Kirajzolódóban a társulat saját stílusa

A kisvárdai színházi fesztivál általában a határon túli magyar társulatok éppen záruló évadjának a legjobb produkcióit vonultatja föl. Színházainkra általánosan vonatkoztatva tehát valószínű, hogy az ott kirajzolódó összkép szebb a valóságosnál.

A kisvárdai színházi fesztivál általában a határon túli magyar társulatok éppen záruló évadjának a legjobb produkcióit vonultatja föl. Színházainkra általánosan vonatkoztatva tehát valószínű, hogy az ott kirajzolódó összkép szebb a valóságosnál. A szakmabeliek mégis jól hasznosítható tanulságokat vonhatnak le a Kisvárdán tapasztaltakból. Ungvári Zrínyi Ildikó, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színikritikát is rendszeresen író tanára a seregszemlén bemutatott előadások egyik válogatójaként olyan jelenségeket is észrevehetett, amiket az új idény kezdetén nálunk is érdemes tudatosítani. Mi az, amire mindenképpen felhívná a szakma és a színházkedvelő közönség figyelmét?

Válogatóként arra törekedtem, hogy a színre vitt darabok valamilyen újszerű színházi törekvést mutassanak fel. Tehát nem csak az átlagban jó minőségű, hanem újító jellegű produkciókat kerestem. Az volt a szándékom, hogy igyekezzünk ilyenszerű arculatot adni ennek az identitását kereső fesztiválnak.

És ez bevált? Mondjuk, ha valaki csak ezt a fesztivált látta, teljesen jó véleménnyel van a határon túli és ezen belül az erdélyi színházakról?

Ezen a fesztiválon is megmutatkozott, hogy vannak különbségek a különböző színházak között. Voltak valóban kiemelkedő produkciók, amit a díjazás is tükrözött. A fődíjat teljes joggal a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház A velencei kalmár című előadása kapta Bocsárdi László rendezésében. A második díjat megosztva kapta a Harsányi Zsolt rendezte vásárhelyi Platonov és a szabadkai A kisinyovi rózsa...

Itt álljunk meg egy pillanatra. A marosvásárhelyi színtársulat évről évre díjakat hoz haza Kisvárdáról, teljesítményéről itthon mégis eléggé elmarasztaló véleményeket hallhatunk, olvashatunk. Arról lenne szó, hogy évadonként legalább egy produkciójuk kimondottan fesztiválra készül, a többi meg olyan, amilyen? Vagy mi, itteni nézők lennénk túlzottan finnyásak? Magam lehangolónak tartom azt, amit az utóbbi színházi évadokban tapasztaltunk. Nem osztozunk ebben az érzésben?

Csak félig-meddig. Az utóbbi szerintem egy jól sikerült évad volt. Úgy láttam, hogy beért több olyan folyamat, ami régóta észlelhető a színházban. Legalábbis elindult egy s más.

Például?

Műhelymunkát szerveztek, felolvasó színházi sorozatot indítottak. És nagyon jó dolog, hogy jó rendezőket hívnak ide, pl. Bocsárdi Lászlót, Sorin Militarut, Cristi Popescut, Kiss Csabát. A színészt pallérozni kell, úgy kamatozik igazán a színházi munka. Tényleg érzékelhető, hogy egyre jobb szakmai állapotban vannak a vásárhelyi színészek. Ezt a Platonov is bizonyítja. És a másik előadás, a Bolha a fülbe, amit szintén javasoltam a fesztiválra, egy konzervatívabb előadás, ezért nem is a versenyprogramba jelöltem. De egyenletes munka, amiben jó színészi alakítások vannak, érdemes arra, hogy a kisvárdai zsűri és a fesztiválközönség is láthassa.

Talán olyasmiről is beszélhetünk, hogy mivel a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi társulat sokkal gyakrabban rukkol elő kitűnő előadásokkal, ezért is alakult ki olyan közvélekedés, hogy a vásárhelyi társulat a színészi teljesítmények, képességek tekintetében is gyengébb a másik kettőnél.

Ezzel nem értek egyet, mert sok jó színész van itt. A színészekkel nincs baj, ha jó produkciókban jól működnek. Azt gondolom, szervezés és rendezés kérdése, hogy miképpen szerepelnek a vásárhelyi színészek. Vannak viszont gyengébb rendezők kezéből kikerülő gyenge produkciók is. És az is fontos, hogy a színháznak mennyire van kitartása egy jó rendező és egy jónak ígérkező előadás mellé odaállni. Itt felemlegetném a Bocsárdi László példáját, akit meghívtak egy Ödön von Horváth-darabot rendezni Vásárhelyen. Be is mutatták, az előadás nem volt jobb, sem rosszabb, mint az átlagprodukciók, nem hozta meg azt a hirtelen nagy sikert és elismerést, amit Bocsárdi nevéhez kapcsolódóan előzetesen vártak, viszont türelmük se volt kivárni a bekövetkezhető fejleményeket. Tudni kell, hogy Bocsárdi az a rendező, aki végig ott áll az előadása mellett. Minden előadást megnéz, és állandóan javít a produkción. Mivel a bemutató nem sikerült túl jól, a színház viszonylag hamar levette a programról, az előadásnak nem volt lehetősége beérni. Én nagyon sajnáltam. A közönség sok dolgot nem tudhat, nem látja azt például, hogy egy ilyen előadás mögött egy nagyon komoly próbafolyamat áll, amelynek során a színészek folyamatosan jól és kitartóan dolgoznak, kiteljesednek, új impulzusokat kapnak. Megtanulnak eredményesen együtt dolgozni, jól építkezni.

A nézők tényleg nemigen tudhatják, mi és hogyan történt a felkészülés ideje alatt. Őket a végeredmény érdekli elsősorban. Hosszú ideig azonban legendákat zengtek a marosvásárhelyi közönségről, mostanság meg olyan hangokat is hallani, hogy már a közönség sem a régi. Egyesek felróják neki, hogy nem tudja igazán értékelni azt, ami új, ami szokatlan a színház teljesítményében. Miközben a társulat elégedett a munkájával, a nézők ímmel-ámmal fogadják azt.

A közönség mindig megosztott. ’90 után rá kellett jönnünk, hogy vége annak az időszaknak, amikor egységesen reagáltak egy előadásra. Megszűntek a tabuk, már nem kellett az addig kimondhatatlant a sorok közül kiolvasni. Ma már mindenütt sokféle a közönség (ezért is beszélnek a színházelméletben közönségekről és nem közönségről); gondolom, a különböző műfajok feladata igényeik szerint megszólítani a nézőket. Rétegelőadásokat kell nyújtaniuk színházainknak. És fontos, hogy gyerekeknek szóló előadásokat is készítsenek. Idejében oda kell szoktatniuk őket a színházba.

A műfaji változatosság szempontjából az előző évadokban megfelelő volt a társulat műsorpolitikája?

Erre a dologra általában odafigyeltek. Más dolog, hogyan sikerülnek az előadások. Kövesdy elgondolásaiban észleltem a sokrétűség szándékát. A múlt évadban volt a kínálatban „jól megcsinált” vígjáték, kortárs formabontó drámai szöveg, klasszikus dráma, zenés mesejáték. A Bolha a fülbe például kimondottan a közönséget szórakoztató előadás. Végül is azért nem vitték el Kisvárdára, mert Kövesdy nem akart kompromisszumot kötni, olyan értelemben, hogy a várszínpadra ajánlottuk az előadást, de a rendező szerint ott túl nagy és nyitott a tér ehhez az intim terű előadáshoz. Gyakran az anyagi gondok is közbeszólnak. László Zsuzsa nagyon jó Edit Piaf-előadóestjét szintén javasoltam a fesztivál off-programjába, de pénzhiány miatt nem tudták fogadni.

Visszatérve a közönségre, valahogy egyetlen bemutatón se éreztem, hogy egyértelműen, fenntartások nélkül, önfeledten ünnepelt volna. Szóba került a Platonov. Az díjat is nyert, mégsem volt kiemelkedő közönségsiker.

Nem volt, minthogy nem is hibátlan előadás, de nagyon sokak tetszését elnyerte. Merész, kortárs nyelven beszélő produkció, nagyon jó dolgok születtek meg benne. Színészi alakítások is, ezért kapott például László Csaba alakítási díjat Kisvárdán. Szép volt az előadás látványvilága, abban is voltak ugyan hibák, de egy közös, jó munka volt benne, megrázó dolgokat tudott tolmácsolni. Ha ezeket nézem, úgy gondolom, hogy a vásárhelyi színház a keresgélés időszakának a végén jár.

Közben új helyzet lett, Gáspárik Attila, az új vezérigazgató feltételezhetően a saját elképzeléseit szeretné megvalósítani. Tapasztalataid szerint mi az, amit folytatni, erősíteni lehetne? Amivel tényleg előre lehetne lépni?

Azt gondolom, hogy elsősorban a színészekre, a színészi munkára kellene koncentrálni. Az csak úgy lehetséges, ha tényleg jó rendezőkkel dolgozik a színház. Olyan rendezőkkel, akiktől tanulni lehet. Mintha ez érett volna be mostanára. Azt is fel kell ismerni viszont, hogy a kőszínházak válságban vannak Európa-szerte. Különböző rétegeket kell megszólítani, és így kell intenzív párbeszédet folytatni a közönséggel. Akkor jó, ha a közönség a színházban a maga problémáival szembesül, vagy azokra ébred rá. Azért sem támogatnám soha a papírízű felújításokat, olyasmiket, amik valamikor nagy számnak számítottak, bombaként robbantak, és azokat átgondolás nélkül újra előadják. Csakis akkor kell előadni, ha a mához tudnak általuk szólni.

Ez nem azt jelenti, hogy a régiekhez ne nyúljunk.

Nem, sőt. A legbonyolultabb darabok ugye, a Shakespeare-művek, amelyekhez világszerte állandóan hozzányúlnak, és mindig képesek újat mondani napjaink embereinek.

 Mi most elsősorban a Tompa Miklós Társulatról beszélünk, a kőszínházat is ilyen értelemben említjük. De Vásárhelyen gyökeret vert néhány olyan másfajta színházi jelenség is, amire érdemes odafigyelni. Vajon ez valamilyen módon visszahat a kőszínházi társulatra? 

Persze, hogy visszahat. Ezekben a színházakban (pl. a Yorick Stúdió, az Ariel mellett működő Underground) alternatív produkciók is születnek. A színész bonyolult eszközzé válik, ha sokféle produkcióban dolgozik, és ez lenne a cél. Van átok is, amivel az erdélyi színháznak ma is állandóan szembe kell néznie: a szószínházi örökség, amely azért visszahúzó erő, mert nem tud a kortárs, erősebben vizuális művészet nyelvéhez és a kortárs problémákhoz közel kerülni. Amennyiben új és jó rendezőkkel dolgozik, a színész is le tudja vetkőzni korábbi beidegződéseit, beletanul az új nyelvbe.

Pozitív példaként általában a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi színházakat szoktuk felhozni. Elismerésként sokszor hangzik el róluk, hogy van saját stílusuk. Ez a vásárhelyi társulatról elmondható?

Talán most van alakulóban egy jellegzetes stílus. Eddig egyáltalán nem mondhattam volna ezt. A sepsiszentgyörgyieknek mozgásszínházi múltjukból adódóan egy markáns szövegértelmező stílusuk van. Tompa Gábor társulatában pedig a román színház felől érkező impulzusok dominálnak. Náluk a színész egyrészt nagyon jól tud építkezni, másrészt nagyon jól teljesít a látványszínházi közegben, mert érti ezt a nyelvet. Itt, Vásárhelyen a kolozsvárihoz hasonló stílus alakulhatna ki. Talán azért is, mert Tompa Gábor rendező tanítványai is dolgoznak itt, elsősorban Kövesdy István. Egy azzal rokonítható színházi nyelv van kialakulóban, nagyon erős látványszínházi beütésekkel. Ez jó. Az itteni színház különben alapvetően realista közegből indult, és már ’90 után is elég poros stílust képviselt. Aztán sok jó színész elment a társulattól. Talán a mostaniak össze tudják hangolni a színészi építkezés folyamatát a látványszínházi közeggel. A látványszínház művelői, pl. Robert Wilson, elég ritkán foglalkoznak azzal, hogy a színész hogyan oldja meg a maga alakítási problémáit. Az európai nagy rendezők jó színészekkel dolgoznak, akiknek nem kell sok instrukciót adni ahhoz, hogy jó teljesítményt nyújtsanak, és maguk is inspirálják a rendezőt. A díjnyertes Platonov egy olyan előadás, ahol a rendező, Harsányi Zsolt, maga is színész alapképzettségű. Ez nagyon szerencsés eset, hiszen a színészi problémákra is receptív. Egyébként az is jó, hogy van a Művészeti Egyetemen egy rendezői mesterképző szak, ahol szintén ez a szempont, hogy jó rendezők dolgozzanak a képzési programban. Ez is hasznára válhat a nagyszínháznak. Az új vezérigazgató, Gáspárik Attila fel is vállalta, hogy szorosra fűzi a kapcsolatot a két intézmény között. Akkor egyre inkább lehetőségük lesz a rendező szakos diákoknak komolyabb feladatokat kapni a színháznál. Rengeteget jelent, ha valaki viszonylag tapasztalatlanul is, de új koncepciókkal, új látásmóddal próbál valami mást megvalósítani. Nyilván úgy, hogy ott áll a háta mögött a tanára, mestere is. Én optimistán tekintek a kezdődő évad elé. Hangsúlyozom, hogy jó állapotban van a társulat. Ezt a művészi munkát, útvonalat kell és lehet folytatni.