2024. november 23., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Kolbászverés

Nem tudni, kinek vagy minek köszönhető, de abban az évben elmaradt a kolbászverés. Elmaradt V. város hagyományos fesztiválja, amely amúgy több tízezer nézőt tartott szívósan távol és néhány százat tartósan vonzott.

Nem tudni, kinek vagy minek köszönhető, de abban az évben elmaradt a kolbászverés. Elmaradt V. város hagyományos fesztiválja, amely amúgy több tízezer nézőt tartott szívósan távol és néhány százat tartósan vonzott. Ezt azért kell mindjárt a legelején elárulnunk, mert sokakban visszatetszést, sőt undort keltett a kolbászverés. Akadtak felháborodottak és sértettek, mások az emberi méltóság sárba tiprásáról beszéltek. Agg és becsületben megalázott pedagógusok arról fecsegtek erényes féltékenységgel elsárgult újságoldalakon és szakmai portfólióikban, hogy a tematizált bántalmazás nem méltó egy erdélyközi városhoz, és a gyermeki lélekben olyan töréseket idéz elő, amit semmiféle csokoládés vagy marcipános kényeztetés nem tudna helyreállítani, elsimítani.

A meg nem hívott mellőzöttek irigységgel tekintettek V. városra, ahol gyakran rendeztek fesztiválokat, városnapokat, pecázóheteket és pöpecszámláló vetélkedőket, sikasszó-inkasszókat valódi inkákkal és sikkasztókkal, roller- és hajtányversenyeket, kalauzbolondítókat és csengőragasztó görbe estéket. Azt mondogatták bizalmasaiknak, a szájbámuló tanítványoknak, hogy V. város egyszer elvész, kénköves lánggal fog elégni, pokolra süllyedni, szodomázva fog gomorrázni, miként az Ószerződésben is írva vagyon, vagy legalábbis a folytonos ünnepléssel saját sírját ássa őrült ritmusban. (Ami tényleg nem tagadható: a város szomszédainál sokkal gyakrabban szakított ki a hétköznapi sárgaságból kivételes munkaszüneti napot – kihasználva a szabad királyi város adta ősi döntésjogot –, sokkal gyorsabban tértek vissza az aranyszuezi napok, a tornádói víg órák, a czimiszkeszi vidám viszketések.)

Akik pedig abban az örömben részesültek, hogy minden évben többször is felkereshették a vigasságokat, sokadalmakat és válogatott kevesedelmeket, azok lelkendezve meséltek útitársaiknak, unokáiknak, vízhordó szomszédaiknak, a tevehajcsáronak és gyermekeiknek, megállították az utcai csöndvágókat és a papos külsejű járókelőket, és nem nyugodtak addig, míg töviről hegyire el nem mesélték, mit éltek át a V.-i búcsúban, táncmultaságon, pendelybálban, struccfogó versenyen, de leginkább a kolbászverő vitézi játékokon. A szodomai adomákról már számos tudóskodó értekezés is elhagyta a sajtót, doktori részdolgozatok születtek arról, mennyire közlékennyé teszi az embereket egy-egy ilyen kivételes alkalom, hogy erősödik a társadalmi csoportszolidaritás és az egybefogó szociofotózott tengelyérzet, micsoda öröm árad az elmesélt élményből. „Autentikus volt az identitás megélésének minden regresszív komponense” – fogalmazta meg a legtömörebben Cinóber Robigno kis referátumában még az ezredforduló táján Kölcsönvári tanár úr szemináriumában.

„A kolbászverés eredetét homály fedi”, kezdik begyakorlottan a V. városi idegenvezetők. „Nem tudjuk, mikor, kinek az ötlete valósult meg. Az első írásos feljegyzések már a 15. század derekán arról beszélnek, hogy hasas múltra tekint vissza a jeles nap, s hogy maga Mátyás király is ellátogatott egyszer álruhában – természetesen – a kolbászolók közé, a legszebb kolbászt sikerült is elkapni, ám a fránya városbíró – ez a szegény Mátyás örökké a városbírákkal akasztott tengelyt – akkor elcsalta a győzelmet, s a királynak szégyenszemre egy pár lecsókolbászzal kellett hazatérnie Budára, miközben a hétrőfös borsoskolbász a városi kincseskamrába vagy házipénztárba került. Ott bukkant rá száz év múltán a Giorgio Minuto olasz zsoldosvezér elleni honvédő csetepaté előestéjén Patócs Bódog főkirálybíró, aki a helyi martalócok élén betört zsoldosvezért a Városháza küszöbén e szál kolbásszal fogadta. Amazok újabb privilégiumokat, valamint még több szárazkolbászt követeltek, ami annyira felbőszítette a gyengélkedő és öregedni kényszerülő Bódog főbírót, hogy a kolbászt kardként/szamárállkapocsként forgatva, kiverte az ellenséget a város falai közül, ki a Péter-kapun túlra, de még a környékre sem merték betenni a lábukat jó ötven esztendeig.”

Nos, ezt ismétlik meg minden esztendőben a várjátékokkal. A mészárosok felkéretnek, hogy minél tömöttebb és szárazabb kolbászt ajánljanak fel a küzdelmekhez. Aki a legügyesebben forgatja a kardot, aki a legtöbb ellenségét a földre küldi és sikerül megtisztítania maga előtt a főutcát, a Péter-kapun túlra űzi az ellenséget, de nem folyik a küzdelem során egy csöpp vér sem, az kézbe veheti, megszagolhatja az eredeti városvédő mívszert. Jutalma ezenfelül két font tiszta kolbász és egy szekér paprikás szalonna a városi tanács aláírásával hitelesítve. Vonzó, nemde?

Tehát innen keltezhető végső soron V.-nek a kolbásztannal való örökletes eljegyzése, szólt kritikusan Kölcsönhegyi tanár úr, ám ha figyelmesen olvastuk a fenti szöveget, akkor látjuk, hogy két hagyomány keveredik egymással, amelyekben a közös csupán a kolbászmotívum, de egyik a másikból fakad, egymást feltételezve haladják meg a kiindulási pontot. Viszonylagos összefüggésüket elhatárolva kiderül, hogy Mátyás kolbászt enni tért be városunkba, mely már a 15. században virágzó település volt és jelentős húskivitellel büszkélkedhetett, amit a mészárosok céhének megújított kiváltságlevele is megerősít, az volt ugyanis V. legkorosabb céhe, Mészáros Pumpalmír mester kapta a kiváltságokat III. Könyvnyelő Kálmán horvát bántól. A városbírót bosszantotta, hogy a legszebb kolbászt egy idegen ragadta el a kolbászugrató verseny során, s hogy a trófea hon maradjon, nem habozott azt elvenni a hosszú orrú idegentől, s bezáratni az emlékezet és tradíció kalodájába.

Aztán elfeledkeztek róla – hiszen annyi minden történt időközben (lefejezések, lázadások, pestisjárvány, nyílzápor, címertörés, ezotérikus fertőzés és patkányinvázió, hogy csak a legjelentősebbekre utaljunk) –, és száz szemnek kellett elfutnia az idő selyemharisnyáján, hogy a város kiürült pénztárrekeszének legalján megtaláltassék a hétrőfös kolbász.

Itt kerül előtérbe a második mondai réteg. A város ekkor már mély szegénységben tengődött, rendszeresen érték martalóctámadások, adóvégrehajtások, árvizek, tőkealacsonyítások és szederkór, ellenreformáció, egyházszakadás, karóba rántás, pénzbeváltás, aszúsodás stb. Ezért kellett a kassza mélyére nyúlni, ahol az aranyrudak helyett Mészáros IV. Pumpalmír remekműve akadt Bódog uram kezébe, amelyet aztán „kardként/szamárállkapocsként forgatva, kiverte az ellenséget a város falai közül, ki a Péter-kapun túlra, de még a város környékre sem merték betenni a lábukat jó ötven esztendeig”.

Ezek szerint a kolbászverés mai alakjában a 16. századból, egész pontosan 1580-ból származik, ami azért tekintélyes idő, hiszen a környező városok, amelyek hasonló fesztiválokkal próbálkoznak, erőlködve keresnek nemes és penészes hagyományokat, akkortájt még jóformán tapasztott falú galambdúcok voltak a Sors orcáján – fejezte be Kölcsönhegyi tanár úr előadását a városi vigadóban.

A közönség vidáman áramlott ki, és nem is sejtette, hogy abban az esztendőben elmarad a városi kolbászviadal. Ma már tudjuk, hogy az ország véres kezű diktátora, aki szerette volna valamennyi külföldi hitelezőjét rövid úton kielégíteni, egy görgénypalackosi látogatása során az Írországi és Skóciai Hitel- és Takarékszövetkezetnek ígérte a kölcsönök fejében V. város ereklyéjét, és mert fizetésképtelennek nyilvánította egy független argentin hitelminősítő intézet a diktátor erdélyközi hazáját, a nevezetes húsrudat, a történelmi tölteményt oda kellett adni, az ír skótok pedig zsírpapírba csomagolva elhelyezték a Hitel- és Takarékpénztár trezorjában.

Erről azonban – amint már lenni szokott tájainkon – elfelejtették értesíteni a közönséget és a versenyzőket, a látogatókat, turistacsoportokat és a szervezetlen vándorsáskákat, kiérdemesült kardvívókat, pincekotró brigádokat, szalagfonókat és kolbászbetyárokat, potyázókat és fizetővendégeket, akik hiába várták a verseny meghirdetését.

Amikor az elkeseredés a tetőfokára hágott, már-már elsöpréssel fenyegette V. város elöljáróit, ugyanis morc tekintetű városlakók bikacsökkel és hoppon maradt szállásadók strandpapucsban járőröztek a városháza körül, a biztonsági szolgálat tisztjei pedig idegesen jelentették a helyzet kezelhetetlen feszültségét Bohorecznek, a fővárosnak, nos, egy felejthetetlenül szép napon kitört az általános felkelés, és néhány órával később kivégezték a diktátort és feleségét élő-halott egyenesben.

A városban nem valamiféle nemzeti megmentési bizottmány alakult, hanem jóvátételi bizottság, melynek élére Zimonyi Zongor állott, aki civilben fizikatanár és házasságszédelgő volt, de most biztos lábakon állt. A jóvátételi bizottság célja nem is lehetett más, mint a Skót és Ír Takarékbetéti Letéttárból visszaszerezni a különleges védelem alatt álló műemlék kolbászt.

Az Európai Unióba való belépés (2005) különösen emlékeztes marad V. város számára, hiszen ekkor szolgáltatta vissza Burdiglo elnök az Európában egyedülálló húsrudat a városnak, jelesül éppen Zimonyi Zongor örökös polgármesternek. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató