A sovány, ősz hajú férfi először a meséket vesztette el. Sorra hulltak ki emlékezetéből a százéves erdő titkai, a rejtélyes tölgyfalakók és történeteik. Valami furcsa, késő őszi köd ereszkedett arra a világra, amiben a lánya felnőtt, és amit az unokája is megörökölt.
– Tavaly karácsony táján, amikor pár hétre hazajöttünk, a kisfiamnak tűnt fel, hogy Papó megváltozott – kezdte történetét a negyvenes éveiben járó, családjával évek óta Angliában élő nő. – Kusza és hiányos volt a mese, amit a gyerek már ezerszer hallott, és óvodáskorától kívülről fújt. Hiába próbált segíteni a fontos részletek felidézésében, látszott apun, hogy nem érti, mit akar. Ennek akkor még nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget, de hamarosan megszaporodtak az intő jelek. Apu világéletében pontos, tudatos ember volt, sohasem fordult elő vele, hogy ne tudja, hova tette a lakáskulcsát vagy a szemüvegét. Az elmúlt évben azonban egyfolytában keresett valamit. De a legijesztőbb tünet később jelentkezett. Régi rituálénk, hogy minden este pontban 7 órakor felhívom Angliából. Egy alkalommal, valamikor június elején csak sokadik csengetésre vette fel a telefont, pedig korábban már percekkel 7 előtt mindig a készülék mellett várakozott. A köszönésemre „jó estét” volt a válasz. Hirtelen hasított belém a felismerés: apu nem ismeri fel a hangom. Egyre kétségbeesettebben ismételgettem, ki vagyok, ő közben letette a kagylót. Akkor már egyértelmű volt, hogy nagy a baj. Másnap megvettem a repülőjegyet, és a következő héten itthon voltam.
– Milyen volt a találkozás? Megismert?
– Igen, de nagyon meglepődött. Rendszerint csak ünnepekre szoktunk hazajönni a fiammal, így nem értette, mi a váratlan látogatás oka. Azt hitte, nálunk történt valami, de megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben. Nem láttam rajta különösebb változást, viszont az, ami a korábban tiszta, barátságos lakásban fogadott, megerősítette bennem a gyanút. Hosszas unszolásra sikerült orvoshoz vinnem. Nemsokára megvolt a diagnózis: időskori demencia.
– Mi volt az első reakciód?
– Bár sejtettem, miről van szó, az első pillanatban mégis pánikba estem. Amikor magamhoz tértem, elhatároztam, hogy kiviszem magunkhoz aput, ő viszont erről hallani sem akart. Nem mertem erőltetni a dolgot, de abban is biztos voltam, hogy ezután nem hagyhatom magára. Azt is tudtam, hogy mielőbb vissza kell térnem Angliába, hiszen ott van a fiam, aki a távollétemben az apjával, a megbízhatónak nem éppen nevezhető volt párommal maradt, és a szabadságnapjaim is vészesen fogynak, az állásommal játszom, ha még sokáig itthon maradok. Egy ismerősömtől kaptam egy reklámlapot egy közeli faluban működő, modern öregotthonról, ahol demenciában szenvedő időseket is befogadnak. Elsőre elvetettem ezt a lehetőséget, de amikor pár nap múlva gázszagra ébredtem, és aput ott találtam zöldségpucolás közben a konyhában – az aragáz gombját elcsavarta, de a tüzet elfelejtette meggyújtani –, nem tétováztam tovább. A hosszú várólista ellenére sikerült elintéznem, hogy bevegyék az otthonba. Ezután életem talán legnehezebb pár napja következett. Azt mondtam apunak – és tulajdonképpen úgy is gondoltam –, hogy csak ideiglenesen kell beköltöznie, felerősödni, megpihenni, aztán hazajöhet. Nagy meglepetésemre nem tiltakozott. Amikor elköszöntem tőle, rettenetes lelkiismeret-furdalás lett úrrá rajtam, de próbáltam erős maradni.
– Visszatértél Angliába?
– Úgy terveztem, rövid ideig még itthon maradok, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy apu elfogadta az új helyzetet, és biztonságban van. Két nap múlva azonban este 10 körül megcsörrent a telefon, az otthonból hívtak. – A délutáni órákban utcai ruhában hagyta el az intézményt, valószínűleg a látogatók közé vegyülve – magyarázta a főnővér, és biztosított arról, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek a „kedves beteg” megtalálása érdekében, bármi fejlemény van, azonnal értesít. Ezt, persze, nem vártam meg. Taxit hívtam, és nekivágtam az éjszakának. Körbeautóztam a falut, de apu sehol sem volt. A következő településen, egy mellékutcában találtam rá. Tétova mozdulatokkal próbált stoppolni, hogy hazajusson. Amikor megpillantott, felragyogott az arca. Úgy ült mellettem, a hátsó ülésen, mint egy engedelmes kisgyerek, és otthon sem tiltakozott, amikor pizsamába öltöztettem. Akkor értettem meg igazán, hogy nem szabad kimozdítanom őt a megszokott környezetéből, de teljesen biztonságossá kell tennem az életterét. Ezután mindig elzártam az aragáz központi csapját, és csak főzéshez, sütéshez indítottam meg, amikor apu – aki újabban folyton fázott, és tüzet akart gyújtani – nem tartózkodott a konyhában. A spontán „elvándorlások” megelőzése érdekében gondom volt rá, hogy az ajtó mindig zárva legyen, és naponta kétszer, reggel és este sétálni vittem apát. Ugyanakkor végigkérdeztem minden ismerősömet, hogy nem tudnak-e olyan megbízható személyt, aki napi 8 órára elvállalná a felügyeletét. Hála Istennek rövid időn belül került három asszony, valamennyien életerős, friss kisnyugdíjasok, akik azóta is szorgalmasan váltják egymást apunál. Mióta folyamatosan társasága van, szinte kivirult, mindenkinek udvarol, kedveskedik. Persze, rossz napjai is vannak, amikor nehéz vele, mégis nyugodt szívvel utazom vissza Angliába. Tudom, hogy édesapám jelenlegi állapota ideiglenes, és az újabb változásokra nem lehet eléggé felkészülni, de erre egyelőre nem gondolok. Vannak pillanatok, amikor az életünkre ereszkedett köd felszállni látszik, és ez legalább annyira varázslatos, mint amikor kisgyermekként először villantak elém a százéves erdő körvonalai.
