Kilenc évtized emlékszilánkjai

Június 18-án tölti 90. esztendejét Kolozsvári Puskás Sándor szobrász- és ötvösművész. Marosvásárhelyi otthonában fogad. A műteremlakás a Kossuth utca egyik régi házában a hátra nyúló, hosszú udvar végében, nagy mogyoróbokrok, dús növényzet és szebbnél szebb virágok közt húzódik meg. Itt is, ott is egy-egy szobor, torzó, kíváncsi kőfej kandikál ki a levelek s az indázó ágak mögül. A mosolygó ünnepelt napfényre, biztató félárnyékba helyezett kisasztalnál ül, a járókeret elérhető közelségben. Ott beszélgetünk, majd a lakás, a műterem kincseit is feltérképezzük. Kiállításnyi új munkáknak is örülhetünk. A magas életkor nyilván nem maradhat említetlenül.

 – A szobrászat kemény fizikai munkát, komoly erőkifejtést is igényel. Úgy gondolom, hogy akármennyire friss is szellemileg, amint idősödik az alkotó, bizonyos korábbi foglalatosságairól kénytelen lemondani. 

 – Nemcsak a szobrászat nagy fizikai erőkifejtést igénylő eljárásait, az ötvösmunkát is abba kellett hagynom, az ujjaim már nem úgy működnek, ahogy kellene, nem képesek olyan finomságokra, amiket az ékszerkészítés igényel. Mostanság inkább kalapálgattam. A család kissé nehezen is viselte. Püfölni kell a fémet, s az bizony eléggé hangos. Csak olyankor tudtam csinálni, amikor nem aludt a kisunoka. Dísztálakat csináltam, vagy harminc darabot két év alatt. Néhányat ki is állítottam belőlük. Az ember 90 évesen ül a fenekén és kalapál. Járni már nem tudok. A szobrásznak munka közben is jönni-menni, tenni-venni kell, körbejárni, hajolgatni, emelgetni, ez nekem már nem megy. Azt kell csinálnom, amit ülve is lehet. Mintázni lehet, de ahhoz valahogy nincs kedvem. Az utoljára készült nagyobb munkáim a portrék voltak. Alabástromot még azután is faragtam. Az nem annyira kemény, ülve is meg lehet birkózni vele.

 – Aki életében annyit járt, kelt, kirándult, gyalogolt, mint ön, annak tényleg nagyon nehéz lehet ez a kényszerű helyhez kötöttség.

 – Hát az biztos! Én horgászni is annyit jártam egész életemben, hogy meg se számolhatók a kilométerek. Most is folyton mennék, ha lehetne. Tavaly kivittek a fiúk, de az csak egyszeri valami volt. Egyébként minden héten összejövünk, sajnos nem a Maroson, hanem egy vendéglőben. Péntekenként kötelezően horgász-összejövetel van már vagy huszonöt éve, nem is tudom pontosan, mióta.

 – És ki nem fogynak a horgászmesékből?

 – Azokból sose fogyunk ki. De a társaságunk ritkul vészesen, az a baj! Kivénül a csapat. Tavaly is két horgászbarátunkat temettük el. Mennek, mennek a fiúk megállíthatatlanul.

 – Kolozsvári Puskás Sándor viszont tartja magát, az alkotótársak között is ön a rangidős.

 – Jönnek utánam azért jó páran, persze a halászatot Hunyadi Laci is elhanyagolta az utóbbi időben. Több festő, szobrász túl van a nyolcvanon. Datu Victor például és Hunyadi is akkor jött első évre Kolozsvárra, amikor én végeztem a főiskolán. Mennyi minden történt velünk azóta! Néhány dolog az életemből benne lesz abban a könyvben, amit a 90. születésnapomra jelentetek meg. Szilánkok címmel közel harminc fejezetben megírtam az emlékeimet, jót és rosszat, szépeket és szomorúakat, mindent, ami velem, velünk megesett az eltelt évtizedekben, találkozásokat, történéseket, egyféle korrajz is kikerekedik belőlük. Sok fotó, reprodukció is lesz a kötetben. Kolozsváron ki is nyomták, de nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, most újranyomatom. Saját pénzen persze, ilyenkor nem akad senki, aki segítsen. Volt egy kedves barátom, egy orvos, aki nagyon szeretett szobrászkodni, én meg tanítgattam, próbáltam beavatni a szobrászat titkaiba. Fekete Lorándnak hívták, váradi származású volt, még ‘65-ben kimentek Amerikába. Ott jól befutott. A maga dilettáns módján igazán jó szobrokat csinált. Könyvet is kiadott róluk. Egyszer ott voltam náluk három hónapig. Ő támogatta ennek a most megjelenő albumomnak a kiadását. Sajnos szegény nemrég meghalt. Négy évvel volt fiatalabb nálam. Sok baja volt az egészségével, de nem hagyta magát, az egész világot bejárta. Vagy öt évvel ezelőtt az Istenszékére is felment. Szerencsém volt vele, nélküle aligha láthatna napvilágot ez a kötet.

 – Nevezzük szerencsének vagy másvalaminek, az élete és pályája alakulásában nagy szerepe volt annak, hogy több rendkívüli emberrel, meghatározó egyéniséggel találkozhatott és került barátságba. Ez a könyv önvallomásos jellegű, nyilván személyesebb, mint a Pallas-Akadémia Kiadó Élet-jelek sorozatában öt évvel ezelőtt megjelent monográfia. Jó néhányuk arcéle kirajzolódik, miközben feleleveníti a velük kapcsolatos emlékeit.

 – Arra törekedtem, hogy a könyv ne legyen unalmas. Ez nem regény, hogy az izgalmas sztorijával olvastassa magát. Én se vagyok író. Könnyen megunnák a szövegemet, ha folyamatosan kellene olvasni. Ezért gondoltuk, hogy pár oldalas „szilánkokból” álljon össze. Ezek az életemnek bizonyos mozzanatai, benne van a családom és azok a barátaim, mentoraim, nagyon sokan, akik a sorsomat valamiképpen befolyásolták a születésemtől napjainkig. Persze hogy igyekeztem élményszerűen megírni. Azt is mondhatnám, hogy szubjektíven. Mintha hallanám is róla a véleményt vásárhelyies szóhasználattal: „na, ez jól megmondta az őszintét!” Sok névvel találkozhat a kötetben az olvasó, leggyakrabban talán a festő Nagy Imre kerül előtérbe, meg László Gyula történész, de ebbe most ne mélyedjünk bele, túl hosszasan kellene sorolnom, hogy senkit se felejtsek ki a kedves embereim közül. És a különböző helyszínekről, vidékekről még nem is beszéltem, ahol a kilencven évem alatt rengeteget bóklásztam. Nem csak Erdélyben és Moldovában. Az előbb különben a volt kedves horgászbarátom, Kulcsár kőművesmester egyik kedvenc szavajárását idéztem az őszinteségről. Vele a bözödi tónál ismerkedtünk össze, utána számtalanszor jártunk együtt halászni.

 – Jó horgászhely a bözödi tó?

 – Igen, vagy legalábbis az volt. Aztán elkorcsosodott. Betelepítettek halakat oda, de nem kellett volna. Volt egy természetes faunája, és az a beavatkozástól megbomlott. Most már van benne harcsa, csuka, sügér is, pedig elég volt az az élővilág, amit a patak biztosított, a balin, márna, paduc, a tájra jellemző más honos halfajták. Hogy mi lesz ezután, amikor újra feltöltődik a vízszint, azt nem tudom.

 – És mi van a másik nagy szenvedélyével, a főzéssel, konyhaművészettel?

 – Már csak házilag, de főzök állandóan most is. Igazából ezt se lehet ülve csinálni, keserves dolog így kínlódni. Kell a segítség, hogy kézre adják a szükséges dolgokat.

 – Eddigi kilenc évtizedét hála istennek nem ez jellemezte, mindig tevékeny volt, folyton talált magának elfoglaltságot. A könyvben élete mindenik periódusát felidézi valamiképpen. Megállhatunk most valamelyik időszakánál?  

 – Az indulásnál. Az ötvenes, hatvanas éveknél. Akkor az állam még sokat vásárolt a művészektől. Aztán ahogy Ceauşescu felerősödött, leállította a vásárlásokat. Ezzel mindent tönkretett. Az ideológia mindenre rátelepedett, de nekem nem sokat számított. Diákkoromban, amikor állandóan munkás témát követeltek, nekem nem kellett megerőltetnem magam, mint a régi öregeknek, valahogy jöttek azok önmaguktól. Én például abban az időben szerelmes voltam a bányába. A bánya téma érdekelt, mind azzal foglalkoztam volna. Zola Germinalját olvastam, szakirodalomba mélyedtem, elmentem a lupényi bányába, bányászszobrokat csináltam. Harmad- vagy negyedéves voltam, amikor az első ilyen szobromat meg is vették. Volt egy barátom ott, az apja bányamérnök volt, meghívott hozzájuk, bevitt a bányába is. Szívvel-lélekkel hozzáálltam, lett vagy három-négy bányászszobrom. Abból kettőt el is adtam jó pénzért. Hatezer lejt hozott a postás. 1950-ben az legalább hat jó fizetés volt. Egy diáknak kész paradicsom. Akkor egy flekken öt lejbe került, ha jól emlékszem. Az első dolgom tudja, mi volt? A vásárhelyi Kulcsár Bélával jó barátok voltunk, s vettünk egy disznót. Udvaroltam egy leánykának, az apja, Péter bácsi mészáros volt. Adtam neki ezer lejt, és megkértem, vegyen nekem belőle egy disznót. Megvette, levágták, ott tartottam náluk, s amíg volt belőle, Kulcsár Bélával rájártunk. A vége az lett, hogy kaptam egy furcsa kiütést a homlokomra, olyan lett a bőröm, mint egy rühös kutyáé. Kiderült, hogy allergiás lettem a sok füstölt hús miatt. Azóta is megmaradt az érzékenységem a füstölt húsra. A kolbász és a szalonna füstölésével is óvatos vagyok. 

 – Szerencsés embernek tartja magát?

 – Ahhoz képest igen. Igaz, hogy mindenért keményen meg kellett dolgozni, mert mindig az újat kerestem. Vonzott a fémmunka, de nem volt hozzá elég pénzem. A szobrászat nagyon pénzigényes foglalkozás. Ilyen szempontból a festőnek sokkal könnyebb a dolga. A szobrászati anyag pénzbe kerül, pláne ha nemes anyaggal akar dolgozni az ember. Én pedig állandóan arra vágytam, márványra vagy más ilyesmire. Így került képbe a műkő is, mert márványzúzalékot aránylag olcsón be tudtam szerezni. Össze lehetett törni a márványt, azt szitálni satöbbi, hozzáadni fehér cementet, így el lehet érni egy végleges anyagot, amit ki lehet tenni a természetbe, bírja a viszontagságokat. Színezni is lehet. Csináltam feketét, rózsaszínt is. Az Íjásznő például rózsaszín, vörös márványból van. A cementet is meg lehet festeni. Vörös oxiddal például. A márvány és a cement keverékéből lesz ilyen rózsaszín. Az Íjásznő ruhája fel is volt csiszolva. A többi rész faragva volt. Tiszta fehéret is tudok csinálni. Ez is olyan itt, az udvaron, a Szomorú múzsa. Az eredeti változata a Székely Színház egykori nagy egyéniségének, Delly Ferencnek lett a síremléke, a Házsongárdi temetőben van Kolozsváron. Ez másodpéldány, rám vár. Vörös mozaikot is öntöttem. Nagy Imre bácsinál van Zsögödön egy Korsós lány vörösből. A kolozsvári temetőben van egy Tyukodi-szobrom, szintén vörös. Szóval végleges anyagokban szeretek dolgozni.  

 – Újat hozni mindig nehezebb. Mégis arra törekedett.

 – Kellett nekem a kihívás. A 60-as évek elején elmehettem Magyarországra. Főiskolai tanárom, Vetró Artúr beprotezsált az ottani régi kollégáihoz. Volt egy nagyon kedves szobrászbarátja, nekem is az lett, Megyeri Barna. Nála láttam egy számomra ismeretlen technikát: a fémszobrokat kalapálva készítette, összeforrasztva a fémlemezt. Ezzel kiiktatta a költséges bronzöntést. Mintha az erdélyi szobrászoknak találta volna ki. A Várbazárnál voltak a műtermek, azokat végigjártam. Dabóczy Miska bácsinál laktam, ő csinálta Kőrösi Csoma Sándor vásárhelyi szobrát. Mondtam is neki, hogy a szobron a nevét felfrissítettem, amikor Kulcsár Béla elvitt Vásárhelyen a Bulevárdra. Nála laktam párszor. Megyeri Barna aztán megtanított, hogy kell kalapálni. Nagyon tetszett nekem, lemezből valamit csinálni, anélkül, hogy önteni kellene. És nem kerül annyiba. Egy pléh- vagy cinklemezzel lehet valamit kezdeni. Itthon aztán szereztem hozzávalót. Először cinkkel próbálkoztam, a bikaszobrom például cinklemez, és cinnel van forrasztva. Azt megcsináltam aztán nagyban is a tengerpartra. A kollégákat a guta majd megütötte, amikor hallották, hogy azt is megvették tőlem. A páros szobrot, amiből szintén tengerparti rendelés lett, ugyancsak nagyon irigyelték. A „felszabadulás” 20. évfordulója volt akkor. Egy fiatal pár szobrát készítettem el, azt a címet adtam neki, hogy Húszévesek. Két fiatal ül egy padon, életnagyságban csináltam meg horganylemezből. Nagyon sokat segített a folyamatban az említett orvos barátom. Ő szerezte be a cint meg egyebeket, segítségemre volt a munkálatokban is, egy évig kalapáltam azt a szobrot. Ezt a módszert senki nem alkalmazta nálunk. Illetve Hunyadi csinált ezzel a módszerrel egy kisebb halászfigurát. Nagyon munkaigényes eljárás, nem szívesen vágnak bele ilyesmibe. Ezt a munkát aztán 40.000 lejért vásárolták meg Bukarestben. Én jóformán észre se vettem, mert mindig el voltam adósodva. Adósságból éltem. Nekem más foglalatosságom nem volt. Nem pannóztam, nem csináltam ridikülöket, mellényeket bőrből. Sokan ebből éltek, vettek autót, házat. Én csak művészettel foglalkoztam, de abból azért nehéz volt megélni. Aztán a környezetemben mindenki roppant irigy lett, amikor megtudták, hogy ennyit kaptam a szobromért. Igaz, hogy csak egy tízest kaptam belőle, mert már be voltam táblázva a képzőművészeti alaptól felvett előzetes kölcsönök miatt. Azokból éltem, fizetésem nem volt. Korábban egy évig ösztöndíjam is volt, havonta ezer lej, ami nem volt akármi egy diáknak! Azonkívül két szobromat is megvásárolták. Az egyik Bara Margit szobra volt. De a pénz mind el is ment. Nem volt lakásom, a bentlakásból kidobtak. Két évig egy fogorvos barátom rendelőjében aludtam, semmiképp se tudtam lakáshoz jutni. Kolozsváron a Bolyai utcában volt a képzőművészeti alapnak egy közös műterme, ahol együtt dolgoztam Vetróval, Benczédi Sándorral, Darkó Lacival s még néhány kollégával, akinek nem volt műterme. Mindenki elfoglalt magának egy sarkot, s ott bütykölt, amit tudott. Mindig kellemes, jó hangulat uralkodott. Vetró megjött, megállt az asztal mögött, fél kézen mérlegbe helyezkedett, és más szertornászfigurákat is bemutatott. Nagyszerű tornász és bűbájos ember volt. Engem tanított is az intézetben, művészeti rajzot oktatott, de az volt igazán hasznos számomra, hogy sokáig közös volt ez a műtermünk. De álljunk meg itt, akiket érdekelnek a meséim, majd elolvashatják a Szilánkok kötetben, amikor megjelenik, remélhetőleg éppen a születésnapomra. 

 – Hát akkor nekik jó olvasókedvet kívánok, Önnek pedig további jó kedélyt, erőt, egészséget és újabb alkotásokat. Isten éltesse sokáig!