Egy falusi focipálya lelátója… Erdélyi Lajos archív fotója a budapesti Blinken OSA Archívum Centrális Galériából *Fotó: N.M.K.
Privát vezeklés
Nem oly rég néhány példánnyal leptem meg egyik barátomat. Tömör, de nem névre szóló dedikációval láttam el mindeniket, és rábíztam: ajándékozza tovább, olyan ismerősöknek, barátoknak, akikről tudja vagy feltételezi, hogy belelapoznak, netán el is olvassák a kisprózákat.
A barátom nem e táj szülötte, de irodalmi érdeklődésünknek köszönhetően régóta levelezünk. Mindjárt igazolta: megérkezett a küldemény, kérésemnek örömmel tesz eleget.
Nem vezetek „kimutatást”, kinek miket és mikor és hová küldök, fáraszt a könyvelősködés. Nemrég újabb e-mail-levél érkezett a barátomtól (akivel, kissé különös, kezdetben ab invisis barátkoztunk, egymás szövegeit olvasva; személyesen sosem találkoztunk – fotókról tudjuk egymást).
Üdvösnek találta „beszámolni” a rábízott kötetek sorsáról.
Előbb azonban arra kért, nézzem át levelezésemet: érkezett-e valahonnan visszajelzés, olyan személyektől, akikkel előtte semmiféle kapcsolatban nem álltam.
Nem, nem észleltem effélét. Sem postai úton, sem a hálón nem kaptam semmiféle „jelzést”.
„Nos, kérlek szépen – írta –, bevallom: elkövettem egy »tesztet« (derűlátó volnék, bízom az emberekben és az emberiség fényes jövőjében). Könyved végén, a tartalomjegyzék előtt, a 67. oldalon rövid eligazítás található a szövegek eredeti lelőhelyéről. Ez alá írtam ceruzával, hogy
Jelzési lehetőség: bolonidomokos@gmail.com
Az elérhetőséged alá odabiggyesztettem a magam e-mailjét is.
Hátha ekként legalább egy-két (engem ismerő) címzett ír valamit mégis.
Sajnos, nem így történt. Valamiféle cselt sejtve (?), a megajándékozottak ódzkodtak a megnyilatkozástól.
A könyvet nem küldték vissza. Postai köszönőlevél vagy hasonló sem érkezett.
Egyetlen ismerős ’fedezte fel’ a rejtett lehetőséget – üdvözölt, és annyi.
Azzal áltatom magam, hogy az illetők már megették kenyerük javát, és hát a hatvan/hetven pluszosoknak idegenszerű ez a fajta megnyilvánulás.”
*
Tetszik a faramuci „teszt”, átvettem az ötletét. Azóta magam írom a 67. oldalra a címemet.
De mind kevesebb könyvet postázok mostanában – valahogy elment a kedvem.
Az írástól: nem. De az olvasók „vizsgáztatását” nem találom mulatságosnak.
Kissé sunyi bűnbánattal hintegetem a hamut kvázi hajmentes (ahol nem, ott ősz) kobakomra.
Teljesen diszkrét, privát vezeklés ez, itt osztom meg először.
Felemás indiszkréciómat a barátom is erről a nejlon kutyapergamenről tudja meg.
Mi tagadás, kicsit sem vagyok büszke magunkra.
*
Csámborgó szomorkák
Sárgult szövegtöredékek. Kitől, kiktől, honnan, s ki a gazdi – vagy névtelen zsenik huncut játéka csupán?
Mindje a dicső múlt évezredes homályába vész. Na jó, legalább ötven esztendeje sunyin lappanganak. Néha feljönnek, mint fényüket vesztett szentjánosbogarak, kísérteni...
Forgács
Fát vág. Dühvel, gőggel, jó erőben.
Porozva vulkánlik fejszéje alól a sok jó, száraz tűzifa.
No te fa, felváglak. Hiába vagy keményebb, hiába voltál magasabb az erdőben. Mégis én vagyok az úr. Halálod pillanatában is engem szolgálsz, elégésed is engem, az én testem melegét táplálja.
Biztos kézzel csap oda.
Egy forgácsdarabka feléje röppen.
Ládd-e, pofon vágtalak.
Sziszegve kap a fejéhez, nagyot káromkodik.
Hitetlenkedve törölgeti homlokáról a vért. Sunyi pillantással méregeti a magasodó halmot.
Mára elég is lesz, mondja jó hangosan, hogy az is értse.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
