A korszerűség ára

Jó ötlet, de merész választás Székely János drámáit a mindenkori színpadra állítani. Egyrészt Székely János neve, világirodalmi szintű munkássága így az emlékezés ködébe nem vész, és ifjú generációk is megismerkedhetnek a mindörökké kánonon kívüli költő, drámaíró, szerkesztő alkotásaival, másrészt maga Székely János sem színpadi alkotásnak szánta drámairodalmi műveit. Olvasásra, elmélkedésre írta őket, rég letűnt korokban játszódó drámáinak sorai között a kommunista diktatúra visszásságait bőséggel olvashatta az egykori (és mai) olvasó.

Bokor Barna, Bányai Kelemen Barna és Kilyén László (Fotó: Bartha László)

Jó ötlet, de merész választás Székely János drámáit a mindenkori színpadra állítani. Egyrészt Székely János neve, világirodalmi szintű munkássága így az emlékezés ködébe nem vész, és ifjú generációk is megismerkedhetnek a mindörökké kánonon kívüli költő, drámaíró, szerkesztő alkotásaival, másrészt maga Székely János sem színpadi alkotásnak szánta drámairodalmi műveit. Olvasásra, elmélkedésre írta őket, rég letűnt korokban játszódó drámáinak sorai között a kommunista diktatúra visszásságait bőséggel olvashatta az egykori (és mai) olvasó. A színpadra állítás így kétszeresen nehéz feladat: a művek nagy része kevéssé tartja tiszteletben a színpadi előadhatóság követelményeit, ugyanakkor az egykori aktualitás kissé terét vesztette napjaink vadkapitalizmusában, máshol kell a mondandó időszerűségét keresni. Mindezek ellenére a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata az utóbbi években másodszor állított színpadra Székely János-drámát. A Caligula helytartója című alkotás bemutatását Kincses Elemér oldotta meg bravúrosan, a Hugenották című színművet Szélyes Ferenc színművész alkalmazta a vásárhelyi Kisterem színpadára. Utóbbi előadásról lesz az alábbiakban szó.

A Hugenották a francia történelem egyik sötét korszakának szeletkéjét mutatja be. Székely János műve a francia protestánsüldözés korszakának végén játszódik: egy várkastély toronyszobájába zárva tengeti napjait három, nemesi családból származó hugenotta testvér: a legidősebb, Gerard (Henn János), Albert (Bokor Barna) és a legkisebb, János (Bányai Kelemen Barna). Egyszínű és monoton napjaikat csak beszélgetéseik, vitáik oldják, néha meglátogathatja őket a szomszédos cellában raboskodó hugenotta prédikátor, Rochette (Kilyén László), naponkénti beszélgetőtársuk a pályát tévesztett filozófus, az idős börtönőr (Kárp György). Egy nap azonban minden gyökerestől megváltozik. Ezt a napot meséli el a mű, tolmácsolja híven az előadás.

Szélyes Ferenc rendezése szokatlan, de megkapó módon már a kistermi előcsarnokban elkezdődik: korhű tárgyak fogadják a ruhatár előtt az érkezőket, akiket kórus is üdvözöl. Az előcsarnokba lépve baloldalt, pókhálószerű lepel mögött panoptikum fogad: az időtlenségbe dermedt szereplők sora mellett halad el a néző, páncélokon és régmúlt korok tárgyain csillan sejtelmesen a fény, pár perc múlva pedig felgördül a „függöny”. Amely szintén pókhálót idéz, a háló mögött pedig a történelem egy elfelejtett, az időből a tudatalattiba zárt toronyszobájában megelevenednek a játszók. És azonmód heves vitába kezdenek vallásról, hitről, hatalomról. Vitájukat az őr érkezése zavarja meg, aki újévi, ünnepi ebéd hírét hozza, majd megjelenik Rochette, a prédikátor, és elkezdődik a lakoma. A bevezető képek alatt röviden és nagyszerűen bontakozik ki a szereplők jelleme: a hitét lassan elvesztő, cinikussá váló Gerard, a vallásában megingathatatlan Albert és a beteg, láthatóan reszkető, kissé gőgös, de naiv és békés János beszélgetésébe minduntalan beleszóló hitbuzgó, kissé prűd és primitív Rochette. Utóbbi hozza a hírt (és vele együtt az előadás cselekményét is): látogató érkezik aznap, titkolt kilétű, de magas rangú személy, a hugenotta egyház alapítója és feje, a nagy tekintélyű, rabokat látogató és mindég csodával határos módon szabaduló prédikátor: Rabaut. A főpap (Györffy András) megérkezik, és a vallási tárgyú beszélgetések kérdésköréből rövid istentisztelet után politikai jellegű vita keletkezik. A tét: a Grénier testvérek ügyét a felmentő egyházi bíróság elé vinni, hogy ne a katonai testület ítélje őket csalárd módon, hazaárulásért halálra. A vita hevében pedig az őr bejelenti: még egy látogatójuk érkezik. És a szobába lép a mű (és előadás) kulcsfigurája, a jezsuita főrendű Charnay. Utóbbi alakját Sebestyén Aba formálja, megjelenésével lenyűgöző érvekben gazdag, gyönyörű nyelven megírt hitviták, utalások és vádaskodások sorozata veszi kezdetét Charnay és Rabaut között, amely mellett a testvérek és Rochette szinte mellékszereplővé halványulnak, holott az ő sorsukról van szó. Mindkettejük kiléte titkos, de a titokra fény derül: Rabaut a hugenotta egyházalapító, Charnay pedig nem más, mint a jezsuita főinkvizítor, legfőbb bírájuk és üldözőjük, aki ezúttal békét ajánl: a francia forradalom előszele söpröget, az ateizmus réme lengi be a francia királyságot, a hitükért bebörtönzött fiatalok ügye, kettejük vitája – már korszerűtlen. Cserébe nem kér sem visszakeresztelkedést, sem nyilvános bocsánatkérést, csak a szabad vallásgyakorlás melletti hallgatást. Rabaut és Charnay megegyezik, de a testvérek hirtelen akciója (Rabaut szabad eltávozásának garanciájaként) mindent a feje tetejére állít, és a káosz teljében, a legeslegutolsó percben, a szabadulás pillanatában, Székely Jánoshoz híven minden, de minden elvész.

Szélyes Ferenc rendezése gyönyörű helyszínen mutatja be a Grénier testvérek drámáját. A kastély toronyszobája (Carmencita Brojboiu díszlete) stílszerű, egyszerű, de a maga nemében szép: a sötét tónusú falakon címerek, apró ajtónyílás, János portréi, korhű bútorok és berendezés, a játszók mozdulatai által szinte érezhetővé tett alacsony hőmérséklet, por és rendetlenség – érezhető a jó körülmények között, nemesi foglyokként fogva tartott testvérek bezártsága, amelynek egyhangúságában nagyszerűen érvényesülnek a karakterek. Itt nincsen főszerep, a maga nemében mindenki egyaránt fontos és mindegyik színész igen jól formálja meg szerepét. Gerard harciassága, hitről lemondó cinizmusa hitelesen alakul át a már nem vallott hitért való, akár életébe is kerülő kiállásáig (az ellentmondást nem tűrő belső hang, a lelkiismeret örök érvényű kérdésköre), Albert vakmerő fellépése, szilárd meggyőződése, tapasztalata, János naiv, mégis alapvetően humánus és ezért a halált is vállaló értékrendszere, illetve az ezért történő fellépés mind-mind igen hiteles. Hangulatváltozásaik mellett Székely János egyszerű, de időtlen igazságokat hirdető szövege teszi varázslatossá az előadást, amelynek két legnagyszerűbb figurája Rabaut és Charnay. Györffy András remekül formálja meg a látszólag egyszerű, valójában igen rafinált, a vidéket inkognitóban járó, bárkivel szót értő, nagy műveltségű hittérítő alakját. Sebestyén Aba pedig talán élete eddigi legjobb és legjobban megformált szerepében lép színpadra: a hiteltelenség legkisebb jele nélkül viszi színre a tipikus jezsuitát, a Fekete Pápa egyik főemberét – érvei, háttérműveltsége, megjátszott szelídsége mögött rejtező ravaszsága, dühkitörései, ugyanakkor a békére való hajlandósága és a magas politikában való jártassága, kompromisszumkészsége egy hihetetlenül komplex szereplő ismérvei, amelynek megformálását csak igen jó színész vállalhatja el. Sebestyén Abának sikerült Charnay alakját hibátlanul színpadra alkalmazni.

A kiemelkedő színészi teljesítmény, a szövegdráma ellenére is ritmusos előadás és a nagyszerű szöveg mellett negatívumok is akadnak: a rendező megpróbálta apró játékokkal pergőbbé tenni a produkciót, ez gyakran okoz törést és erőltetettnek is hat, feldarabolja az előadást, amely nehezen tér vissza az eredeti kerékvágásba, ugyanakkor elüt a szereplők karakterétől is. A dramaturgiai munka sem sikerült tökéletesen, a szövegben érezhetők a vágások, a jelenetek közötti, úgymond gondolatmeneti távolság néhol túl nagyra sikeredett, szerencsére a szöveg élvezetét ez kevéssé rontja. Dramaturgiai törés a testvérek mentőakciójának kezdete, Gerard kitörése nem jellemző és nem méltó az addig formált, megfontolt karakterre és karakterhez, ezen majdnem elcsúszik az előadás. De mindezek ellenére sikeres és jó produkció született Marosvásárhelyen, olyan előadás, amelyet határozottan érdemes megtekinteni. Amelynek végén, illetve a vég utáni vég kezdetén, a fiktív bomba robbanásakor a szereplők visszamerednek időn és emlékezeten túli, porlepte panoptikumukba, belopakodik a csend és a vele járó enyhe katarzis, és marad a kérdés: vajon tényleg korszerűtlen-e a hit és a hatalom közötti háború, amely az idők végezetéig ártatlanokat fog hagyni maga mögött áldozatul?

*

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Székely János: Hugenották. Henn János, Bokor Barna, Bányai Kelemen Barna, Kilyén László, Györffy András, Sebestyén Aba és Kárp György. Közreműködnek: Meszesi Oszkár valamint a Művészeti Egyetem Zeneművészeti Főtanszékének hallgatói: Albert Zsuzsa, Balla Rita, Marton Csilla, Suba László és Szabó Hunor. Zeneszerző: Csíky Csaba. Díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu. A díszlettervező munkatársa: Szabó Annamária. A rendező munkatársa: Sugó Erzsébet. Rendező: Szélyes Ferenc.