Kovács András Ferenc: Három vázlat hiányra

• 2013-01-11 14:31:46

Két éve már fák Lombja közt lakom, miképp

Kornisa sétány

Két éve már fák

Lombja közt lakom, miképp

A szél – kavargón,

Szinte láthatatlanul,

Ha fúj, ha moccant

Árnyakat, ha megrezzent

Madárpihét, még

Sejteni, ott van, ott kell

Lennie – mégsincs

Ott, se sehol, csak a táj

Nyárba vonagló,

Zöld húsa tarajlik, zöld

Izmai izznak

A fénynek – őszre fönnebb

Költözöm majd, föl,

Föl, egész föl az égbe,

Mind közelebb az éjhez.

 

Apokrif testamentum

Az atya végül

Kivonul a világból –

Egyszülött fiát

Ismét magára hagyja –

A zűrzavargó

Dolgoknak veti, hagyja,

Hogy elborítsák

Tárgyak és kövek, hagyja,

Hogy túlnőjenek

Rajta nagy álmok, rajta

Lelketlen éjek,

Némult nappalok, s minden

Jegye a megtört

Mindenségnek – jeltelen

Így lesz, fölragyog

Olykor a szájban a szó,

Arctalan arcban a szem.

 

Függő beszéd, test

Amiként a test

Megfeszül és elernyed,

Ahogy tusába,

Fénybe dermedt tagjait

Leveszik, végképp

Lefeszítik a vázról –

Akként a szöveg

Testét is leemelik

A puszta tárgyról,

A szégyentelen jelről –

Csak a történet

Hiánya ragyog tovább

Kopáran – talán

Arimathiából majd

Támad egy titkos

Tanítvány, s új leplekbe

Göngyöl egy árva testet.