Kórházban
Fekhettem… mondom, mert elaludni a hétágyas kórteremben hallható éjjeli koncerttől elég nehezen tudtam.
Fekhettem… mondom, mert elaludni a hétágyas kórteremben hallható éjjeli koncerttől elég nehezen tudtam.
Reggel aztán számba vettük egymást, ők engem, én őket, a gyógyítók kis hadát és sorstársaimat egyaránt.
A beidegződött reggeli vér- és vizeletvételnél elkezdődött a kivizsgálások sora. A hozzám beosztott rezidens orvos udvariasan köszöntött, bemutatkozott, orvosprofesszora nevét is közölve, aztán a betegségemmel kapcsolatos észrevételeimről érdeklődött. Habár nem zavart volna különösebben, ha nem az anyanyelvemen kellett volna elmondanom mondókámat, jólesett, hogy magyarul társaloghattam vele. Ahogy észrevettem, egy íratlan szabályt követett a kórterem két kis rezidens orvosa. Igyekeztek mindenkivel az ő, illetve a beteg nyelvén szót érteni. Szép dolog!
Emberségből is igyekeztek a tőlük telhető maximumot adni.
Tudás szempontjából biztosan még rájuk fér egy kis tanulás, de hát senki sem született az abszolút tudás tárházával… Mert enyje-bejnye, két kis rezidens orvoskám, nem hiszem, hogy a köztetek lévő nyelvi különbség miatt jutottatok volna közös megállapításotokra, mikor kiadtátok a parancsot, hogy a hasamba adott injekcióval párhuzamosan megmaradjak az otthonról hozott gyógyszeres kezelés mellett is. Még szerencse, hogy a két nap múlva meglátogató professzor észrevette, hogy az injekció meg a gyógyszereim egyike kizárják egymást…!
De hát a rendszerből egy régen kiiktatott orvosprofesszor, bátyám, Zoli által hallott igazmondásra gondolva, miszerint minden jó orvos hátánál egy temetőnyi ember áll, meg is bocsátottam nekik. Annál is inkább, hogy akkor nyomban nem észleltem esetleges veszélyét az elkövetett bakinak. Mint azt is kegyesen megbocsátottam a talpig fehérbe öltözött, még kesztyűt is viselő, nemcsak kezében, de egész testében reszkető kis tanoncnak, aki, gondolom, első injekcióját adta be a hasamba, olyan erősen kétujjra szorítva bőrömet, hogy még itthon is egy jó ideig simogattam az árulkodó keményedést. Megértettem őt is, szegényt, valahol csak el kell kezdeni…
Ez az igyekezet viszont már nem volt általánosan jellemző sem az asszisztensek, sem a kisegítő személyzet elég szűkösre szabott kis hadára, de még az egyetemistákra sem. Előbbiek már rég kiégtek a rájuk zúduló sok összevissza feladattól, utóbbiak serege viszont a ki vagyok én érzése bűvköréből, ahogy láttam, nem volt még képes önmagát kiszabadítani.
Így történhetett, hogy a tőlem két ágyra fekvő, amúgy sok és nehéz betegsége ellenére mindig vidám nő nyílt sebekkel tele két lábát csak a mi rábeszélésünkre kötözték be pénteken késő este, és hoztak tiszta alsólepedőt. Ha újból nem lépünk közbe, bizony egész hétvégén úgy hagyták volna. Fájdalomcsillapítót egy másik betegtől kapott. De helyretett minket a hétvégi pökhendi kis doktornő, miszerint ő csak a szolgálatos orvos, és azzal kirobogott a kórteremből. Nem is láttuk egész hétvégén. Nem is beszélve a magát mozdítani sem tudó nőről, akinek a kajáját úgy vitték ki, ahogy behozták. Szerencsére ez esetben is akadtak jóakaratú betegek, akik saját fájdalmaikat félretéve, enni adtak neki. Már nem így történt, amikor bilit kért az asszony. Talán tízszeri kérlelés után, de annál sűrűbb fenyegetések közepette, amik kiabálás formájában az ápolószemélyzet száját elhagyták, betolta az ágytálat, otthagyva minket fél órát is az utána következő bűzben. Nem bírtam és utánamentem, de hát még így is ki kellett várjuk, amíg a vacsoráját elfogyasztja.
A tisztálkodási lehetőségeket is érdemes megemlítenem.
Négy kórteremnek, amelyekben állandó jelleggel legalább 20 nő feküdt, egyetlenegy WC állt a rendelkezésére, valahogy olyan körülmények között, amilyeneket az exminiszter asszony honatyáink elé terjesztett a parlamentben a Romániában uralkodó börtönkörülményekről. Na de mégsem éppen olyan megalázóak az itteni körülmények, hisz itt angolvécé állt rendelkezésünkre, és a tusoló sem éppen a vécékagyló fölött, hanem mellette volt, úgyhogy a kagylóról visszacsapódó víz egyenlő módon mosta meg a vécékagylót és annak a testét, aki tusolásra adta a fejét. A mosdókagyló is ide volt beszorítva, az ajtón viszont csak a zár helye éktelenkedett, mert bereteszelni nem volt mivel, sőt, a kilincsre csukása is csak többszöri próbálkozás után sikerült. De hát ment az élet előre, kit érdekeltek ilyen apróságok?! Csak éppen én nem tudtam vécére menni, inkább nem ettem…
Kár, hogy a tévéműsorok mindennapjait kitöltő szőkeség és a hozzá hasonló főmuftik csak a börtönökbe jutnak mostanában el, nem pedig a kórházakban szenvedő betegek mellé is! Így csak a börtönöknek lesz esélyük megújulni.
A kórházakban marad minden a régi. Talán ilyen hozzáállással kerülhettünk oda, hogy ez a szép kórházépület, ami biztosan a régi vásárhelyiek egyik büszkesége volt, mára hosszú éveken át egészségügyi minisztereket is adó érdekszervezetünk akár egyik szégyenfoltja is lehetne.
Takarítani, illetve felmosni majdnem csak tiszta vízzel, reggel 6 óra tájban jelent meg valaki. Napközben erre már nemigen volt példa. Más elfoglaltságokra hivatkozva… Bizony még a vécét sem mosták, szerencsére igyekezett minden nő maga után tisztaságot hagyni. Már előre izgultam, mi lesz a hétvégén, de megnyugvásomra mindkét reggel 8 óra tájban megjelent valaki, igaz, nem olyan serényen, mint hétközna-pokon, de ímmel-ámmal átment a kórtermeken meg a folyosókon. Mikor meg levetette a zöld egyenruháját, letette a szemétlapátot meg a felmosórongyot, vagy éppen az ágytálat, attól függően, mikor mi volt a kezében, fehér köpenyt öltve az ételünket tálalta fel nekünk. Még mondja valaki, hogy nem a ruha teszi az embert…
Más időtöltő alkalmatosság, könyv, esetleg laptop hiányában (megvallom, csak a magam betegségével elfoglalva, egyiket sem hiányoltam nagyon), a kórtani papírjaimat böngészve, volt időm elmélázni azon, vajon miért írtak be két olyan orvosi beavatkozást is, amit rajtam nem ejtettek meg? Hacsak nem álmomban tették, míg aludtam… Kérdésemre orvoskám is csak megerősítette, ő nem tud hozzászólni, ezzel a nővérek foglalkoznak.
Fő, hogy legalább olyan egészséggel, amilyennel bejött, kiengedhessenek mindenkit. Felujjongtam, mikor orvosprofesszorom rábólintott a kiengedési kérelmemre.
Már azt sem bánom, hogy itthon kinyúlva feküdtem egy hétig a kórházban felszedett meghűlés/grippé miatt. Nem tudom, a bent fekvő sok köhögő embertől szedtem-e fel, vagy az udvaron süvítő téli szél volt az oka, amikor röntgenfelvételre vittek az egyik szomszédos épületbe. Még szerencse, hogy már nem volt hó, másként tapicskolhattunk volna papucsainkkal a hóban, esetleg a latyakban…
Igen, a saját bőrömön tapasztaltam, mit jelent a parlamentben és azon túlmenően is a cinkosan összeboruló szőkék és kecskeszakállasok országában kisembernek lenni.
Fogarasiné Bereczki Irma
