Kristálynál is drágább értékeink

Amikor a hála világít az élet fényével

Az advent karácsony felé mutatott irányt, ahonnan a szeretet fénye világította be az új év felé vezető utat. Ha nem érkeztünk volna el karácsonyhoz, akkor az örök várakozás sötétségében maradtunk volna.  Meghatározó volt az is, ahogyan vártuk a karácsonyt, hiszen e készülődés vezetett el az ünnephez. Mi történhetett velünk, bennünk és körülöttünk, ha már lejárt a karácsony, és még mindig várjuk, ami már elmúlt? Visszahozható-e az advent, és meddig várhatunk még a karácsonyra? Egyáltalán behozható-e az eltelt és letelt idő? Mire és miként lehet még várakozni? Mit hozhattunk magunkkal adventből és karácsonyból? Mit kezdhetünk mindezekkel? Hova és hogyan érkeztünk az új évben? Ilyen és ehhez hasonló életérzésekről kérdezzük dr. Sándor Szilárd pasztorálpszichológust, székelykáli unitárius lelkészt.

– Tiszteletes úr, honnan és hogyan érkeztünk az új évbe?

– Az első érzésem, ami talán mások érzéseivel is összecsenghet, az a köszönetnek és a bizalomnak az érzése. Ezek minden ember számára fontosak, hiszen ezáltal lehetünk azok, akik valójában vagyunk. Ha a választ keressük arra, hogy honnan és hogyan érkeztünk az új évbe, akkor talán most induljunk el az adventtől. Azért innen, mert a várakozástól és a készülődéstől indultunk el karácsony és az új év felé. Ha nem így lett volna, akkor nélkülünk telt volna el az idő, és nem érkeztünk volna el idáig. 

De jó is volt, amikor várhattuk az Eljövendőt, és nem másra vártunk! Találkozhattunk Istennel, önmagunkkal és felebarátainkkal. Találkozásaink a bánat völgyeiben és az öröm hegycsúcsain egyaránt megérintették lelkünket. 

De jó is volt, amikor ott lehettünk, ahol minket vártak! 

De jó is volt, ha ott lehettünk, ahol számítottak ránk! De jó is volt, amikor vártak, és amikor megérkezhettünk, amikor vártunk és eljöttek, akikre vártunk!

Ha nem is tudtunk mindig és mindenütt ott lenni, ahol szükség lett volna  ránk, de jó is volt az, amikor ahova elértünk, ott valóban jelen voltunk! Sok jó ember adakozott, személyesen segítve a rászorulókat. Az önkéntes, önzetlen részvétel vezetett ki a várakozás sötétségéből a karácsonyi virradattól a világosság felé. Akár minket segítettek, akár mi segítettünk, mindkét esetben: hálát érzünk. Ez a hála világította be az élet fényével az ösvényt az új év kapuja felé. Az önismeret és az önzetlenség útjáról elindulva, milyen jó is volt megérkeznünk karácsonyba, és innen gazdag lélekkel átlépnünk az új év hajnalán az új idők új útjai felé!

– Ön honnan és hogyan érkezett az új évbe?

– Ugyanonnan és ugyanúgy, mint mindenki más – mondhatnám, és ezzel talán meg is válaszoltam a kérdést. Talán mégsem ilyen egyszerű a válasz, hiszen, mint minden ember, én is saját utamon érkeztem az új évbe.  A saját utamon elsősorban a szolgálataim értem. Ilyenképpen, a Székelykáli Unitárius Egyházközség és a hozzá tartozó Iszló, Kisillye és Marosjára híveinek lelkészi szolgálatai, valamint a Vis Vitalis Egyesület – főleg a marossárpataki idősotthon lakóinak – önkéntes lelkigondozói útjain érkeztem az új évbe. 

Hálás vagyok mindazon székelykáli lakosoknak, akik önzetlen adományaikkal, és ha tehették, személyesen is elkísértek a marossárpataki otthonba a tavalyi karácsony előtt is, és ezen a helyen is köszönetem tolmácsolom azoknak, akik kitüntettek bizalmukkal és támogatták a Vis Vitalis egyesületi lelkigondozói szolgálatot. Igyekszünk rászolgálni ezután is a bizalomra, és a további támogatások adta lehetőségek függvényében reméljük szolgálataink bővíteni más idősotthonok és más lelkigondozói területek felé is (a következő elérhetőségen tájékozódhatnak az érdeklődők erről:  https://www.facebook.com/associatiavisvitalisegyesulet/).

Hálás vagyok az egyházközséget támogató híveknek és mindazoknak, akik nem csak szép szavakkal őrzik a múlt szellemi örökségét, de látják a jelen kihívásait, és erejükhöz és képességükhöz mérten részt vesznek a közösségi életben, amint imádságos lélekkel álmodják tovább azt a jövőt, amiért tenni is akarnak és lehetőségeik szerint tesznek is mindezekért (mindezekről tájékozódhat a kedves olvasó az alábbi világhálós elérhetőségen: https://sites.google.com/unitarius.org/oroksegunk-kuldetese/f%C5%91oldal.)

Hálás vagyok azért, hogy a várakozás idejében jelen voltam a székelykáli adventi közös gyertyagyújtások alkalmain a közös éneklésekben és imádkozásokban. Karácsony szombatján pedig a gyülekezet gyermekeinek szavalatai szentelték meg az ünnepet, majd a közös úrvacsorában való részesedés mélyítette el bennünk az isteni hit megtartó erejét, elvezetve az új év kapujába. 

– Mit üzenhet azoknak az olvasóknak, akik nem a hála és a bizalom érzésével érkeznek az új évbe?

– A hála és a bizalom érzése „táplálja” bennünk azt a „képességet”, hogy életünket elsősorban ne leéljük, hanem megéljük. Itt elsősorban arra a képességre utalok, ami meghatározza életérzéseinket, lelkiállapotunkat. 

Ilyen például a türelem képessége, ami bizonyos értelemben velünk született, és fejleszthető. Ezen azt értem, hogy ha van elég önismeretünk saját jól felfogott érdekeinket érvényesíteni, akkor  nem gázolunk át embertársainkon, és ezáltal megkíméljük önmagunkat attól, hogy hiányt szenvedjünk a hála és bizalom érzéseiben. 

Természetesen ezzel nem azt állítom, hogy a hála és a bizalom hiánya csakis az embertásainknak okozott kár utáni bűntudatból ered. Nem lehetünk ennyire tudatlanok. Van, amikor észre sem vesszük, vagy nem akarunk tudomást szerezni arról, hogy másokat megkárosítunk, következésképpen ezért nem is lehet bűntudatunk. Ez esetben – a különben jogos önvád alóli hamis felmentés idejében – nem kímélhettük meg önmagunkat a hála és a bizalom utáni lelki éhségtől.

Gyakran elalszik lelkiismeretünk. Talán az alvó lelkiismeretnek is lehet valamiféle haszna, de ebből hiányzik a bizalom és a hála érzése. Ez esetben egy idő után azzal szembesülhetünk, hogy nem tudunk örvendeni annak, amire oly nagyon vágyódtunk annak előtte. Minél hamarabb észrevesszük örömtelenségünket, annál jobb, mert ezáltal közelebb kerülünk a hála és a bizalom megtartó érzéséhez. 

Ilyenkor nemcsak keressük a lehetőséget, de meg is találjuk az alkalmat a jóvátételre. Ha erre valóban sor kerül, akkor a hála és a bizalom lelkületéhez kerülünk közelebb. Ezután fakad fel belőlünk a létünket is meghatározó életöröm.

Ha kárt okoztunk valakinek, akkor olyan nincs, hogy ne tudnánk azt éppen mi, akik elkövettük. Ne feledjük: a saját magunknak okozott kár is kár.  Ha valóban szeretnénk a hála és a bizalom érzését átélni, ehhez előbb tükörbe kell néznünk – annak ellenére, ha nem tetszik valamiért az, aki onnan ránk visszatekint. Ha nem nézünk egyáltalán tükörbe, attól még ugyanazok vagyunk, akik vagyunk, akkor is, ha nem akarunk tudomást venni róla.  

Ha félrenézünk, vagy akár letakarjuk a tükreinket, „telezabálhatjuk” lelkünket instant, gyorsan elkészíthető és fogyasztható, elcsépelt, futószalagon gyártott véleményekkel, amelyek hosszú távon a hála és a bizalom érzéséhez nemhogy elvezetnek, de el is zárnak tőlük. A „lelki gyorsételeink” a fogyasztói társadalom elvárásainak receptjei szerint készültek. Lehet, hogy ízlésesen be vannak csomagolva, és kéznyújtásnyira vannak az áruházak polcain, de számunkra hamis és kártékony „termékek”, ilyenképp is túl vannak árazva. Ezekben az áruházakban egy idő után azt vesszük észre, hogy nem vásárolni megyünk oda, hanem azért, hogy eladjuk a lelkünket. Észre sem vesszük, és túlfizetjük azokat a véleményeket, filozófiákat, javaslatokat, útmutatásokat, amelyektől jobb esetben elalszik, rosszabb esetben pedig elkábul a lelkünk. Az ilyen ember- és életidegen elvásárokhoz való öntudatlan alkalmazkodás vagy az ezeknek való tudatos megfelelés káros. Az is káros, ha éppen a hála érzése mint követelmény áll előttünk, akár külső vagy belső elvárásainknak kell megfeleljünk. A hála vagy bennünk van, vagy nincs hála. 

– A hála és a bizalom érzése mindazonáltal nem egy olyan elvárás, amivel kötelező módon kell megérkeznünk az új évbe... 

– Nem kell bűntudatot éreznünk azért, ha nincs bennünk hála és bizalom. Az előbbi válaszomban arra az életérzésre utaltam, ami emberi létezésünk lelki alapja és táptalaja, ami képessé tesz bennünket az örömre. Az öröm pedig a türelem képességét erősítheti bennünk. A hála és a bizalom, az öröm és a türelem együtt jár. A türelem képessége ugyanis nem az elvárásokhoz, hanem a létében megerősödött ember várakozásához is kapcsolódhat. A hálával és bizalommal teljes várakozás vezethet el az örömhöz, ami a türelem gyümölcsét érleli a lelkünkben. Türelemre pedig többször van szükségünk, mint gondolnánk.

– Ami elmúlt, az nem hozható vissza; de akkor hogyan tovább? 

– Ami elmúlt, ahhoz nem feltétlenül és nem minden esetben szeretnénk visszatérni.  Abba a múltba viszont, ahol és amikor elmulasztottunk valami jót tenni és jól megélni – oda annál inkább visszatérnénk. De hát köztudott, hogy az idő nem visszafordítható. Így van ez az advent és a karácsony idejével is. Hiányolhatjuk azt is, amikor elmulasztottuk, hogy több bizalommal és hálával vértezzük fel lelkünket, hogy az új év kezdetén legyen mivel továbbindulni. Ennek ellenére semmi sincs veszve. Becsüljük meg azt, ahonnan és ahogyan és amivel elérkeztünk idáig. Így, ezután, tovább.

– Végül mit üzen még a pasztorálpszichológus, a székelykáli lelkész az olvasóknak 2025 kezdetén?

– Köszönöm, szerkesztő úr, az év elején való ismételt megkeresést. Köszönöm mindazoknak, akik figyelemmel kísérték és lehetőségeik szerint önzetlen adományaikkal, valamint személyi jövedelemadójukkal támogatták a Vis Vitalis Egyesületet. Bízom abban, hogy ez az interjú is megszólítja mindazokat, akik számára fontos az idősek otthonában való lelkigondozás. Remélem, hogy erősödik majd a szakmai és szolgálati együttműködés mindazokkal, akik szintén csendesen végzik e szolgálatot.  Bízom abban is, hogy növekedik majd azok száma, akik csatlakozni fognak, és lehetőségeik szerint támogatni fogják e szolgálatot. Abban is bízom, hogy ez a lelkigondozói szolgálat bővülni és fejlődni fog. Azért bizakodom, mert azt tapasztalom, hogy az idősotthonban való lelkigondozás kiszélesítése, valamint a szakmai együttműködés mellett más területen is nagy igény van a pasztorálpszichológiai segítő szolgálatra, együttműködésre. 

Az a bizalom is elevenen él bennem, hogy a Székelykáli Unitárius Egyházközség és a hozzá tartozó gyülekezetek szolgálati kihívásaira is meglesz az örökségét értékelő értett és értő támogatás, és az a közösségi együttműködés, ami a megmaradás és a fejlődés feltétele is egyben. Csak így lehetséges e maroknyi közösségnek – mind Iszlóban, mind pedig Székelykálban – belaknia műemlék templomait, e gazdag örökséget értékelő és őrző szélesebb közösséggel együtt. Csupán így élhető meg a múltban gyökerező jelenünk, csak így adhatók tovább az utánunk érkezőknek is – kristályoknál is drágább – értékeink.

Végül, de nem utolsósorban szeretném emlékeztetni a tisztelt olvasókat az 1568. évi tordai országgyűlési határozat hungarikumára, a hit és lelkiismereti szabadság januárban 457. évfordulós türelmi rendeletére, hasonlóképpen a Székelykálban született Aranyosrákosi Székely Sándor unitárius püspök és költő, tanár, író halálának 1852. január 27-i, 173. évfordulójára. Mindezek után kívánok minden kedves szerkesztőnek és olvasónak Istentől áldott új évet!