2021. szeptember 26., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Augusztus 27-én délután nem túl népes közönséget köszöntött H. Szabó Gyula, a Helikon-Kemény János Alapítvány elnöke. Beköszöntőjében elmondta, hogy idén még egy igen fontos évfordulóra kívánnak megemlékezni, éspedig októberben lesz 50 éve annak, hogy Kemény Jánost végső nyugalomra helyezték a kastély parkjában.

A Kuncz Aladár életművének három vonatkozását bemutató előadások sorát Juhász Andrea kezdte, méghozzá igencsak ínycsiklandozó című előadásával: Kuncz Aladár és a nők. Persze nem pikáns történeteket adott elő a budapesti irodalomtörténész, hanem arra próbált választ keresni, hogy milyen hatása lehetett a hölgyek jelenléte, illetve hiánya az agglegény Kuncz életére. Édesanyja korai elvesztését csak némileg pótolhatták az idősebb nővérek, ugyanakkor a huszadik század első évtizedeiben jelentősen megváltozik a nők társadalmi szerepének megítélése, egyre több az egyetemet végzett, társadalmi hivatásra készülő lány. Ilyen tekintetben érdekes szereplője életének az ifjúkori játszópajtás, Ferenczi Sára, akivel aztán sok-sok levelet vált.

Filep Tamás Gusztáv Kuncz Aladárt a Nyugat köréhez fűző erős szálakról beszélt, és arról, hogy erdélyi munkálkodásában mindvégig kitartóan ragaszkodott a nyugatos értékekhez, s hogy tapintatos, szeretetreméltó szerkesztőként ezeknek az értékeknek a felvállalására, követésére buzdított, ezzel jelentősen bátorította a második évtizedben beérett, illetve induló költőket, írókat, miközben a konzervatívokkal is szót értett. Az előadó Kuncz éleslátásnak példázására hosszan idézett Erdélyi irodalom című tanulmányából, melyet a Napkelet hasábjain közölt 1923 januárjában, még Kolozsvárra visszatérése előtt: „Szerencsés tünetnek kell tartanunk, hogy az eddig világnézetileg kettéválasztott erdélyi magyarság most közös életprogramban összeolvadt. A helyzet javítását célzó küzdelemnek magából Erdélyből kell kiindulnia, minthogy e téren a szükségleteket s azok határait mégiscsak maga az erdélyi magyarság ismeri legjobban. Ennek a mozgalomnak, ha célhoz ér, elsősorban Erdély műveltségére s irodalmi életére lesz igen nagy hatása.

Az elszakadásnak azonban nemcsak az erdélyi műveltség külső kereteire van hatása, hanem természetesen magára az irodalmi életet teremtő erdélyi lélekre is. Az előbb azt mondottuk, hogy formai szempontból nincs és nem is lesz erdélyi irodalom, mert a magyar irodalmi egységet többé semmiféle viszontagság szét nem darabolhatja. Belső, lélektani szempontból azonban azt látjuk, hogy nem is egy, hanem két erdélyi irodalom van kialakulóban. Két erdélyi irodalom van éppúgy, mint két Erdély: az egyik az önnön testrészétől elszakított anyaország Erdélye, a fájó emlékekből fölépített Álomország, amelyet a ránk szakadt barbár nemzetközi állapotok oly messzire toltak tőlünk, hogy képzeletünk szárnyain is alig érhetjük el: a másik a sorsukat vállaló magyar testvéreink tragikus Erdélye, olyan valóság, amely számukra mindennapi, képzeletükbe és lelki életükbe ezer gyökérrel belefogódzó élmény. Az egyik irodalomnak legfőbb határozó jegye az emlék, a távolság s a vágyakozás szivárványútja – egyetlen híd a két világ között. Amelyre a képzelet szívesen lép. Erdély létkérdése ebben az irodalomban is fölmerül, de csak úgy, mint kedves halottainké, akiknek egyéniségét, jelentőségét, igazi szépségeit valójában csak elvesztésük után értékeljük. Tudjuk, hogy ennek a halottnak lesz föltámadása, de az időpontot a mai változó időknek minden más kornál sűrűbb fátyola eltakarja előlünk. Ezért van az, hogy ez az irodalom – mint Móricz Zsigmond Tündérkertje is mutatja – inkább Erdély múltjával foglalkozik.

Boka László emlékbeszédet tart a Kuncz-asztal előtt

Nagy Kemény Géza felvétele



A másik irodalomnak, az erdélyiek irodalmának anyaga ilyen szivárványos ábrándkép nem lehet. Itt súlyos földrétegek alá rejtett gejzírként kell az irodalmi megnyilvánulásoknak előtörniök olyan talajból, amelyet vak ösztönök és kérlelhetetlen életerők szövedéke alkot. Nekünk Erdély a messzeség távlatán föltűnő kép, amelyet az emlékezés könnyen összhangba rendez, nekik kialakulásra váró életsors, egyéni életüknek történeti hivatássá való kiszélesedése, amely felett még mindig éberen virrasztanak a vérengző Európától föltámasztott rémlátomások: a világháború, a rabszolgabéke, a szétzúzott emberiségeszmény sötét foszlányai. E csodálatos szépségű országrész körül, amely világnézeti, vallásfelekezeti és nemzetiségi kérdéseknek mindenkor bölcs egyensúlyozója volt, most magasra nőttek a bércek. A társtalanná vált, magára hagyott erdélyi lélek mélységes katlanból szól hozzánk.”

Sashegyi Gábor a Kuncz Aladár-életmű kevésbé ismert részéről, műfordításairól beszélt. Rámutatott, hogy nem egészen nyolc év leforgása alatt kilenc művet fordított le magyar nyelvre, ami akkor is figyelemre méltó teljesítmény lenne, ha közben nem foglalkozott volna még igen sok dologgal. Szépirodalmi művek mellett igényes értekező prózát is tolmácsolt, méghozzá magas színvonalon.

A pénteki nap zárómozzanata Gaal György bemutatója volt, a tavaly megjelent Gyallay Domokos-regény, az Erdély komájának megjelenési körülményeiről beszélt, és röviden ismertette a szerző halála után mintegy ötven esztendővel napvilágot látott történelmi regényt. A regény gépirata az író unokájától, az Amerikában élő Peter Gyallaytól került hozzá, majd az ő közvetítésével a Kriterion Könyvkiadóhoz, mely az alapítvánnyal együttműködve adta közre a híres-neves tordai prókátor, Vida István történetét. Mindez a tavalyi, Gyallay Domokos születésének 140. és halálának 50. évfordulóján tartott vécsi megemlékezés folytatásaként. 

A szombati napon a kastélyparkban a Kuncz-asztal mellett folytatódott a vécsi íróparlament meghatározó egyéniségének méltatása. Miután Ördög Ferenc, Marosvécs polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket, Pataki Levente lelkipásztor áhítatában méltatta Kuncz Aladár tevékenységét, Dsida Jenő 1935-ös írását idézte: „Ez a kőasztal csak a kivételes és ünnepi pillanatok számára készült, hogy olykor emléketekbe idézzétek a halott barátot. A hétköznapok törvénye a munka, s amíg testileg is közöttetek voltam, én is ezt a törvényt követtem. Nem magamnak kívánok emléket, hanem a gondolatnak, amelyért éltem és dolgoztam.”

Az ünnepi szónok Boka László volt, a budapesti Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének főkutatója, a Kuncz Aladár Összegyűjtött Munkái sorozatszerkesztője, aki átfogó bemutatást kínált az életútról, irodalmi munkásságról és az erdélyi irodalom kiteljesítésében végzett meghatározó szerkesztői, irodalomszervezői munkálkodásról.

A kastélyparkból bevonulva ugyanő megnyitotta Az erdélyi Helikon két évtizede, irodalmi és szellemi hagyaték című kiállítást, melyet a LIMAR6 Kultúraszervező Kft. valósított meg a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával. (Szöveg: Boka László, grafikai tervező: Kelemen Gábor.) A kiállítás a kastélyban marad, hogy a később ide látogatók is megtekinthessék.

A kis pipázónak nevezett díszteremben az alapítvány elnöke köszöntötte az Olosz család jelen lévő tagjait, akik a megelőző napon Marosvásárhelyen, a Bernády Házban ünnepi megemlékezésen vettek részt. Marosvécsen ennek részleteit mutatták be, előbb Szabó Zsolt ismertette röviden a Kisjenőn élt költő életútját, majd Benedek Huszár Botond egy Olosz-verset olvasott fel. Ezután Filep Tamás Gusztáv rövid előadásában Olosz Lajos rövid, alig négyesztendős szerkesztői munkálkodásáról beszélt, amikor is Dél-Erdély egyetlen, Aradon kiadott irodalmi orgánumát, a Havi Szemlét jelentette meg. Végül a szervezők meglepetésként egy 1971-es rádióinterjút hallgathattak meg, melyben a költőt Muzsnay Magda faggatta 80. születésnapján. Az interjú végén a költő két rövid versét is felolvasta. A Kolozsvári Rádióstúdió Aranyszalagtárának hála, a közönség felemelő tíz percben hallgathatta Olosz Lajost.

Ezt rövid beszélgetés követte az Olosz-leszármazottakkal, minek során bemutatkozott két unoka, két dédunoka és négy ükunoka. (K. Gy.)