A kutyás

Rambo egy kék kockás takaróba csavarva vacogott, nem törődött a földszinti tömbházablakokból  áradó vacsoraillattal, sem a bokrok közt bújkáló verebekkel. A középkorú, szemüveges asszony magához ölelte, és halkan magyarázott neki. Gyakran találkoztam velük a sétányon, de máskor a kiskutya villámként cikázott a fák között, és csak olyankor pihent meg pár pillanatra, ha   szimatolásra érdemes felfedeznivalót talált. 

– Megdobálták kővel valami gyermekek. Nem környékbeliek. Akik itt laknak, azok ismerik és szeretik – mondta fátyolos hangon a gazdi, amikor játszótársa hogylétéről érdeklődtem. – Az állatorvos szerint lebénult a két hátsó lába, nem is tud rájuk állni, csak húzza őket maga után. Úgy néz ki, már nem gyógyul meg. De holnap újra megyünk az orvoshoz, hátha segíthet mégis rajta. 

Leültünk egy padra a reszkető állatkával. Korábban nem volt lehetőség beszélgetni, a kutyás hölgy ugyanis mindig mozgásban volt, botot hajigált kedvencének vagy árnyékként kísérte a vidám portyákon. Most a barna bundás, kistestű kutyus nem kívánt a középpontban lenni, csendben tűrte, hogy magunk elé vetítsük a létezése előtti időt.

– A hetvenes évek végén fejeztem be az orvosi egyetemet, tízesre államvizsgáztam. Aztán megkaptam a kinevezést, Bodzafordulóra küldtek dolgozni. A lányom akkor még csak pár hónapos volt. Nem bírtam itthagyni, pedig a szüleim és anyósomék is vállalták volna a nevelését. Mégsem foglaltam el a posztomat, bár az illetékes elvtársak megfenyegettek, hogy soha nem gyakorolhatom a hivatásom. Inkább vállaltam a szakmai veszteséget. A férjem az Azomureşnél dolgozott, jól keresett. Anyagilag teljesen rá támaszkodtam, közben neveltem a kislányunkat, és vezettem a háztartást. Amikor a lányunk óvodás lett, szabad óráimban terítőket horgoltam vagy kötöttem. Kezdetben barátoknak, ismerősöknek készítettem születésnapi vagy karácsonyi meglepetést. Aztán valaki felvetette, hogy miért nem húzok anyagi hasznot is a hobbimból. A család és a baráti kör másoknak is ajánlgatta a munkámat, így aztán egyre több megrendelésem lett. Szép időszak volt ez az életünkben. Elégtétellel töltött el, hogy ha csekély összeggel is, de hozzájárulhatok a családi költségvetéshez, így az időközben iskolássá cseperedő lányomhoz és a férjemhez is több türelmem lett. Sokat kirándultunk, moziba, színházba jártunk. Aztán jött a rendszerváltás, és lassan minden megváltozott. A kilencvenes évek közepén a férjem munka nélkül maradt. A szüleink a nyugdíjukból támogattak, némi spórolt pénzünk is volt, így könnyebben átvészelhettük volna azokat a válságos hónapokat, ha a férjem lélekben erős marad. A tétlenség, tehetetlenség azonban annyira megviselte, hogy otthon sem találta többé a helyét, egyre többször maradozott ki éjszakára. A közös ismerőseink figyelmeztettek mindegyre, hogy hol itt, hol ott látták vodkás üveggel, különféle nők társaságában. Próbáltam hatni rá, de nem volt kivel beszélni, és a végtelenségig én sem bírtam a szélmalomharcot. Végül beadtam a válópert. 

– A lányuk hogy viselte a helyzetet?

– Ő mindig is hozzám kötődött inkább, hiszen én neveltem, én foglalkoztam vele egész nap. Amikor a férjemtől elváltam, már tizenöt éves volt. Akkoriban ismerkedett meg azzal a fiúval, akihez aztán feleségül ment. A kezdetektől nagy szerelem volt, a leányka a felhők között járt, nem sokat érzékelt az otthoni légkörből. Azt, persze, furcsállta, hogy az édesapja egyszer csak veszi a cókmókját, és visszaköltözik a szüleihez, de megmagyaráztuk neki, hogy így lesz a legjobb mindenkinek. Szerencsére a volt férjem is mindent megtett azért, hogy a gyerekünk ne sérüljön. A mai napig barátokként tudnak beszélgetni.

– A válás után sem próbált munkahelyet találni?

– Egy élelmiszerüzletben dolgoztam egy ideig. Nehezen tudtam megszokni a három műszakot, éjszakánként alig bírtam talpon maradni. Aztán egy barátnőm jelezte, hogy Németországban egy idős asszonyhoz gondozót keresnek. Akkor a lányom már egyetemista volt Kolozsváron, ott bérelt lakást a párjával. Úgy gondoltam, nincs veszítenivalóm. Három évet húztam le külföldön, csak ünnepekre jöttem haza, de közben folyamatosan gondoskodtam a lányomról, interneten beszélgettünk, és rendszeresen utaltam át pénzt a bankszámlájára. Végül mégis úgy döntöttem, hogy elég volt a kinti életből, nekem a családom mellett van a helyem. Talán akkor döbbentem erre rá, amikor a lányom értesített, hogy kitűzték az eljegyzés napját. 

– Nem bánta meg, hogy soha nem gyakorolta az orvosi hivatást? 

– A németországi évek alatt többször úrrá lett rajtam valami különös hiányérzet, de mindig sikerült legyűrnöm. Azt az időszakot, amit a gyermekemmel töltöttem, most sem cserélném fel semmire. 

– Unokája is van?

– Hétéves a lányom kisfia. Ez a kutyus eredetileg az ő játszótársa volt, a nevét is ő adta neki. Pár éve a vejemnek felkínáltak egy kolozsvári munkát, és mivel anyagilag nagyon kedvező volt az ajánlat, úgy döntöttek, hogy odaköltöznek. Az unokám nagyon szeret, ő javasolta, hogy a kutyus maradjon nálam, és vigyázzon rám helyettük. Mindennap beszélgetünk az interneten, és ő soha nem felejt Rambóról érdeklődni. Nem tudom, mit mondjak neki, ha nem gyógyul meg a kutyus.  

Hűvös fuvallat sepert végig a padon, a kiskutya is mintha jobban borzongott volna. Beszélgetőtársam szorosabbra húzta rajta a takarót, aztán indult is pártfogoltjával hazafelé.