A küzdelem megerősít
A modern magyar nemzet születését ünnepeljük március 15-én, amelynek fegyveres részét legyőzték, de később, a kiegyezés után törekvései többsége megvalósult, lényegében győzött.
Az iskolában tanultuk és mindannyian olvastuk Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényét. Ennek első fejezetében Baradlayné a teljhatalmú és tisztelt férj, illetve atya halálos ágyánál szegül szembe férje végakaratával, és döntéséhez csatlakozik három fiuk is. A család a magyar forradalom és szabadságharc oldalára áll úgy, hogy minden adott volt a jóléthez: a vagyon és a fiúk ígéretes politikai karrierje. Mi állhatott a nehéz és szokatlan döntés mögött? Miért tették kockára a család és saját maguk egzisztenciáját, jövőjét?
1848-ban vagyunk, amikor Európa tavasza, a népek ébredése elérte Magyarországot, a magyar nemzetet is. Olyan érzéseket gerjesztett, amelyek átjárták a magyar társadalom egészét, a földművestől az egyházi képviselőig, az arisztokratától a polgárig. Sokan sokféleképpen képzelték el a magyarság jövőjét, a parasztság szabadulni akart a jobbágyi sorstól, az arisztokrácia meg szerette volna őrizni az előjogait, a polgárság emancipációra vágyott, a székelység pedig ragaszkodott volna a régi előjogaihoz. A nemzet nagyjai is vitában voltak egymással. Kossuth, a nyughatatlan, radikális eszközöket sürgetett. Széchenyi, a hídember, apró lépé-sekkel kívánta jobbá tenni a magyar nemzet sorsát. És íme, mindezek ellenére, eljött az idő, amikor kialakult egy közös nevező, egy közös érzés, amely egy táborba sodort mindenkit: a nemzeti érzés, egy új szolidaritási forma. A nemzet egészének boldogulása érdekében mindenki lemondott valamiről, a székelyek és az arisztokrácia az előjogaik egy részéről, a földművesek és a polgárok követeléseik egy részéről. És nemcsak lemondtak, hanem adtak is a forradalomnak: katonákat, orvosokat, harangot az ágyúhoz, életek tízezreit. A már említett Baradlay család a három fiút és a nők háttérmunkáját adta a forradalomhoz.
Sokszor elgondolkodom, hogy ma, amikor a fogyasztói világban éljük életünket, jobb autóra, márkásabb ruhákra, okosabb telefonra, minél egzotikusabb kirándulásokra vágyunk szüntelen, létezik-e egy olyan közös ügy, ami egy táborba hozna össze minket, amiért képesek lennénk áldozatot hozni? Az elmúlt hónapok, évek itthoni kihívásai sokszor megkívánnák ezt, említhetném példaként a koronkai iskolai ügyét, vagy a marosvásárhelyi Római Katolikus Líceum ügyét. Annak ellenére, hogy mindkét esetben akadtak kárörvendők és ujjal mutogatók, mindkét esetben kialakult a közösségi összefogás szép példája.
A modern magyar nemzet születését ünnepeljük március 15-én, amelynek fegyveres részét legyőzték, de később, a kiegyezés után törekvései többsége megvalósult, lényegében győzött. És azért is győzött, mert ekkor született meg a modern magyar nemzet, amely a 20. század kegyetlen történései ellenére is él, létezik. Igaz, hogy nincs olyan nap, hogy ne kelljen megvívni saját kis küzdelmünket, de ez a küzdelem csak megerősít, összeforraszt minket. Most, március 15-én azt üzenjük mindenkinek, hogy tíz, húsz, ötven, száz év múlva is itt szeretnénk, és itt is fogunk ünnepelni MI, a gyerekeink, az unokáink békében, egymás és más iránti tisztelettel.
Novák Csaba Zoltán szenátor
