„Köszönöm nektek a Reményt”

Drámanapi üzenet Marosvásárhelyre

Szeptember 21-e a magyar dráma ünnepe, 1883-ban ezen a napon tartották Madách Imre legendássá vált művének, Az ember tragédiája című drámai költeményének ősbemutatóját Paulay Ede rendezésében. 1984-ben kezdeményezte a Magyar Írók Szövetsége, hogy a premier évfordulóján legyen a magyar dráma napja. 

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata minden évben megünnepli az évfordulót, az idén sem történt másképpen. Mint arról korábban beszámoltunk, e hét szerdáján tartották a 70% RELOADED című, egész napos, többek között beavatószínházi előadással, kulisszajárással, színházi kvízzel, könyvturival gazdagított évadnyitó rendezvénysorozatot, amelynek keretébe a drámanapi ünnepséget is beillesztették: erre este 7 órakor került sor, amikor – a színház hagyományai szerint – Aranka György szobrának megkoszorúzásakor a drámanapi üzenetet is felolvasták. A társulat ugyanis a magyar dráma napja alkalmából minden évben felkér egy kiemelkedő kortárs drámaírót, hogy fogalmazza meg gondolatait a magyar dráma, illetve a magyar színjátszás kapcsán. Az idei üzenetet Pozsgai Zsolt, az egyik legjátszottabb magyar drámaíró, a Tompa Miklós Társulat repertoárján is szereplő Liselotte és a május című darab szerzője írta. 

Aranka György szobrának megkoszorúzásakor Keresztes Attila rendező, a társulat művészeti igazgatója mondott rövid beszédet, majd az üzenet felolvasása következett. Utóbbit az alábbiakban olvashatják. 

Kedves Barátaim!

A magyar dráma napja alkalmából ünnepi köszöntőt szeretnék írni, de ez nem lehetséges, hiszen a kortárs dráma magyarországi helyzete alapján erre nincs okom. A magyar dráma természetesen nem csak a kortárs művek ünnepére jött létre, de mégis az élő, a ma velünk alkotó, drámákat író megszállottakat keressük meg gondolatban ilyenkor.

Magyarországon a kortárs dráma haldoklik. Nagyon kevesen maradtunk, akiket a színházak bevállalnak, műveket kérnek. Hiszen egy kortárs bemutató mindig is kockázat, elsősorban anyagi. És egyre kevesebb a dramaturgiában, a magyar dráma területén jártas színházigazgató, aki ezt a kockázatot bevállalja.

Nem csak magyar sajátosság ez, az utolsó évtizedekben a nyugati világban sem nagyon tudnak mit kezdeni a drámaíróval, az amerikai számítógépprogram által összerakott dráma vagy a közösségi színházcsinálás magát a drámaírót feleslegessé tette.

Nem úgy keletebbre tőlünk, ahol Erdélyben, a román területeken, Bulgáriában, de még Észak-Macedóniában és egyéb, a nap felkelő sugarait először köszöntő országokban még él az igény. Szófiában 82 százalék a bemutatókból a kortárs szerzők aránya, Magyarországon ez mindössze négy százalék. Szánalmas eredmény. Különösen párunknak, akik még átélhettük a magyar dráma legutóbbi aranykorát, a hetvenes-nyolcvanas éveket, amikor valódi ünnep volt egy új magyar bemutató, és minden hétre jutott kettő. Fejes, Sarkadi, Csurka, Szakonyi, Weöres, Hernádi, Illés Endre, Schwajda és még rengeteg „klasszikus”, akik ontották magukból a drámákat, a közönség pedig nagyon hálás volt ezért. Ebben az időszakban nem volt határ a magyar területek és Erdély között, hiszen Sütő, Páskándi, Székely és még szintén nagyon sok szerző bemutatóira zötyögő Trabantokon utaztunk el, várva és átélve a csodát. És a kortárs dráma iránti igény magával hozta az érdeklődést a magyar dráma kevéssé ismert kincsei iránt. Így tombolhattunk Kolozsváron Tomcsa Sándor Műtét című darabjának bemutatóján, Harag György értő rendezésében – és nagy örömömre ma már színház is viseli Tomcsa Sándor nevét. A Jóisten adja, hogy előkerüljön ebben a színházban még jó pár értékes, érvényes drámája is.

A magyar történelem egyes korszakaiban rendkívül fontos, országmentő igény volt az erdélyi arany- és nemesfémbányák kincseire. Ennek volt köszönhető a tatárjárás után az ország újbóli felépítése. Nem véletlenül hozom ezt most elő – ahogy akkor az erdélyi kincsek mentették meg a nemzetet, ma a magyar kortárs drámát elsősorban erdélyi színházak tartják életben, vállalják be. És teszik ezt korszerű színházi rendezésekben, ügyelve arra, hogy a közönség be tudja fogadni ezeket az alkotásokat, akár élő, kortárs művek, akár klasszikusnak számító erdélyi írók munkái. Olyannyira, hogy pár éve, amikor egy drámám bukaresti bemutatójára készültünk, a próbákról elkésett pár színész, mert az előző este Kolozsvárra utaztak, megnézni egy híres előadást, magyar nyelvű előadást úgy, hogy ezek a színészek nem beszélték a nyelvet. És mégis hívta őket az érdeklődés, a jó színház iránti igény. Nagy boldogság volt ez nekem akkor, nagy büszkeség.

És igen, az utóbbi időkben a magyar színház, ha kortárs drámáról volt szó, elsősorban az Erdélyben élő vagy onnan a közelmúltban Magyarországra költözött írókra számíthatott, és számíthat ma is.

Nagyon jól tudjuk, hogy a magyar színház történetében milyen súllyal szerepeltek az erdélyi színházak, amikor a német szó kiszorította a színpadokról a magyar műveket, hova menekülhettek a társulatok, és milyen szeretettel fogadták be őket az erdélyi városokban. Madách Imre legnagyobb alkotását sem a fővárosban mutatták be először.

A magyar dráma napján tehát megköszönöm az erdélyi színházi alkotók áldásos igyekezetét a magyar dráma felvirágoztatásának ügyében. Kérem a vezetőket, engedjenek a színházak közelébe a drámaírás iránt érdeklődő fiatalokat, mert ezt a műfajt igazán a színházi létforma közelében lehet megtanulni, a színházi mindennapokban történő részvételben. Hány értékes drámát és pályakezdést köszönhetünk annak, hogy egy-egy jelentős írónk belebódult a színház varázslatos világába, vagy éppen egy színésznőbe, és ebből művek születtek. És keressék, kutassák az értékeket. Az aranyat és a nemesfémet ma is megtalálják Erdélyben bőséggel a művészeti aranyásók, és nagyobb öröm ez, kincset találni és csiszolni, mint a boltban megvenni készen.

Ehhez az igyekezethez kívánok további erőt, egészséget minden erdélyi színházcsináló barátomnak. És bár Magyarországon az utóbbi években kezdik elfelejteni ezt a napot – ilyen köszöntőre, amelyet felolvasnak a színpadokon kezdés előtt, pedig évtizedek óta nem volt példa. Ezért mostani kérésetek különösen megtisztelő, és garancia arra, hogy a magyar kortárs dráma méltó ruhában fog méltó helyeken, méltó fényben, méltó méltatásban megjelenni ismét.

Köszönöm nektek a Reményt.

Pozsgai Zsolt drámaíró, rendező, érdemes művész