Kincsünk: a szó
2011-09-02 14:18:15
- Kuti Márta
A történelem ködébe vész lassan, hogy az ember létfenntartásához, mindenevő lévén, a növényi mellett elsősorban állati eledellel, mégpedig vaddal táplálkozott mindaddig, amíg az állattenyésztés és földművelés nem terjedt el.
Arany János sorai jutnak eszembe, ha vadról hallok: „Vadat és halat s mi jó falat,/ Szem-szájnak ingere,/ Száz szolga hord,/ Hogy nézni is tereh” (A walesi bárdok). A történelem ködébe vész lassan, hogy az ember létfenntartásához, mindenevő lévén, a növényi mellett elsősorban állati eledellel, mégpedig vaddal táplálkozott mindaddig, amíg az állattenyésztés és földművelés nem terjedt el. Ruházkodását az elejtett vad bőre, szőrméje biztosította. Bár nem fért meg békében a vaddal, mert vadászta és halászta, de csak annyit, amennyire szüksége volt a napi létéhez. Így aztán boldogan és egymást tisztelve éltek a Földnek nevezett bolygón, mindaddig, amíg az ember rá nem jött, hogy fel is halmozhatja táplálékát és ruházatát. Ekkor kezdődött a vég, ami manapság oda juttatta a vadállományt, hogy szinte alig akad már olyan állat, különösen a madarak és emlősök között, amit nem a kipusztulás fenyeget. Az ember szaporodik, a vad meg csak fogy, vagyis „túl sok az ember és kevés a fóka”, jut eszembe Madách eszkimójelenete. Hová vezet ez?
A vad szavunk az ősi finnugor kori együttélés idején keletkezett. A votjákban wont, unt, a lappban vuow’de (erdő). A magyar szó eredeti jelentése ’erdő, vadon’ lehetett, vadállat értelme az erdőben vadon élő állat képzete révén alakult ki. A szónak számtalan névszói és igei származéka keletkezett. Mindenki ismeri a vadas, vadász, vadászat, vadul, vadóc szavaink jelentését. 1138 és 1567 között keletkezett feljegyzésekben ezeket a szavakat olvashatjuk is. Elsődleges jelentése mindnek az állatokra vonatkozik, de már régóta van másodlagos jelentésük is, amelyet az emberre és cselekedeteire vonatkoztatunk, úgy, hogy sokszor minősítünk is vele. Pl. a durva ember vad vagy vadállat, a barátságtalan gyerek vadóc, és a fejvadászok már nem állatra, hanem emberre vadásznak. A vadul ige is meg névszó is lehet: pl. a pasi levadult vagy vadul néz ki stb.
Őseink egyik alapvető foglalkozása a vadászat volt. Azóta, hogy az ember államokba szerveződött, jogi kereteket kapott a vad beszerzése, azaz a vadászat.
A Kárpát-medence a honfoglalás idején gyéren lakott volt, különösen a terület északi részén, a Felvidéken és a keleti részeken, Erdély területén sok volt a lakatlan őserdő (ősi tölgyesek, fenyvesek, ősborókás). Az Alföldön sok volt a vizenyős, mocsaras terület. A vadállomány mennyiségében és minőségében is gazdag volt. A magyarok nem véletlenül akartak éppen itt, a Kárpát-medencében megtelepedni!
Itt élt akkoriban a bölény (Bison bonasus), az őstulok (Bos primigenius), a jávorszarvas (Alkes alkes), a kőszáli kecske (Capra ibex). Ezek az állatok inkább a Kárpátok ősrengetegeiben éltek. Az Alföldön gyakori volt a hód, amely még évszázadokig élt Magyarországon, gereznája (felső gerincprémje) nagyon értékes volt, ezért addig vadászták, amíg kipusztult. Most próbálják újratelepíteni. Kiveszett továbbá a sakál (Canis aureus), melyet sokáig farkasnak (nádi vagy réti) hittek. Talán Toldi Miklós is vele küzdött meg a nádasban. Később visszaszorult a Balkánra.
A vadászati jog Európában a római jog mintájára született, amely szerint a vad uratlan dolog, s ezért eredeti szerzésmóddal bárki bárhol birtokba veheti. A franciák és a germánok arra a következtetésre jutottak, hogy az uratlan dolgok felett az uralkodó rendelkezik. Viszont a vadászati jog már a legrégebbi időktől fogva az ingatlan tartozéka volt, hosszú idő elteltével vált királyi regálévá. Magyarországon ez nem következett be a földbirtokos nemesség politikai súlyának megerősödése és a törvényi szabályozás hiányosságai miatt. A vadászatot tehát mindenki a saját birtokán gyakorolhatta – néhány vallási korlátozástól eltekintve – szabadon. Ez azt is jelentette, hogy akinek nincs saját birtoka, annak nincs hol vadásznia. A birtokosok a tulajdonukban lévő hatalmas földterület egészét úgysem tudták levadászni, ezért az uralmuk alatt élő jobbágyok szabadon vadászhattak, persze nem ingyen (vadbeszolgáltatási kötelezettséggel). A király s népes kísérete barmikor szabadon vadászhatott az ország területén (Magyarországon 1222-ben ezt megtiltották).
A vadászat egyik nagy anyanyelvi csodája a szakszókincse. Gyönyörködjünk itt azokban a kifejezésekben, amelyekkel annak idején olyan találóan fogalmazták meg az igen nagy becsben tartott, státusszimbólumot jelképező agarak munkájának egyes fázisait: a vadászok az agarakat füzérre és nyeregre szoktatják úgy, hogy a ló mellett szíjra fűzve nyugodtan, biztosan járjanak. A corka páros agáreresztő szíj. Az agarat vadászatra nem idomítják, hanem hajszolják. A hajsza megkezdése előtt a nyulat bemutatják az agaraknak. Ha egy napon több hajsza van, az agár elfárad, kifullad, kiállott. Fiatal agarak esetében, ha a hajszolás után elfáradva abbahagyják az üldözést, és a ló mögé vonulnak, azt mondják: elzüllöttek. Az agarak szemre hajtanak. Ha a nyúl kipattan, kigördül a vackából, az agarak utánairamodnak, felveszik, majd beérik. Az első agár vág rajta, s miután ilyenkor a nyúl oldalt ugrik, az agár túlfut rajta, elhajtódik. Ha a nyúl irányváltoztatásával közelebb kerül a másik agárhoz, reá hajlott, ez az agár átveszi a nyulat, a másik átadja. Ha az agarak utolérik, elébe kerülnek, forgatják. Ha az agár a nyúl várható fordulásának irányába mozdul, akkor kertel. Ha a nyúl felbukik, és az agár átszalad rajta, a nyulat átszárnyalja. Védőagár az, amely nem engedi, hogy az elkapott nyúlhoz a többi hozzányúljon. Győzős agár az, amely a hajsza elején lassabban hajt, majd futását fokozatosan gyorsítja. A sebes agár ennek ellenkezője. Zsinórban hajt két agár, ha egymás mellett iramodnak, kolbászt csinál, ha egymás mögött futnak. Orrán viszi a nyulat, ha hamar fordítás nélkül kapja el. Nyeregbe szorul az agár, ha elfáradva a ló mögé húzódik.
Sajnos mindez már a múlté, elzüllöttünk, de nem a fáradtságtól, mint az agár, hanem a nyelvi gondatlanságtól és a kegyetlen vadgazdálkodástól.
