2022. december 10., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Minden szóban van egy másik szó”

A marosvásárhelyi könyvvásár önvallomásos műhelybeszélgetései a gyakori átfedések miatt nehéz választás elé állították az irodalombarátokat. Akik úgy döntöttek, hogy Markó Béla és a Kalligram Kiadó vezetője, Mészáros Sándor dialógusán vesznek részt, biztos nem bánták meg. Nem csak a Zsarnokra várva című esszé- és publicisztikakötet került szóba a szombat délelőtti rendezvényen, ahogy a szervezők előzetesen meghirdették, a vers is főszerepet kapott az érdekes eszmecserén. Az eltelt években a Kalligram több Markó-verseskönyvvel – Bocsáss meg, Ginsberg (2018), Amit az ördög jóváhagy (2019), Egy mondat a szabadságról (2020), A haza milyen? (2021) – örvendeztette meg az olvasókat, a világjárvány miatt nem tudta mindeniket bemutatni Marosvásárhelyen, most igyekezett törleszteni valamennyit adósságából. A szerző költői hangvételének, lírai beszédmódjának megújulása, tematikai irányvétele mintha ki is követelte volna a líra publicisztikához való társítását. A párbeszéd Markó Béla Honvágy című verséből indult ki, egy vásárhelyi újsághír szolgált kiindulópontként a megírásához. A köznapi tényhez kötődő eszmefuttatás akár a próza köntösét is magára ölthette volna, de versként sem kétséges a létjogosultsága. Először a Bárkaonline közönsége találkozhatott vele, a Múzsa révén most hazaérkezett. A kérdező könyvszerkesztő kritikus ehhez a mindennapi versbeszédhez és a publicisztikai attitűdhöz kapcsolódva indította el a dialógust. 

– Hosszú ideig ódzkodtam attól, hogy ezt a kettőt összekeverjem – hangsúlyozta a költő. – Utóbb rájöttem, nem volt igazam. Mert, ahogy mondani szokták, a költő hozott anyagból dolgozik, abból, amit megtapasztalt, amit megszerzett, ami körülöttünk van. Attól függetlenül, hogy ki honnan érkezett, illetve honnan érkezett vissza az irodalomba. Vannak költői témák, van a versnek pátosza, másfelől vannak a mindennapjaink, de lassan rá kellett jönnöm, ahogy igazság szerint rájött a mai költészet is, hogy minden versbe való. Számomra a versnek ez a közéleti feltöltődése olyan értelemben is fontos, hogy hozzátartozik egyfajta értelmiségi magatartáshoz. Késztetést érzünk arra, hogy beleszóljunk mindabba, ami a közösséget érinti.

Mészáros Sándor a magyar líra megváltozott hangvételét Szabó Lőrinc példájával érzékeltette. Markó innen folytatta a költészethez, publicisztikához fűzött gondolatmenetét.

– Szabó Lőrinctől nagyon sokat tanultam, tőle érdemes tanulni. Van egy óriási leleménye: a köznyelvet úgy vitte be a költészetbe, hogy közben nem bántotta azt, ami igazán fontos. Szabó Lőrinc a magyar költészet egyik jelentős szonettírója, és ha valaki megnézi, hol tér el a klasszikus szonettől, rájön: minden szabályt és feszességet betart, de úgy feszül be ebbe a nagyon kötött formába, ahogy egymás között is beszélni szoktunk. Igaz, pátosz az ő költészetében is van, ami nem biztos, hogy ma már mindannyiunk számára fontos vagy kötelező. Ami az én közéleti verseimet illeti, elmondhatom, hogy számomra nagy élmény kívülről nézni azt, amiben egy ideig bizonyos politikai cselekvés, státus keretében benne voltam. Bár igazából nem hiszem, hogy a közéletet kívülről lehetne nézni. Te az előbb a kételyekre utaltál, miközben ma a bizonyosságok korát éljük, a rossz bizonyosságokét. Ha valakivel vitatkozni próbálunk, kiderül, hogy mindenki biztos a maga dolgában, biztos a véleményében, ezek a vélemények pedig nem egyeznek, a közélet ugyanis nagyon polarizált, és ez megfertőzte az értelmiségieket is. Úgy érzik, vagy ide kell állni, vagy oda, vagy itt van a teljes igazság, vagy ott. Miközben az igazságnak megvan az a rossz szokása, hogy nem szokott csak itt lenni vagy csak ott. Rendkívül veszedelmes dolog ez, mert az ember éppen az igazságot veti el azzal, hogy egyértelműen az egyik oldalra áll. Persze nekem is van véleményem arról, kinek van igaza, pontosabban, kinek van sokkal nagyobb igaza abban a történetben, amelyet mindannyian megélünk, de azt gondolom, ilyenkor nagyon fontos a kétely. Az, hogy ezeket a közhely igazságokat, véleményeket máshonnan közelítsük meg. Nyilván a kérdés az, hogy sikerül-e máshonnan, más szemszögből megmutatni ezt az egészet, ezt a szubjektív „igazságot”, el tudok-e távolodni attól a helyzettől, amelyben mindenki ádázul védi a maga igazát. Költőként én is megpróbáltam leszámolni néhány előítéletemmel. Ebben is javamra szolgált, hogy elég sokáig nem írtam verset. Azzal is megpróbáltam leszámolni, ami olyan előítélet, ami a tanulmányainkból származott, miszerint van a szerző, vagyis én, és van a költő, az, aki a versben beszél. A lírai ÉN, aki e tévhit értelmében nem azonos azzal, aki valójában vagyok. Tévképzet az, hogy aki a verset írja, az ihlet pillanatában valami mássá változik, egy hibátlan, ideális Énné. Meggyőződésem, hogy ez nem igaz. Nem jó így tekinteni az alkotásra, úgy írni a verset, hogy jogom van elrejteni azt a valós énemet, aki vagyok, akár bizonyosságokkal, akár kételyekkel telten. Az újabb verseim így váltak nagyon reflexívvé, elég sokszor önvizsgálókká, olyanokká, hogy a saját gyarlóságaink, saját bizonyosságaink vagy kételyeink is a versbe kerültek. Úgy vélem, hogy túl korán kezdtem verset írni. Gyerekként az volt a tévképzetem, hogy az irodalom egzotikumból születik, kell hozzá egy olyan képzelőerő, mint például a Verne Gyuláé. Rendkívüli izgalommal olvastam az ilyen leírásokat. Ebből kifolyólag sokáig azt gondoltam, a saját életünk nem hoz vershez illő történeteket. Ha prózát írnék, az talán más lenne, de a vers életünknek különleges reszortja, állandóan különleges élményt kell keresni, szerezni hozzá. Nem jöttem rá arra, hogy mindez ott van körülöttem. A családomról, amelyben felnőttem, a felmenőkről azt gondoltam, hogy egy szokványos család, semmi fontos, különleges nem volt benne, ahhoz, hogy most sorra írjam meg azokat az emlékeket, amelyek arról beszélnek, egy nagyon is különleges családunk és sorsunk volt. Nagyanyámék öten voltak testvérek, egyedül maradt itthon Székelyföldön. Három testvére Amerikában élte le az életét, ott haltak meg. Egy testvére Budapesten hunyt el. A kapcsolataik bonyolult életre mutatnak. Nagyapámat aktív parasztemberként ismertem meg. Nappali őr volt a kollektív gazdaságban. De volt orosz hadifogságban, az első világháborúban már nős emberként, utána a húszas években nyolc évet töltött négy év utáni megszakítással Amerikában, Detroitban, a Fordnál dolgozott, miközben nagyanyám itthon építette a házat, vásárolta a földet, erdőt amerikai pénzből, és nevelte a gyermekeket. Akkoriban ez egy szokványos élet volt. El kellett gondolkodnom ezen. És anyámék és más felmenők életét is említhetném. Minden családban vannak ilyen történetek. Ha prózaíró lennék, rég rájöttem volna, hogy ott volt az életemben sok regény. De a vers is mindenképpen ott van, mert amit érintettem, az nem csak próza, hanem reflexió is lehet. Ehhez nyilván egyszerűbb, szikárabb, köznapibb nyelvbeszéd szükséges. Akár olyan is, mint a publicisztikában. Ezt is eléggé rendszeresen írok. A Zsarnokra várva című kötet a 2017 és 2021 között megjelent közéleti és irodalmi tárgyú írásokat gyűjti egybe. De tudom jól, hiszen sokan meg is jegyzik mindegyre, hogy memoárt kellene írnom. Olyan igazi összegező önéletírást az elmúlt harmincvalahány esztendőről. Ehhez képest a vers pótcselekvésnek is tekinthető. A publicisztikák is fontosak, egy részük memoárszerűen, összegező szándékkal reagál számunkra lényeges jelenségekre. Megpróbálok régi tapasztalatokhoz, történetekhez visszanyúlni, mert saját életünk, közös életünk megértése különösen fontos. Megjelentek a nagy törésvonalak a társadalomban, a demokrácia iránti kezdeti nagy lelkesedés alábbhagyott, jelentkeztek a kételyek, sőt azok egyeseknél már bizonyossággá váltak, és csak azok léteznek. Mintha már nem is lenne szükség demokráciára. A közélet igencsak gyorsan felejt, a politikusok emlékezete is folyton gyengül, mást és mást hoz felszínre, divat lett az egymásra mutogatás. Az ilyen jelenségek miatt is szükség van az igényes, színvonalas, jó publicisztikára. 


Markó Béla (jobbról) és Mészáros Sándor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében 

Forrás: a 28. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár honlapja 



Markó Béla

Honvágy


Olvasom, hogy huszönöt órás fárasztó
utazás után megérkeztek az odesszai
oroszlánok a marosvásárhelyi állatkertbe.
Néhány napig pihenniük kell, és aztán
meg lehet nézni őket. Vagyis látogathatók
lesznek, ahogy az újságban írják. Ukrán
menekültek vannak már egy ideje itt is.
De az oroszlánokat is menekíteni kellett?
Igen, őket is természetesen. Háború van.
Meg hát veszélyesek lehetnek, ha esetleg
a bombázások miatt kiszabadulnak. Ezt is
a híradásokból tudom. Vajon mennyivel
veszélyesebb egy oroszlán, mint például
egy állig felfegyverzett katona? Kilenc
oroszlán érkezett, néhány hónapig 
itt lesznek, majd állítólag továbbviszik
őket Amerikába. Hét felnőtt oroszlán
és két néhány hónapos kölyök. Otthon
már összeszoktak, nem lesz gond velük.
Otthon? Az oroszlánok otthona? Odessza?
Persze nekünk is vannak oroszlánjaink
itt Marosvásárhelyen. Ukrán oroszlán, 
magyar oroszlán. Vagy román? Ezt nem árt
tisztázni ebben a városban. Ráadásul itt van
az a gyermeteg szójáték, hogy talán mégis
orosz az oroszlán. Lány. Orosz lány. De ez
csak magyarul érthető. Vagy csak magyarul 
félreérthető. Minden szóban van egy másik szó.
Abban is, hogy háború. Minden történetben 
van egy másik történet. Mint mondottam, 
már vannak itt ukrán lányok. Gyermekek is.
Hol vannak az oroszlánok, kérdik most az
ott maradt odesszai gyermekek a fülsiketítő 
csendben, amikor éppen nincsen légiriadó.
Hol vannak az odesszai gyermekek, kérdik
az ukrán oroszlánok a marosvásárhelyi
állatkertben, mert ők talán megérzik, 
hogy más a szaguk a magyar és román
gyermekeknek. Idegen hely. Nem Odessza.
Miért kell elűzni az oroszlánokat? Hatalmas
fejüket felénk fordítják, nem értenek semmit
az egészből. A gyermekek sem. Nem tudtam
én sem mostanáig, hogy Marosvásárhelyen is
lehet honvágya valakinek Odessza után.