A kollokvium emlékei

• 2011-09-30 12:40:16

• Kovács Levente

Sepsiszentgyörgyön 1978-ban vált valósággá az álom: a romániai nemzetiségi színházak találkozója, melynek gondolata már korábban is felmerült, de Sylvester Lajoséknak sikerült. Nem volt könnyű vállalkozás. Ez igen hamar kiderült, hiszen a harmadik találkozóra már nem került sor

Sepsiszentgyörgyön 1978-ban vált valósággá az álom: a romániai nemzetiségi színházak találkozója, melynek gondolata már korábban is felmerült, de Sylvester Lajoséknak sikerült. Nem volt könnyű vállalkozás. Ez igen hamar kiderült, hiszen a harmadik találkozóra már nem került sor. Az 1980-as évek elején egyre inkább bedurvuló soviniszta párt- és államvezetés megsokallta a kollokviumokon kialakuló hangulatot, az összetartozás és a kulturális identitás megőrzését jelentősen ápoló rendezvény körüli lelkesedést és „véget vetett a zenének”. A legények közül sokan nem itteni otthonukba tértek: felerősödött az elvándorlás, a reménytelenség és kilátástalanság érzése, hiszen a kollokvium volt az a szakmai fórum és ugyanakkor közönséget összefogó erő, mely sok tekintetben értelmet adott a nem mindennapi erőfeszítések között vergődő színházi létnek.

Az 1980-as kollokvium életem megrázóan szép és felemelő eseményét hozta, amelyre lehetetlen mind a mai napig meghatottság nélkül emlékeznem. A Káin és Ábel című Sütő András-drámával jelentkezett az akkor még Szentgyörgyi István nevét viselő marosvásárhelyi színművészeti intézet. Nagy izgalommal készültünk az eseményre. Kemény Árpád volt díszlettervezőként munkatársam, aki akkoriban a szentgyörgyi társulatban is dolgozott. Az ő erőfeszítéseinek is köszönhetően az előadás monstruózus díszletei kitűnően érvényesültek az ottani színpadon is, és az előadást a stúdióbeli körülményekkel majdnem azonos módon sikerült lejátszani. Azok az évek a Kolozsváron Harag által rendezett nagy Sütő-drámák révén nyertek színháztörténeti jelentőséget, s ehhez nagymértékben hozzájárult az a politikai töltet, mely az akkori rendszer elleni tiltakozás és lázadás művészi megnyilatkozásaként forró, izzó hangulatú, ünnepi eseményekké avatta a Sütő-bemutatókat. Ehhez a vonulathoz csatlakoztunk mi is a Káin és Ábel előadásával, mely, mint utólag kiderült, a kollokvium egyik igen jelentős momentumát jelentette. A hallgatók mély hittel és sodró tempóban előadott, dinamikus játékát közel húszperces tapsorkán fogadta, mely még fergetegesebbé erősödött, amikor a szerzőt is sikerült a színpadra hívni. Hét perc után az akkori központi hatalom képviselője dühösen felugrott székéről a protokollpáholyban és kirohant a teremből. A színpadon ott álltak a szereplők a zárójelenetből kimerevített, tiltakozásként ég felé emelt öklökkel (melyről még a vásárhelyi „vizi-onálás” alkalmával egyik illetékes elvtárs megjegyezte, hogy túlságosan emlékeztet az akkor igen erőteljesen dúló amerikai polgárjogi harcokban csatározó fekete bőrű Black-Power-mozgalom jellegzetes karlendítésére, de hát nekünk nem kellett kölcsönvett gesztusokkal tiltakozni, megvolt a magunk protestálnivalója). A vizionálást megúsztuk a gesztus letiltása nélkül, de a kollokviumot követő szakmai megbeszélésen a dühös illetékes ugyancsak nekitámadt az előadás úgymond túlságosan agresszívan tiltakozó jellegének. Mégis két fontos díjat is kaptunk, a televízió magyar adása felvette és később sugározta is az előadást (a felvétel később sajátságos módon örökre eltűnt a zsilavai süllyesztőben, a nemzetiségi kultúra sok más emlékével együtt). A helyi sajtóvisszhangokból röviden idéznék: „Tény az, hogy az akadémisták előadását évekig, talán soha nem lehet elfelejteni. Tény az is, hogy szavahihető »időmérők« szerint több mint húsz percig zúgott a fergeteges vastaps (ezzel a zsűri tagjait szemernyit sem befolyásoltuk, hiszen pontosan ugyanannyit tapsoltak), s tegnap dél felé a sepsiszentgyörgyi utcákon összevillant két szem, követte a kérdés: ››Ott voltál az este?‹‹.” (Színházi kollokvium – 1980, Megyei Tükör, 1980. április 23).

Gondolom, ez önmagáért beszél. Az előadás kapcsán mély barátság szövődött Sütő András és közöttem, ez részben a kollokviumnak is köszönhető, hiszen együtt éreztük a veszélyt a levegőben…

Aztán 92-ig szünet állt be a kollokviumok történetében. De ekkor egy másik tapsvihar okozott számomra különös elégtételt. Az öt éven át tartó elsorvasztási politika következtében a létminimumra (értsd: kétszemélyes évfolyamokra) zsugorodott intézet a fordulat után új erőre kapva a Catullus című előadásban felvonultatta az új korszak harminckét hallgatóját. A tapsrendet a közönség a feltámadás, az intézmény megmaradásának ünnepeként élte meg, s ez volt a másik olyan élményem, mely számomra a kollokvium mélyebb értelmét, célját jelentette.