Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Egy-két emberöltővel ezelőtt – az önellátó gazdálkodás idején – a sütés-főzés és szövés mellett a legfontosabb női-asszonyi munka a fonás volt. A gyapjú vagy kender fonallá sodrása, alakítása hozzáértést és ügyességet igénylő, hosszadalmas és unalmas munka. Falvainkban mind gyapjúból, mind kenderből sok volt a fonnivaló, és a női munkák évi ritmusában a tél igen sűrített időszak: „meggyűlt az asszonyok fonnivalója”. A gyapjút nyáron otthon, napközben egyénileg vagy a legközelebbi szomszéd-asszonnyal összetársulva fonták. Ettől különbözik a téli kenderfonás: ezt leginkább este, közösen, kialakult szokásrend szerint végezték, vagyis a fonóban.
A fonó elsősorban munkaszokás, és gazdasági funkciót teljesített, de nem csak egyszerű munkaszokás volt. Olyan összetett népszokásnak tarthatjuk, valóságos népi intézménynek, amely egyszerre teljesített gazdasági, társadalmi, kommunikációs, nevelési és művelődési funkciót. A leány-legény fonó a fiatalság egyik legfontosabb találkozási alkalmaként a hagyományokba való belenevelődést és a párválasztást is segítette.
A leányfonók rendje
Az asszonyfonóban együtt fontak mind az asszonyok, az új menyecskéktől az öregasszonyokig. Leányfonó viszont több rendbéli volt. Az ún. lejánkafonóba a tizenkét-tizenhárom évesek jártak, napközben vagy estefelé. Ott tanultak meg nemcsak fonni, hanem egymás között táncolni is. A leánykafonó zárt körű, fiúnak nem volt szabad odamenni. Több faluban nem volt szervezett rendje a leánykafonónak, csak úgy összejártak a szomszédok. A következő rendbéli a lejányocskák, kicsi lejányok, süldőlejányok fonója. Ebbe a frissen konfirmált, tizenöt-tizenhat éves leányok járhattak. A fonót a leányok szervezték, kezdeményezték, de ebbe már a legényecskék, süldőlegények, csórók is járhattak. A harmadik rendbéli a nagylejányok, férjhezmenni való lejányok fonója. Ebbe jártak a katonaság előtti nagylegények és a katonaságot végzett, üdőtöltött, házasodni való legények. Ezt a fonót a legénygazdák, legénybírák, fonófelelősök szervezték. Ide a fiatalabb legényeket be sem engedték vagy kisorozták, kibotolták onnan.
A korosztályi rendezettség mellett érvényesült a térbeli szerveződés is, a fonók falurészenként, utcánként szerveződtek. A leányfonók száma egy-egy településen attól függött, hogy az adott korcsoportban hányan voltak, és közülük télidőben hányan tartózkodtak a faluban. A nagyobb településeken egy-egy utca fonójába csak az illető utcában lakó legények járhattak, illetve ők szervezték. Falvaink többségében a leányfonók állandó fonóként, fonóházként intézményesültek. A legénygazdák „kifogadtak” (kibéreltek) egy régi, lakatlan házat vagy nagyobb szobát, és egész télen ott tartották a fonót. Másik szervezési módja a szerrejáró fonó. Estéről estére más-más társuknál fontak ugyanazok a lányok. A nagyleányok fonója rendszerint a farsangi időre szerveződött, ellentétben az asszonyokéval, amely ősszel kezdődött, és karácsonyi szünettel vízkereszt (január 6.) után újjáalakult.
Leányok magukban: munka, ének és játék
A leányok fonója sötétedés után a begyűléssel kezdődött. Félig hétköznapi, félig ünnepi kimenő öltözetben, orsóval, guzsallyal felszerelkezve érkeztek. A guzsalyukat a falusi mesteremberek készítették, de egy-egy ügyesebb legény a fonóidény elején faragott talpas vagy zörgős guzsallyal ajándékozta meg kedvesét. Siklódon, Sóváradon, Szentgericén vagy Mezőpanitban például minden leány kapott guzsalyt a szeretőjétől. Szombaton és vasárnap nem tartottak fonót, a többi napokon minden beállott leánynak ott kellett lennie. Ha valaki komoly ok nélkül egy-két este elmaradt, fonóbeli társai a legénygazda vezetésével utánamentek és nagy zenebona közepette, tréfásan, de erővel elvitték a fonóba. Az eljárást Varságon fonó lakodalmasnak nevezték, de másutt is kedvelték, például Alsósófalván. Az ülésrendet nem kötötték szigorú szabályok, a visszaemlékezések alapján mégis állítható, hogy ragaszkodtak egy-egy közösség hagyományosan kialakított ülésrendjéhez. Elöl, az ajtóhoz és a kályhához közel ültek az idősebb, férjhez menés előtt álló leányok, Siklódon a mestergerenda alatti hely számított a fonó középpontjának és a fő ülőhelynek. A legényeknek a falak mellett elhelyezett padokon vagy a sarokban, az asztal mellett volt az állandó helyük.
Begyűlés után a leányok egy-két órát magukban dolgoztak, és várták a legényeket. Falvanként változott, hogy a leánynak mennyit kellett egy este fonni, a legtöbb helyen két orsóval, ritkábban eggyel. Egy tömött orsóval: ötven méternyi fonalat jelentett. Ezt a mennyiséget a jó fonók hamar megsirítették; a gyengébbek, a lustábbak vagy akik a fonóban eljáccották az időt, otthon napközben félrehúzódva is fontak az orsóra. A szülők ellenőrizték leányuk munkáját, szorgalmát. A legények is megfigyelték, ki mennyit és hogyan fon. Az a szép fonal, tartja az általános vélekedés, amelyik vékony és egyenletes. Erdélyi magyar falvainkban már a két világháború közötti időben megjelentek a fonókerekek (ismertebb nevükön: a rokkák), egyre többen azzal fontak, de a székely fonóban általános maradt a guzsaly használata. Ahogy napjainkhoz közeledünk, a névadó munkát, a fonást egyre inkább felváltotta a kézimunkázás, a kötés-varrás és horgolás.
Fonás közben a leányok beszélgettek, énekeltek. A fonóban mind a hagyományos szokásdalok, mind az éppen terjedő, divatos énekek sorra kerülhettek. Kisebb szüneteket is tartottak, játszottak. A legények érkezése előtt az izmokat megmozgató, frissítő, mérkőző játékokat játszottak, de voltak közöttük olyanok is, amelyekre zárt ajtó mögött kerülhetett sor (legényváró jósló cselekmények, illetve játékok).
Legények a fonóban: felavatás, virtuskodás
A legények este nyolc-kilenc óra tájban érkeztek a fonóba. Rendszerint a kocsmában találkoztak, megvárták egymást, ketten-hárman vagy még többen egyszerre jelentek meg a fonóban, szokás szerint énekelve. Nem volt íratlan szabálya, hogy végig kell-e ülniük egy fonóban az estét vagy továbbállhattak a másikba. Ez a fonóbeli társas kapcsolatok jellegétől függött, de minden fonóban kialakult egy-egy odaszokott legénysereg. Azokat a legényeket, akik először mentek abba a fonóba, a legénygazdák, fo
nófelelősök játék közben felavatták. A legények szorosan egymás mögé ültek. A sor elején a legénygazda ült, seprűvel vagy kendővel a kezében. Indította a vonatot, és úgy rendezte, hogy a felavatandó a sor végére kerüljön. Indult a vonat, és a mozdony hangjának ritmusára a legénygazda hátranyúlt és rá-rácsapott a leghátsó, felavatandó legényre. Sóvidéken Kolozsvárra ment a vonatozás, az Alsó-Nyárád mentén, Teremiújfaluban Szebenbe, gyertyáért. A fonóbeli legényjátékoknak általában is fő motívuma a tréfás, beugrató felavatás és a legényi virtuskodás (csillagszámolás, vizet a gerendából, csizmaszárazás, suszterezés, seggbálozás stb.)
Orsószüret és párosító játékok
Megérkezésük után a legények tartották szóval a leányokat, együtt beszélgettek, énekeltek vagy a sarokban kártyáztak. Volt falu és fonó, amelynek a szokásrendje megengedte, hogy elejétől a leányok mellé üljenek, a kifogott szeretők mindenképpen. A fonó erkölcse megengedte a nyilvánosság által ellenőrzött pillanatnyi testi kapcsolatot: az ölbe ülést, az ölelést és a csókot. A mai idős nemzedékek legszebb fiatalkori emlékeikként idézik fel a fonóbeli estéket. Mindenkinek elsőként az jut eszébe, hogy a legények egyre azon igyekeztek, hogy a leányok kezéből kiüssék az orsót, vagy a leányok szándékosan elejtették, a legények felkapták. Csókért lehetett kiváltani. Valóságos szabályozott játékrendje, profán szertartása volt az orsószüretnek.
Ezekkel a kisebb szünetekkel a fonóban két-három órát tartott a munka. Rendszerint tíz óra körül a leányok abbahagyták a munkát, és kezdődött a játék. Fonás közben azelőtt is játszodhattak, de megkülönböztették a fonó végén kimondottan a közös játszásra fordított időt. A játékokban, akárcsak a munkában, a fiatalok megismerhették egymás szorgalmát, ügyességét, felfogását, jellemét, beszédét, kialakulhatott az egymás iránti vonzalom. A fonók közös leány–legény játékainak többsége párosító játék: fordulj, kicsi szék; kútba esés; hajtózás; akadozás; zálogozás stb. A párosító játékokban közelebbi kapcsolat is kialakulhatott, de a fonóban nem züllöttek el a leányok, legények. Szervezett kereteket biztosított a szórakozáshoz, a szerelmi kapcsolatok kibontakozásához, a párválasztáshoz is.