott volna Balázsfalva egyetlen paszományosmesterével, Fülledt Mátyás urammal. Fülledt Mátyás pedig azután is megmaradt Balázsfalván főtéri üzletében, hogy a díszmagyar ruhák divatja Magyarnosztalgiára, a határon túlra költözött, belőle pedig Matei Filimon lett – állítólag így hívták az ősapját, csak aztán jöttek a nagyidők, amikor tanácsosabb volt a nemzeti viselethez nemzetiesebb nevet választani –, és az üzletére kiírta, hogy „posomontier”, amit senki, még a román urak sem tudták, hogy pontosan mit jelent, valami francia krémessütőt sejtettek mögötte, míg be nem tértek, és ott aztán megkapták a felvilágosítást; leánykáiknak a téli napokra paszományos korcsolyaruhát rendeltek, asszonyaiknak ugyanakkor kisködmönt magyaros stílusban. Hiába, vannak dolgok, amiktől az ember nem szabadulhat, akkor sem, amikor már a maga ura.
Mondom, nagyapám idegenkedett legkisebbik fia mosolyától. Nem fattyú ez, Róza?!! – kérdezte olykor nagyanyámat, amikor azt gondolta, hogy hallótávon kívül vagyunk, vagy cserkésztáborban masírozunk. Mit vigyorog ez, mint egy fakutya, mint egy vásári bagoly, kacagó majom? Széles ismeretei voltak az állattan terén, ám ezekből csak azokat használta fel, amelyekkel egyre inkább elidegenítette magától legkisebbik fiát. Már nem is válaszolt a köszönésére, legfeljebb odaszólt naponta többször is: Töröld le azt a hülye vigyort a képedről, te fataró! Mi meg néztünk, mert a szó értelme hosszú ideig nem volt világos előttünk. Gondoltuk, valami faipari munkás, aki örül annak, hogy sok fát tarolhat le. Nagyapám a végén már nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni Jánossal.
Lapikás Jánost nem látszott zavarni apja dühe. Derűsen járt-kelt a világban, otthon ebédelt, délutánonként ledőlt egy félórát, majd visszament az üzletbe, melyet mosolyával szerzett, apjának egy fityingjébe sem került. Ez is fölöttébb dühítette nagyapámat. A nők ragadtak rá, a kisgyermekek önként odaadták volna az utolsó szem savanyúcukorkájukat, az özvegyek elfelejtették bánatukat, és hetekig nem néztek elhunyt férjük sírja felé, amit felvert a gaz. Lapikás János pedig tovább is kiszolgált Balázsfalva egyetlen vasedény- és fémhuzalüzletében, ahol a svédacél huzalok az eladó-tulajdonos mosolyától pengtek, mint a gitár húrjai, a vasedények bongása odacsalogatta a vándorcigányokat, akiket rábeszélt, alakítsanak bandát, ugyancsak szükség lenne zenére ebben a komor, papos városban. Aztán Lapikás János vasedényei az alakuló cigányzenekarok hangszerparkjának fontos kiegészítőivé váltak. Nagyon ment az üzlet. Pedig az asszonyok csak kis adag – tíz-húsz dekás – mosolyáért s egy kevés kötetlen trécselésért néztek be hozzá, mikor a közkútra mentek vízért, vagy kutyát sétáltattak a promenádon. Ha a cselédeket szalajtották el a boltba, mindig késve értek vissza naccságájukhoz, mert Lapikás János simogató mosolyában akartak egy percre megfürödni, megfeledkezni a szolgálat keservéről, a haragos ügyvédnék, tisztviselőfeleségek, öreg naccságák, gonosz gazdák tekintetéről, durva szitkairól és tapogató, vaskos ujjaikról.
A város két doktora, doktor Goldstein Móric és Titus Barbacaru doktor a súlyos, gyógyíthatatlan betegeknek Lapikás János mosolyát írta fel. Régi, sokat próbált betegek és hivatásos színlelők állították, hogy akadt olyan szerencsés, kiváltságos, aki kigyógyult a rákból, leprából, egy másiknak a tüdőcsúcsa és krónikus asztmája annyira elmúlt, hogy főkürtösnek állott bé a VI. hadtesthez, amelynek törzse Nagyszebenben állomásozott. A két doktor természetesen nem beszélt egymással, ott szapulták, hiteltelenítették egymást, ahol csak lehetett, de amikor Goldstein doktornak megtiltották törvényileg, hogy keresztény betegekhez nyúljon, Titus Barbacaru kiállt a főtér közepére, és ezt kiáltotta naponta háromszor a prefektus irodája felé három nyelven: Gyalázat, Ruşine, Schande. Aztán Goldstein doktor elhajózott Palesztinába, Barbacaru doktort pedig elítélték, elvitték Máramarosszigetre valami súlyos börtönbe. Ezen már a Lapikás János bátyám mosolya sem segíthetett.
