Kilencven évvel ezelőtt készült az első csónak

Ipartörténeti kiállítás Szászrégenben

Különleges, érdekes ipartörténeti kiállítás nyílt a szászrégeni művelődési ház kistermében abból az alkalomból, hogy a Maros parti városban 90 évvel ezelőtt építették az első csónakot. Szászrégen a 19–20. században a fafeldolgozás fontos ipari központja volt, ahol több fűrészgyár működött. Az egyik ipari egység részlegeként 1932-ben hozzáfogtak a csónaképítéshez. A kiállítás ötletgazdája, kezdeményezője, kurátora, Varga István faipari mérnök, szaktanácsadó a helyszínen tárlatvezetést is vállal. Együtt tekintettük át a szászrégeni csónakgyártás kilenc évtizedes történetét. 

Ipartörténeti epizódok 

A Kelemen- és a Görgényi-havasok közelsége miatt Szászrégen a 19. század végén, az iparosodás fejlődésével a fafeldolgozás egyik regionális központjává vált. Mint ismeretes, a hegyekben kitermelt rönköket évszázadokon át a Maros völgyéből a folyón tutajjal szállították az Osztrák–Magyar Monarchia nagyvárosaiba. 1872 és 1948 között több fűrészgyár is működött a városban. Sajátos tulajdonságainak köszönhetően a lucfenyőből (hangszerfenyő), könnyű elérhetősége miatt – ma is a Görgényi-havasokból termelik ki – beindult a hangszergyártás. 1922-től az akkor még magántulajdonban levő Lehel & Diamantstein fűrészgyárban félkész vonóshangszer-részeket, fadrótot és zsalut is készítettek, amelyeket exportáltak. A hét részvényes tulajdonában álló cég vezetője Maximilian Diamantstein volt. A gyár egykor a vasútállomással szemben volt. Egyik épülete ma is áll, a jelenlegi Remex cég bútorgyára használja. 

1932-ben a Lehel & Diamantstein fűrészgyárban, a többségi tulajdonosok javaslatára, a minőségileg nem megfelelő (sz.m.: a hangszergyártásból megmaradt) rezonáló faanyagból hozzáfogtak a csónakgyártáshoz. Létrejött a Nautica SAR társaság. Meghívták a vállalathoz a budapesti MTK Margit-szigeti csónakházának tervezőjét és mesterét, Wichardt Józsefet, aki először három bútorasztalost megtanított csónakot készíteni. Köztük volt a jelenlegi tárlat kurátorának édesapja, Varga László is, aki a marosvásárhelyi Székely-Réti bútorgyárban kezdte a bútorasztalos mesterséget, majd Szászrégenbe költözve, autodidakta módon sajátította el a mesterség fogásait, később a csónaképítést is megtanulta. Eleinte séta- és sportcsónakokat gyártottak. 1935-ben a gyárat megvásárolta két testvér, a Teleorman megyéből származó Nicolae és George Iliescu. Az új tulajdonosok kiszélesítették a kínálatot, többféle csónaktípust állítottak elő. A séta- és sportcsónakok (kajak, kenu, szkiff, gig) mellett különböző méretű motorcsónakokat, motoros jachtokat, többszemélyes halastavi, mentő-, tengerészkiképzésre használható, folyami és tengeri hajózásra alkalmas haszoncsónakokat is gyártottak. Nagyon sok csónak került a Bukarest környéki tavakra, tehetősebb emberek tulajdonába. 1940-ben, a bécsi döntés után a gyár felszerelését Giurgiuba költöztették. A második világháború alatt kevés csónakot gyártottak, a világégést követően viszont újra fellendült az ipar. 1945-ban megalakult a Reghinul SA  faipari vállalat, amely 1948-ban felvette az IPEIL Reghin nevet, és nemsokára az ország egyik legismertebb faipari kombinátja lett. Különálló részlegeként gyártottak bútorokat, hangszereket, 1950 és 1960 között vitorlás és motoros sportrepülőket, 1960-tól sportcikkeket, 1971-tól forgácslapot, 2008-tól pedig farostlemezt.

A csónakgyártáshoz fűződő eseményként, 1949-ben, majd 1950-ben a gyár tapasztalatcserét szervezett cseh sportcsónaképítőkkel. Egyik évben a csehek jöttek Szászrégenbe, majd a romániaiak utaztak Csehszlovákiába. Ennek köszönhetően hozzáfogtak a professzionális sportcsónakok (kajak, kenu és szkiff) gyártásához. A versenyképessé vált szkiffekkel a román evezősport-válogatott szép eredményt ért el az 1952-es helsinki olimpián. A Szászrégenben előállított sportcsónakok minőségét igazolta az is, hogy az ott épített kenuval 1956-ban Leon Rottman, a román evezőválogatott tagja a melbourne-i olimpián egy-egy aranyérmet nyert az 1000 és a 10.000 méteres pályán is. Ezután a szászrégeni kajakokkal, kenukkal és szkiffekkel versenyeztek a román válogatott sportolói, akik több világ- és Európa-bajnoki címet is nyertek a különböző versenyszámokban. 1960-ban azonban egy dán cég rátért a speciális, préselt furnérból készült versenycsónakok gyártására, ami könnyebbé, áramvonalasabbá tette a bárkákat. Nem sokkal ezután az élsportolók 90%-a ilyennel állt rajtvonalhoz. Ám a szászrégeni versenycsónakok gyártása nem állt le. Ezeket, főleg a kajakokat, kenukat és a szkiffeket hazai versenyeken, edzéseken használták. Majd megjelentek a műgyantából, üveg- és szénszálból készült csónakok, amelyek jóval könnyebbek voltak, és olyan hidrodinamikai formát öltöttek, amelyet fából nem lehetett kidolgozni. Az utolsó, fából készült csónakok Szászrégenben 1991-ben készültek el. A statisztikák szerint a csónakkészítés története során több mint 200 csónaktípust és mintegy 40.000 csónakot készítettek Szászrégenben. 

A szászrégeni művelődési ház kistermében kiállított pannók és csónakok között sétálva Varga István azt is elmondta, hogy egész fiatal korában édesapja mellé került a fafeldolgozó gyárba. Nyolcévesen már szegezte azokat a léceket, amelyek segítségével a vitorlás repülő szárnyához szükséges rétegelt nyírfa lemezeket meghajlították. Majd inasként a gyárban sajátította el a famegmunkálás fortélyait. Egy rendeletnek köszönhetően 1960-ban azokban a gyárakban, ahol nem volt megfelelő szakember, megengedték az ott alkalmazott fiataloknak, hogy az egység támogatásával egyetemre menjenek. Azzal a feltétellel, hogy visszatérésük után legkevesebb öt évet az adott ipari egységnél dolgoznak. Így végezte el Varga István a brassói faipari egyetemet, és került vissza mérnökként Szászrégenbe, ahol a későbbiekben az összevont tervezőosztály (sz.m.: a csónak-, repülő-, hangszer- és fémmegmunkáló egységeknek külön-külön tervezőosztálya volt) vezetője lett. 1966 szeptemberétől nyugdíjazásáig dolgozott a gyárban. 

Igazi kuriózumok 

A tárlaton látható egykori csónakok különböző helyekről kerültek elő. Az egyik a marosvásárhelyi csónakházban állt, el akarták égetni. Látható még az a – Németországban „kidobott” – üvegszálas kajak is, amelyet Varga István unokaöccse, Varga Zsolt vásárolt meg és újított fel, s amellyel többször részt vett a néhai Ivan Patzaikin olimpikon által szervezett csónaktúrán a Duna-deltában. Csónakmakettek is megtekinthetők a tárlaton. Az egyiket Varga István édesapja nyugdíjazásakor kapta kollégaitól. A famegmunkálás kéziszerszámait is kiállították. Varga István hangsúlyozta: a Szászrégenben gyártott csónakok több mint 80%-át kéziszerszámokkal készítették. Több fényképmásolat segít a múltidézésben. Szerencsére egy lelkes gyűjtő (Teplánszky bácsi) albumba gyűjtve megőrizte a fotókat. A szászrégeni faipari mamutgyár egyik részlegét felvásárló, privatizáló mérnök (Ilyés) megtalálta azt a vasszekrényt, amelyben az egykori csónakok tervrajzait őrizték, így ebből is gazdag szemléltetőanyag került a kiállítópannókra. A már említett Leon Rottman olimpikon mellett korabeli képeken büszkén pózolt a szászrégeni csónakok és építőik mellett Ivan Patzaikin és Elisabeta Lipa, a Román Evezősport-szövetség jelenlegi elnöke is. Látható a Maros – a folyót a Malomárokkal összekötő – holtágán az egykori szászrégeni csónakház és környékének rajza is. (Sz.m.: Kollégánk, Ajtay László a Népújságban évekkel ezelőtt részletes cikket írt a szászrégeni csónakház történetéről. A cikk is látható a tárlaton.) 

Varga István néhány kuriózumra is felhívta a figyelmünket. Az egyik fényképen látható az a vászonnal fedett motorcsónak, amelyet egy Duna-deltai vadászaton használt Nikita Hruscsov szovjet és Gheorghe Gheorghiu Dej román kommunista pártvezető. S talán a szászrégenieknek köszönhetően (is) vonták ki a szovjet csapatokat Romániából – tette hozzá humorosan Varga István. 

Még egy érdekessége van a kiállításnak. Egy másik fényképen, a készítőkkel együtt látható a Nicolae Ceauşescunak szánt, Szászrégenben készített lovasszán. Varga István hozzáfűzte, a tervezőosztály vezetőjeként Bukarestbe rendelte Ghere Mihai, az egykori RKP Központi Bizottságának tagja, a pártgazdaságok országos vezetője, hogy részletesen megbeszéljék a szán formáját, és azt is leszögezte, hogy milyen színű bársonnyal kárpitozzák az üléseket. 

Varga István szerint a kiállítással az a cél, hogy elsősorban a fiatalokkal, a gyerekekkel ismertessék meg Szászrégen történetének egyik érdekes epizódját, ugyanakkor népszerűsítsék a fafeldolgozást mint mesterséget. Habár a Maros régi gátján felüli egykori holtág, ahol az evezősklub székháza volt, feltöltődött, az evezősportot kedvelő szászrégenieknek szándékukban áll újjáalakítani a klubot. Azt is megtudtuk, hogy a vitorlás- és motorosrepülő-gyártásról is lesz egy kiállítás. Tervezik, hogy mind a csónakkészítésről, mind a vitorlás-és motorosrepülő-gyártásról állandó múzeumot nyitnak a városban, hiszen Szászrégen a mai napig a hazai fafeldolgozó ipar egyik fellegvára. Évtizedekig ez az iparág éltette, élteti az egykori szászok városát.