Köszönet a szikláknak

Vannak, akik azt hiszik – én is közéjük tartozom –, hogy sohasem futnak véletlenszerűen egymásba az utak, minden találkozásnak értelme, üzenete van. Bocskay István professzorral bizonyára fogászati rendelőkkel szembeni gyerekkori fóbiám megszűnéséért kellett megismerkednem. Valószínűleg nem egyedül vagyok így ezzel, sok marosvásárhelyi csengetett be hozzá szorongó lélekkel, és távozott „keze alól” felszabadultan az évtizedek során.

Vannak, akik azt hiszik – én is közéjük tartozom –, hogy sohasem futnak véletlenszerűen egymásba az utak, minden találkozásnak értelme, üzenete van. Bocskay István professzorral bizonyára fogászati rendelőkkel szembeni gyerekkori fóbiám megszűnéséért kellett megismerkednem. Valószínűleg nem egyedül vagyok így ezzel, sok marosvásárhelyi csengetett be hozzá szorongó lélekkel, és távozott „keze alól” felszabadultan az évtizedek során. Néhány hónapja lekerült a jól ismert, aranyveretes tábla a Köteles Sámuel utcai ház kapujáról. Bocskay professzor bezárta rendelőjét – vettem tudomásul, és igazi novemberi hangulatom támadt, miközben ott ültünk a folyóiratokkal teli asztalka előtt az előszobában, és múlt időben beszélgettünk. Pár perccel búcsúzás előtt azonban felragyogott a professzor tekintete, aztán a maga szerénységében, minden különösebb fel- vagy bevezető nélkül adta tudtomra, hogy november 11-én a budapesti Semmelweis Egyetem díszdoktorává avatja. Következő párbeszédünk e köré az esemény köré szerveződött.

– 57 év a szakmai ellátás biztosításában, 40 év az oktatói pályán. Egyetlen mondatban így lehetne összefoglalni az orvosi egyetem fogorvosi karán a 70-es, illetve a 90-es években rövid ideig dékánként is tevékenykedő, az általános orvosi karon a nyolcvanas években dékánhelyettesi tisztséget betöltő Bocskay professzor életútját. Mit jelent Önnek a díszdoktori kitüntetés?

– Azt hiszem, életem legszebb napja, élménye lesz. Nagy megtiszteltetés számomra ez az elismerés, és úgy vélem, nemcsak az én személyemnek szól, a budapesti egyetem a marosvásárhelyi magyar orvos-, fogorvosképzést is megtiszteli vele. Számos professzoromnak tartozom ezért köszönettel: Krompecher Istvánnak, akitől anatómiát, Obál Ferencnek, akitől élettant, kórélettant, orvosi gyógyszertant tanultam, kórbonctan tanáromnak, Haranghi Lászlónak, biokémiai előadásaiért Mosonyi professzornak, Miskolczy Dezsőnek, a neves ideg- és elmegyógyásznak. Ők valamennyien vállalták azt, hogy Kolozsvárról Marosvásárhelyre költözve ebben a városban biztosítsák a magyar orvosképzést. Csőgör Lajos professzorról, a Marosvásárhelyi Orvos- és Gyógyszerésztudományi Egyetem alapítójáról és első rektoráról sem szabad megfeledkeznünk. Meggyőződésem, hogy a felhőkarcoló csúcsáig csak akkor lehet eljutni, ha sziklára építkezel. Ezek az emberek ilyen sziklák voltak. Édesanyámnak pedig külön köszönettel tartozom, amiért az egyetem elvégzése után, amikor lehetőségem lett volna hazatérni Máramarosszigetre, arra biztatott, hogy maradjak itt, mert ezen a helyen több lehetőségem lesz a szakmai fejlődésre.

– Számos tudományos fórumon, nemzetközi konferencián képviselte a marosvásárhelyi fogorvostudományt.

– Bejártam Európát a szélrózsa minden irányában. 1973-ban, illetve 1992-ben Párizsban mutattam be dolgozatomat, 1980-ban a hamburgi FDI- (Nemzetközi Fogorvosi Föderáció) kongresszusán, a szakma legnagyobb ülésszakán, 1988-ban Athénban ismertettem tudományos tevékenységemet. Meghívást kaptam az első spanyol nemzetközi fogorvos-kongresszusra is, de a román titkosszolgálat, a Securitate nem engedett ki az országból. Egy római ülésszakra pedig azért nem jutottam el, mert nem kaptam beutazási vízumot. Egy budapesti nemzetközi konferencián ismerkedtem meg egy norvég professzorral, aki meghívott norvégiai látogatásra. Ez alkalommal Oslóban, illetve Bergenben is tartottam előadást.

– Szakdolgozatok és könyvek is őrzik az évtizedek során felhalmozott tudást.

– Első szerzőként öt szakkönyvem jelent meg, ugyanakkor 180 dolgozatot, egy magyar és két román nyelvű egyetemi jegyzetet is írtam, nyolc szakkiadványt társszerzők közreműködésével hoztunk létre. 2003-ban Matekovits Györggyel, Székely Melindával, Kovács Kuruc J. Szabolccsal magyar–román–angol fogorvosi szakszótárt adtunk ki. Társszerzője vagyok Roman Ileana a fogbél kórtanáról, illetve a gyökérkezelésről szóló, román nyelven írt munkájának. Fogszövettani kutatásaimmal bukaresti és temesvári kollégák disszertációjához nyújtottam segítséget.

– Két évvel ezelőtti, lapunkban közzétett beszélgetésünk alkalmával is megkérdeztem, hogyan látja a marosvásárhelyi magyar fogorvosképzés jövőjét. Az egyetem önálló magyar tagozatáért zajló küzdelem láttán átértékelődtek-e Önben a korábbi gondolatok?

– Mélyen megdöbbentettek ezek az események. Amikor Csőgör professzor egyetemet alapított a Csaba királyfi lovassági hadapródiskola helyén, abból indult ki, hogy itt tömbmagyarság van, adottak a fennmaradás lehetőségei. A magyar nyelvű fogorvosképzést természetesen biztosítani kell, a minőségi szakoktatásnak ez alapfeltétele. Ami a gyakorlati képzést illeti, jó lenne, ha az egyetemi központokban az alacsonyabb jövedelmű társadalmi kategóriák ingyenes ellátásban részesülhetnének. Ez jelentősen hozzájárulna a gyakorlati ismeretek elmélyítéséhez. Régebb 150–160 foghúzást is elvégzett egy hallgató, mielőtt diplomát szerzett, ma viszont, amikor számtalan magánrendelőből lehet választani, erre nincs igazán lehetőség.

– Szükségeltetik-e valamilyen különleges képesség ahhoz, hogy valakiből igazán jó fogorvos váljon?

– Ez egy fizikailag és szellemileg is igen nehéz hivatás, hiszen hosszú órákig ott kell görnyedni egy viszonylag szűk helyen, ugyanakkor le kell győzni a páciens félelmét. Ha a fogorvos nem tud ráhangolódni a kezelt lelkiállapotára, akkor nem tudja megfelelően elvégezni a ma már egyébként teljesen fájdalommentesen végezhető foggyógyítást.

– Miről szólnak ezután Bocskay professzor mindennapjai, van-e valamilyen kedvenc időtöltése?

– A zene a szenvedélyem. Négyéves koromban nagyanyám kérésére szüleim vettek nekem egy hegedűt, és nemsokára megtanultam játszani rajta. Harminc évig tagja voltam a Marosvásárhelyi Orvosok Szimfonikus Zenekarának, a Román Athenaeumban is felléptünk. Eljárok koncertekre, olvasgatok. Ugyanakkor tíz évig vezettem a keresztény orvostársaságot, melynek tagjaival továbbra is tartom a kapcsolatot, és tagja vagyok a budapesti bioetikus társaságnak is. Emberek vesznek körül, nem unatkozhatom. Legszűkebb családomban is komoly szerepem van, én vagyok a tej és kenyér beszerzője.

– Családban maradhat-e a staféta?

– Péter unokám ötödéves fogorvostan-hallgató, másik unokám, Borika pedig idén jutott be a marosvásárhelyi egyetemre, az általános orvosi fakultáson tanul.