Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2024-12-30 15:00:00
Az év vége nemcsak búcsú, hanem egy új kezdet ígérete. Az elengedés és az álmodás pillanata. Szilveszter éjjelén számot vetünk az elmúlt évvel, és hálát adunk a tanulságokért és a kihívásokért. A szilveszter a remény ünnepe: azé a hité, hogy a holnap mindig tartogat valami jobbat. Soha ne felejtsük el, hogy minden új év egy üres könyv, amelyet mi tölthetünk meg álmainkkal, terveinkkel és szeretetünkkel. És hogy mi a legszebb fogadalom? Talán az, hogy szeretettel és türelemmel fordulunk mások és önmagunk felé. Újévkor az álmaink újra szárnyra kelnek, és lehetőségünk van arra, hogy jobb emberekké váljunk. Koccintsunk hát az emlékekre, a barátságra és a reményre, amelyek az új év alapját képezik!
– Földi életünknek keretet szab az ember alkotta idő. Évek, hónapok, hetek, napok, órák, percek, másodpercek mérik múló, mulandó életünket. Esztendő végén és az új esztendő kezdetén határkőnél állunk mi, hívő, vallásos emberek is. Egyrészt visszatekintünk a mögöttünk hagyott útra, annak örömeire és nehézségeire, napfényes és borús pillanataira. Másrészt szívünkben-lelkünkben Istenbe vetett hittel és bizalommal tekintünk előre az új esztendő megszabott idejére, amelynek történései még ismeretlenek számunkra.
A mögöttünk hagyott 2024. esztendőt unitárius egyházunk az imádság esztendejének tekintette. Most, amikor két esztendő határán állunk, az unitárius énekeskönyv 64-es számú egyházi énekével együtt mondjuk, imádkozzuk:
„Téged dicsérlek én Uram Isten, a te szent műved ide lenn minden.
Ide lenn, ott fenn, amerre látok: harmatcsepp, porszem, napok, világok.
Tied a halál, tied az élet, ura vagy minden nagynak, csekélynek.
Sietek hozzád az ima szárnyán, Atyám, fogadd el gyermeki hálám!”
Mi, véges, halandó emberek, a végtelen és örökkévaló Istenbe kapaszkodunk az óév alkonyán és az új év hajnalán is. Milyen gyönyörűen fogalmaz az idézett vers, ének szerzője, Endrődi Sándor költő: „Sietek hozzád az ima szárnyán”. Ezt tesszük mi is. Istenhez fordulunk imádságos érzéseinkkel, gondolatainkkal, hitünkkel, reménységünkkel.
A 139. zsoltár versei is, amit a legendás Dávid királynak tulajdonítanak, hasonló gondolatokat, érzéseket fogalmaznak meg. Hogy Isten előtt nyitott könyv az életünk. Ismeri, amikor leülünk vagy felállunk, szemmel tartja járásunkat és pihenésünket, gondja van minden utunkra. Ő formált bennünket, az Ő véges teremtményei vagyunk.
Mintha csak az imént idézett költeménynek, éneknek a soraival csengenének egybe a zsoltáríró gondolatai, amelyekben Isten végtelenségét, örökkévalóságát, de mégis az egyes emberekhez közel hajló szeretetét énekli meg.
A 139. zsoltár ezzel a kéréssel zárul: „Vizsgálj meg Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg és ismerd meg gondolataimat!…”
Megállunk Isten gondviselő színe előtt óév végén, az új év reggelén. Új ruhába öltöztetjük szívünket-lelkünket. De tulajdonképpen tegnapi önmagunkat, érzéseinket és gondolatainkat hozzuk Isten elé: örömeinket és sikereinket, a boldog pillanatokat, de gyöngeségeinket, gyászainkat, fájdalmainkat, törődéseinket is. Isten elé hozzuk, az ének soraival szólva, gyermeki hálaadásunkat, hitünket, reménységünket, bizalmunkat, embertársainkhoz közel hajolni tudó, másokat segíteni és megérteni kész és képes emberi lelkületünket. Hiszen ezek mind mi vagyunk: Istennek véges, földi teremtményei, emberek.
Kérjük a gondviselés Istenét, hogy az Úr 2025. esztendejében is vezérelje lépteinket. Indítson bennünket a jó cselekedetek gyakorlására, az Ő legjobb gyermeke, Jézus követésére, legyen a mi oltalmunk és gondviselőnk.
A 139. zsoltár ezzel a kéréssel zárul: „Vezess az örökkévalóság útján”.
Isten örökkévaló világának vagyunk több-kevesebb ideig e Földön élő teremtményei. Gondolkodó, érző, alkotó, szeretetet adni és kapni képes emberek. Földi életünkkel, cselekedeteinkkel, hitünkkel, szeretetünkkel az örök életet munkáljuk. Ahogyan Assisi Szent Ferenc fogalmaz imájában: „Amikor jóságot oltunk az eliramló időbe, munkáljuk, éljük az örök életet”.
Egy évvel ezelőtt a 2023. esztendő utolsó napjai szomorú hírt hoztak számunkra. Az egyetemes és erdélyi magyar kortárs költészet egyik legnagyobb alkotója, Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő is az örökkévalóságba költözött. Az ő költeményével, Őszi-téli dallamok című versével zárom gondolataimat két esztendő határán:
„Ki nyárból őszbe ballag át, sugárból szőne balladát, –
Fölötte tépett, őszes ég, vörösbe tévedt szőkeség.
Ki őszből télbe lépeget, lehelne szélnek éneket, –
Fölötte köd, hó, szent hideg, s a dallam sem szól senkinek.
Ki tél, s tavasz felé megyen, miért töprengjen éneken?
Örökre úgysem tartana fölötte dal, se ballada.”
Akik eltávoztak az örökkévalóság útján e földi létből, azokat Isten ölelje, vigyázza ott a másik parton. Azoknak pedig, akik e földi téren, az ember szabta időben, Isten gondviselése folytán átléphetünk az új esztendőbe, adjon a Jóisten hitet, erőt és szeretetet, hogy őhozzá tartozásunkról imáinkban és jó cselekedeteinkben tehessünk nap mint nap szép bizonyságot az előttünk álló esztendőben is.
– Egy ideig azt hittem, a kor hozza magával, hogy az érettebb kor velejárója a csendre, nyugalomra törekvés, még így év végén is, szilveszterhez közeledve.
Szerettem készülődni az évbúcsúztató bulikra. Kiskoromban a szüleimmel, családi barátokkal, később barátokkal, szerelmekkel.
Elképzelhetetlen volt számomra, hogy ne legyen zene, tánc, reggelig fent maradás, két-három óránként evés, kétszeri óévbúcsúztató. Éjfélkor és egy órakor újra – Magyarországon ekkor volt éjfél.
Egészen világosan emlékszem még az erőteljesebb koccintásainkra, amikor a „második éjfélünk” belső harangja megkondult. Nem nézhettük a magyarországi adást, talán a rádiót kapcsoltuk be, ha tehettük, segítségül híva az étert a kapcsolódáshoz. De énekeltük torkunkszakadtából egy-egy hargitai faház óvó melegében a magyar himnuszt.
És nem fáztunk, hiszen testünket-lelkünket átjárta az a nehezen értelmezhető melegség, amelyet a kisebbségi lét csak erősíteni tudott.
Már nem emlékszem, mikor kezdtem inkább a csendre vágyni, és lassan kimaradni a szilveszteréjszakai zsivajgó bulikból.
Nincs különösebb jelentősége. Bár sokáig azt hittem, annak sincs, hogy a csend egyre inkább felértékelődik, átértelmeződik számomra. Úgy formál, hogy közben vigyáz arra, el ne veszítsem érzékeny, életvidám, bizakodó, mély hittel teli kislány énemet. Azt, aki ma is vagyok lelkem mélyén. Szeretem az emlékeimet, szeretem, hogy különleges érzés fog el az emlékezés hatására.
Hálás vagyok a felkérésért Nagy-Bodó Tibornak, még akkor is, ha rendhagyó gondolataim kissé nehezen szoríthatók be egy összegző évbúcsúztatóba vagy újévi kívánságkosárba. Hálás vagyok, mert írásuk közben bejártam a Hargitát, a villany nélküli nagyszülői házat, amelyet telente méteres hó vett körül, és amelyben igen derekas torna volt ösvényt lapátolni reggelente. Éreztem a tűzhelyen pattogatott kukorica illatát, amelyet aztán felfűztünk a karácsonyfára. A rumos tea és a forralt bor ízét és melegét, amelyet azóta is minden évben szertartásosan készítek el a családomnak.
Az emlékezés nyugalma közben egyre inkább elhatalmasodott bennem a vágy a megidézett békére, a békességre.
Mert ahol nincs béke, ott nem lehet csend sem. Mert ahol nincs szeretet, ott nem lehet békesség sem. Mindenekfelett pedig hit nélkül nem lehet Istennek tetsző élet sem.
Mit kívánok a magam számára az új évben? 2025-ben békét és csendet, szeretetet, békességet és legfőképpen elegendő hitet hozzá.
Áldott, békés, szeretetteljes, boldog új évet!
Az óesztendő vége, új év küszöbe mindenki számára a visszapillantás és az előretekintés ideje.
Egy tanár ilyenkor sem tud elszakadni, kivetkőzni tanári mivoltából, hiszen a „tanárság” nem egyirányú tevékenység, hanem két fél – tanár és diák – és olykor szülő összhatása, amelyben mindenki alakul, átalakul.
Szilveszter estéjén nem csak a szociális médián keresztül a diákoktól érkező újévi jókívánságok nem engednek elszakadni tanári mivoltomtól, hanem maga a visszatekintést sem lehet elvonatkoztatni tőlük, hiszen az év minden pillanatában „bennem voltak” ők is.
Ilyen ünnepi pillanatban szeretünk patetikusan, olykor szuperlatívuszokban fogalmazni, és megpróbálunk, szeretnénk csak a jóra emlékezni. Ilyenkor túllépünk minden apró bosszúságon, amit okozhatunk egymásnak, amit okozhat egy diák a tanárnak, és vice versa – mert angyalok csak karácsonykor járnak a földön.
Én is hálával tekintek vissza rájuk, valóságos, „egzisztenciális” hálával.
Hálával azért, hogy az élet és a hétköznapok szürkeségébe folyamatos változást hoznak, mert egy gyermek, egy diák mellett nem lehet unatkozni.
Hálát azért, hogy a reggeli álmos tekinteteken keresztül életvidám, és nem életunt tekintetekkel találkozhatok, mert a gyermekek sokszor unják az iskolát, a tanulnivalót és a házi feladatot, de nem az életet, ellentétben sok felnőttel.
Hálát azért, hogy kimondottan fejlett igazságérzetükkel azonnal rátapintanak a lényegre, és nem rejtik véka alá véleményüket, amit, ha kell, bátran és olykor csípősen ki is fejtenek, ami, valljuk be őszintén, ha igaz, néha fáj.
Hálát azért, hogy nyitottak és nem bizalmatlanok, hogy kétkedés nélkül megérzik az emberséget és a nyitottságot, és ilyenkor a végtelenségig elárasztanak bizalmukkal.
Hálát azért, hogy hihetetlenül kreatívak, ha hagyjuk kibontakozni őket, és nem fojtjuk el bennük a képzelőerőt. Hálát azért, hogy nincsenek úgy „besavanyodva”, mint sokszor mi, felnőttek.
Hálát azért, hogy mellettük csak fizikailag lehet megöregedni, szellemileg örök fiatal maradhat az ember, ha van benne kellő nyitottság, ha nem égett ki, vagy nem fáradt bele a bürokráciába, a tanügy folyamatos útkeresésébe, a sokszor nyomasztó középszerűségbe, ami olykor körülvesz.
De ha az ok-okozati viszonyt visszavezetjük, akkor hálásak kell legyünk azoknak, akiktől a gyermekeket kaptuk, akik végül is bíznak abban, hogy segítünk nekik felelősségteljes, szerető és szerethető emberré válni.
És az ok-okozati viszony végső pontjaként hálásak vagyunk a Jóistennek is, aki életet ajándékozott mindannyiunknak, hogy éljük felelősséggel, és iránta és embertársaink iránti hűséggel és szeretettel.
Hála mindenért, ami elmúlt, és bizalom mindaz iránt, ami következik.
Boldog új esztendőt kívánok minden diáknak, szülőnek-nagyszülőnek és kollégának!
– Számomra igencsak finom vegyesre sikeredett a 2024-es esztendő. Ennyi veszteség, mint az idén, talán még soha nem ért. Egyik barát, rokon, kolléga a másik után távozott, tátongó űrt és sok-sok szép közös emléket hagyva maga után.
Szinte nem volt hét, amely ne tartogatott volna egy-egy újabb arculcsapást. A számszerű veszteségnél csak a minőségi volt jelentősebb. Ilyenkor érzi a leginkább az emberfia, hogy a „nincsenek pótolhatatlan személyek” jelszó mennyire üres és hamis szlogen, amelyet legfeljebb gőgös cégvezető pufogtathat alkalmazottjai elbocsátása előtt. És szintén ilyenkor – amikor lényegében önmagunkat siratjuk – szembesülünk azzal, hogy milyen aprók, gyengék, a sors fintorának kiszolgáltatott porszemek vagyunk.
Gyorsan tegyem hozzá, hogy a pohárnak van tele része is, nem is kicsi, sőt mondhatni annyi, hogy a sok jó, ami velem történt, már-már kezd kicsordulni. Kétségtelenül, mindenek fölé családunk gyarapodását helyezném. A hús-vér, kúszó-mászó, nevető kis élő játékszerrel Eszter lányom ajándékozott meg – a lehető legjobbkor.
Szakmai vonalon sem lehet okom panaszra. Úgy érzem, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületétől az írott sajtóban kifejtett tevékenységért kapott kitüntetés hosszú évek odaadó munkáját hivatott megkoronázni. Jólesett a Magyar Sportújságírók Szövetsége korábbi elismerése után egy itthoni díjat is bezsebelni, majd végighallgatni első népújságos rovatvezetőm, gyermekkori példaképem, Bodolai Gyöngyi talán túlságosan is szépre sikeredett méltatását.
Az ünneplésnél viszont sokkal fontosabbnak tartom, hogy a Fennvaló jóvoltából hivatásszerűen és gőzerővel folytathattam a munkámat. Az idén is sikerült az ország több szegletébe eljutnom, számos, a túlélésért küszködő szórványközösséget felkeresnem.
És ha már itt tartunk, muszáj megjegyeznem, hogy anélkül, hogy bigott tulipánpárti lennék, hatalmas elégtétellel tölt el az erdélyi magyar közösség szempontjából oly jól sikerült választási év. Most a politikusainkon a sor, hogy az elkövetkezendő négy évben a példásan teljesítő választók és elvárásaik szintjére emelkedjenek.
Szinte nem telik el olyan nap, amikor valaki ne érdeklődne az egészségem felől, nekem szögezve a kérdést: hogy van a lábad? Úgy, mint új korában, felelem, és ebbe nem vegyítek semmiféle túlzást. A járókeret és a mankók már csak megmosolyogtató emlékek; a baleset és az azt követő műtét, majd a közel egy esztendeig tartó rekuperációs folyamat után jobban megy a mozgás, sportolás meg hegymászás, mint azelőtt. Nyilván, nem profi szinten, de elég jól ahhoz, hogy a magyar újságíró-válogatottban is meg-megvillantsam az iskola udvaráról összeszedett tudásomat.
Mindent egybevetve, határozottan állítom, hogy boldog ember vagyok, akinek mindene adott, amire szüksége van, és másokat is megpróbáljon boldoggá tenni. Sokszor fel is teszem magamban a kérdést: mivel érdemeltem ki mindezt, Istenem?