2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ma már nem tudhatjuk, hogy kiről szól a címhez kísértetiesen hasonlító sláger (Kislány a zongoránál), de a szöveg több részlete is mintha életrajz lenne, egy eltitkolt, örökké sajgó érzés élete.

„Hallom ma is egyre a zenét,

Látom, szinte látom a szemét,

Elmúlt, ami elmúlt, sose szép,

Rágondolni mégis gyönyörűség.” (Szenes Iván)

Képzeletben ugorjunk egy nagyot térben és időben! Amint ismét kinyitjuk képzelőerőnk szemeit, a Don-kanyar fagyos hómezején állunk. Kemény fagy uralkodik mindenütt. A kinti hideg a lelket is megfagyasztja. A magyar honvédek, távol hazájuktól, már idegen érdekek miatt dideregnek. Borostás arcuk deres a leheletüktől, és némelyiküknek otthoni emlékeit őrzi egy-egy szakállra fagyott, jéggé dermedt könnycsepp. Ebben a lehangolt állapotban egyszerre csak összedugja a fejét két honvéd, és valami nagy csodáról beszélgetnek. Nem a közelgő karácsony távoli melegét emlegetik, hanem a Tábori Színházról beszélnek, amely már útban van a front felé. Mi lehet olyan boldogító ebben a pokolban még akkor is, ha tábori színház érkezik? Egy Nagy Pál nevű géppuskás honvéd ekképp mesélte: „Na, most jött a híre, hogy Navl’-ára a frontszínház érkezik. De azt még nem tudom, hány hét múlva. Előtte ebben a pár hétben – na, a frontszínházzal Tolnay Klári, Törzs Jenő, Kiss Manyi, ezek a híres színészek, színésznők jönnek – hát rettenetesen készültünk rá.” A katona türelmetlen várakozását azonban áthúzta a tisztje. Történt ugyanis, hogy Nagy Pál parancsot kapott, hogy valami orosz lányokat az éjszaka közepén egy tábori autóval fuvarozzon be egy bizonyos városba. Útközben azonban az orosz partizánok tüzet nyitottak az autóra. Pál honvéd sebtében kirakta a lányokat az övéi közé, és iszkolt vissza a barakkba. „Amikor visszaértem, a Főhadnagy úr azzal fogadott, hogy de hamar megfordultál! Én őszintén elmondtam neki, hogy mi van. Dühbe gurult, azt mondta, harminc nap szállásfogság. Rögtön az vágódott az eszembe, hogy Atya Úr Isten, hát itt lesz a frontszínház, én nem mehetek oda! Bántott nagyon, egész napokon keresztül.” A frontszínház megérkezett. A művésznők vastag kabátba csomagolva vonulnak az őket körülrajongó katonák között. „Csupán” negyvenfokos a hideg, amikor felcsendül Kiss Manyi éneke: Jaj, de jó a habos sütemény! Aztán újabb ének következik, a Csicskás nóta.

„Elmennék a babám mellé csicskásnak,

Bár az illető csak közlegény.

Ezzel szemben ilyen párja nincs másnak,

Mert a szíve csakis az enyém.

Minden reggel kipucolnám a bakancsát

És vigyázzba állva lesném a parancsát!

Elmennék a babám mellé csicskásnak,

Bár az illető csak közlegény.” (Kovách Kálmán)

Ez az ének már reménytelen érzelmeket ébreszt sok katona szívében. Az előadás után a tisztek még egy kicsit társalognak a művészekkel, és azzal vége az ünnepnek. A dalos madár elszáll, a fagy marad. De mégsem! Kiss Manyi hangja tovább cseng egy katona fülében, a katona képe pedig örökre bevésődik a művésznő lelkébe. A habos sütemény is csak emlék vagy mesebeli vágy. Még egy kis idő, és a fronton, egy bunker mélyén is feldíszítik a karácsonyfát, és el is nevezik könnyes karácsonyfának. A fagyban megkeményedett katonák szinte sorban állnak az óvóhely előtt, hogy bár egy röpke pillanat erejéig megnézhessék a karácsonyfát. Tudják, mi vár rájuk odabenn, mégis fél életüket adnák azért, hogy bemenjenek. Aki kifelé jön, mind könnyes a szeme…

Ki ez a kedves kis énekes madár? – kérdezhették annak idején egymástól a doni honvédek. De a legtöbb katona sohase hallott többet róla – és ők se látták többé az otthont…

Hosszú, nehéz évek múlva azonban egy csontsovány, viharvert katona, Bakonyi János ismét felfedezte a doni pacsirtát. Az egyre távolabbi hang megelevenedett, a katona emlékképéről ismét letörlődött a kényszerített feledés pora, és ezzel elkezdődött egy új történet.

Sokan úgy tudták, hogy a volt katona a művésznő kertésze vagy éppen sofőrje, de ők mindent másképp tudtak és éreztek. Mindketten hosszú utat tettek meg a Donig és onnan haza. Volt tehát mesélnivalójuk, ha néha kettesben tölthették az időt.

A leszerelt honvéd tengernyi történetet osztott meg a művésznővel, aztán következett az óceán, amikor Kiss Manyi mesélni kezdett önmagáról.


A könnyes karácsonyfa 1942 karácsonyán (forrás: http://mek.oszk.hu/08300/08399/html/ nagy_pal_013.html)


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató