Köszönöm az sms-t
Mégsem hagynak magunkra… Ha nem is írhatják majd az utolsó utamat megkoszorúzó csokrom szalagjára „búcsúznak tőle fiai, menyei, lányai, vejei, unokái…” – úgyis lesz, aki majd számba veszi elmenetelem.
Mégsem hagynak magunkra… Ha nem is írhatják majd az utolsó utamat megkoszorúzó csokrom szalagjára „búcsúznak tőle fiai, menyei, lányai, vejei, unokái…” – úgyis lesz, aki majd számba veszi elmenetelem. És nem felületi, észből-szívből kicsorduló könnyezéssel, hanem egy földrajzi tájegység picinyke népének tudatalattijából feltörő keserű zokogással. Mert egyre pótolhatatlanabb űrt hagy maga után a közülünk távozó. Igaz, a közösségi élet sosem volt és sosem lesz felhőtlen. És a csetepatézás következményeitől gyermekét óvni akaró szülő is inkább kilép a szent kötelék szorításából mielőtt csemetéjét a megveszekedett indulatok idegháborúi közt áldozattá tenné. De végtére is, csak megmarad édesanyának és édesapának az ember, hogy a Teremtő által ajándékba kapott legszebb hivatásának eleget téve a felnőtté válás útján jó irányba egyengesse annak lépteit. És aztán ott vannak az el nem tékozolható pillanatok, amikor mindkettőnek illik ott állni, mintegy bástyaként, a reménységgel jövőbe tekintő, még fiatal utód mögött. Mert a film pereg, és lesznek még házasságok, születések, keresztelők. És lesz még büszke nagyszülő, aki óceánnyi sóhaj helyett nedvessé hajtogatja összemarkolászott zsebkendőjét, mialatt zenei anyanyelvén a kis csöppség már édesen trillázza „Tavaszi szél vizet áraszt” … – Így mélázok, álmodozva és közben elkergetem a sötét indulatokat. Közeleg karácsony, és mi közelebb húzódunk az ember fiához. Melegedni szeretnénk, mert hideg van. Amolyan Vörösmarty-ecsetelte tél. Hóval és csenddel. Kár, hogy csak halálközelben imádkozunk úgy, mint viharok közt a hajón utazó, vagy mint villámok közt a repülővel együtt zuhanó. Pedig de jó lenne legalább akkora hévvel örömhírnökök közt hálát zengeni. …Egy lágy szél óvodások hangján fülembe susogja „hát én immár kit válasszak, virágom, virágom?” – s én beleálmodom a világba „Te engemet, én tégedet”… Mert egyszer minden dallá lesz… virágom… világom.
Makkai Gyöngyvér
