Kerekes Károly: „A beteg anyanyelvhasználata az egyik legfontosabb kisebbségi jog”
2013-08-12 16:25:07
- Antalfi Imola
Az utóbbi hónapokban meglehetősen nagy teret kapott a sajtóban az anyanyelvhasználat problémája a szociális intézményekben, illetve kórházakban. Ezzel kapcsolatosan az egészségügyi szaktárca júniusban jelentést kért a megyei közegészségügyi hatóságoktól arra vonatkozóan, hogy miként tartják tiszteletben a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó európai törvénykezést a kórházakban.
Az utóbbi hónapokban meglehetősen nagy teret kapott a sajtóban az anyanyelvhasználat problémája a szociális intézményekben, illetve kórházakban. Ezzel kapcsolatosan az egészségügyi szaktárca júniusban jelentést kért a megyei közegészségügyi hatóságoktól arra vonatkozóan, hogy miként tartják tiszteletben a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó európai törvénykezést a kórházakban. A Maros Megyei Közegészségügyi Igazgatóság, valamint az egyik Maros megyei parlamenti képviselő – a képviselőház egészségügyi bizottságának titkára – meglehetősen furcsa álláspontja szerint a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája nem vonatkozik a kórházakra, mivel a 95-ös törvény értelmében Romániában a kórház egészségügyi szolgáltatásokat nyújtó közhasznú intézmény, nem pedig szociális intézmény. A jogszabályi keretről és ennek érvényesítési lehetőségeiről Kerekes Károly jogászt, parlamenti képviselőt, a képviselőház munkaügyi és szociális bizottságának tagját kérdeztük.
– Képviselő úr, vonatkozik-e a fentebb említett és Románia által is ratifikált Charta a kórházakra? Ha csak Maros megyét tekintjük, ahol magas arányban él magyar ajkú lakosság, az tapasztalható, hogy az egészségügyi, kórházi ellátás során gyakran sérülnek az anyanyelv-használati jogok.
– Az orvos–páciens viszonyában a beteg anyanyelvén történő kommunikálás nem csak alapvető emberi jog, hanem elengedhetetlen feltétele a helyes diagnózison alapuló orvosi kezelésnek. A magánklinikák, hogy minél több pácienst szerezzenek, igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy a beteg elégedett legyen az általuk nyújtott szolgáltatásokkal, így nagyobb a valószínűsége annak, hogy biztosítják a beteg számára az anyanyelvén való kommunikálást. A gond az állami kórházakkal van. Természetesen nem egy olyan helységben lévő állami kórházra gondolok, ahol nagy arányban él – vegyük a mi esetünket – a magyarság, ahol az egészségügyi személyzet, nagyon kevés kivétellel, beszéli a nyelvünket, az együttélés egyik hozadékaként. Az 50–60-as években nem létezett Marosvásárhelyen olyan román orvos, aki ne beszélt volna magyarul. De ez sajnos már a múlté. A kérdésére válaszolva határozott igennel tudok válaszolni, ugyanis az említett nemzetközi kisebbségjogi dokumentum nagyon világosan fogalmaz, mindenfajta kísérlet a félremagyarázására nem más, mint makacs és rögeszmés ellenkezés, a kisebbségi jogok egészségügyi téren való használatának megakadályozása. A Charta kórházakról is beszél, az márpedig egészségügyi intézmény, és mint ilyen, a betegellátás a feladata. Véleményem szerint, de nem csak én állítom, a beteg anyanyelvhasználata az egyik legfontosabb kisebbségi jog.
– Hogyan oldható fel az ellentmondás, miszerint a kórházak és szociális intézmények különböző törvények értelmében másként definiáltak? Hiszen erre hivatkozva utasítják el az illetékesek a Charta alkalmazását.
– Szeretném leszögezni, hogy ez a félremagyarázás nem a kormány részéről történik, hanem a Maros Megyei Közegészségügyi Igazgatóság álláspontja. Most nem azon kellene vitatkoznunk, hogy a kórház szociális intézmény-e vagy sem, akkor, amikor a Charta egyértelműen kórházról beszél, nincs értelme semmiféle mellébeszélésnek. A kórházat nem kell szociális intézményként meghatározni, a kórház a törvény szerint is egészségügyi intézmény, és ebben, nem pedig más intézményben lehet ápolni a betegeket. A Charta azért használja a kórház megnevezést, mert az egészségügyi okokból gondozásra szorulókat fogadni és kezelni csakis az egészségügyi intézményben lehet, vagyis a kórházban. Teljesen értelmetlen lenne úgy értelmezni a Chartát, hogy az egészségügyi okokból rászorultakat regionális vagy kisebbségi nyelvükön csak az öregotthonokban vagy más szociális intézményben fogadják és kezeljék. Az sem mellékes, hogy a páciensek jogaira vonatkozó 2003-ban elfogadott törvény az anyanyelvhasználattal kapcsolatosan már egy előrelépés volt, még akkor is, ha hiányos, hiszen legalább előírja a beteg azon jogát, hogy anyanyelvén közöljék vele, milyen betegségben szenved. De az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az egészségügyi minisztérium tájékozódni kíván az anyanyelven történő betegellátás helyzetéről az egészségügyi intézményekben. Miért tenné ezt, ha nem lenne ide vonatkozó jelentéskötelezettsége? Ezek után minden magyarázás vagy magyarázkodás nem más, mint mellébeszélés. Megjegyzem, hogy a hosszú parlamenti tevékenységem során most hallom első alkalommal az anyanyelvhasználattal szembeni kifogás ezen ravasz formáját. Hallottam én eddig sokkal durvábbakat is, például, hogy a beteg tanuljon meg románul, vagy hogy képzeljük el azt, hogy az orvos tanuljon meg magyarul, hiszen Romániában élünk. Bónis István kollégámmal már 2007-ben is megpróbáltunk elfogadtatni egy törvényt, és a sok sértő, megalázó vita után elértük, hogy az akkor is egészségügyi miniszter Eugen Nicolăescu végül támogatta a törvénykezdeményezésünket, a kormánypárti képviselők úgyszintén. Törvénytervezetünk azt írta elő, hogy azokban a kórházakban, amelyek olyan területi-közigazgatási egységekben működnek, ahol a nemzeti kisebbség számaránya meghaladja a 20%-ot, alkalmazni kell olyan egészségügyi személyzetet is, akik beszélik a beteg anyanyelvét. Szerencsétlenségünkre azért nem lett törvény a kezdeményezésünkből, mert annak ellenére, hogy többségi szavazatot kapott, mégsem volt elégséges szavazat az organikus törvénynek minősülő jogszabály elfogadásához. A szavazás 2008 késő őszén volt, nem sokkal a választások előtt, már mindenki készült a választásokra, így hát nem volt teljes a létszám…
– Kórházakról beszélünk, ahol a beteget anyanyelvén kell fogadják és kezeljék. Mi a helyzet azonban a többi egészségügyi intézménnyel: járóbeteg szakrendelőkkel, családorvosi rendelőkkel, laboratóriumokkal, és nem utolsósorban magánkórházakkal a magánellátó-rendszerrel?
– A Charta nem pontosítja, hogy állami vagy magán egészségügyi intézményről van szó. Egyszerűen csak kórházat említ. Gondolom, hogy a dokumentum kidolgozóinak nem volt szándéka felsorolni az egészségügyi szolgáltatásokat nyújtó intézmények teljes skáláját. De ha már említette a családorvosi rendelőket, akkor erre az a válaszom, hogy a betegnek ez esetben van választási lehetősége, azt az orvost választja, akivel a lehető legkönnyebben kommunikál. Az állami kórháznál már nem ilyen egyszerű. A dolog lényegét sajnos nem mindenki érti, vagy nem akarja érteni, azok közül sem, akiknek igazán szívügyük kellene legyen a problémamentes gyógyítás. Végre már tisztázzuk, hogy ki kiért van: a beteg az orvosért, vagy az orvos a betegért? Meg aztán, ha ez a nagy európai család minden intézményével együtt annyiféle dologgal foglalkozik, és nagy nehezen rászánja magát arra, hogy kisebbségi jogokkal is foglalkozzon, akkor merjünk élni a lehetőséggel! Ezért bosszantott rettenetesen egy nemrég megjelent interjú az egyik országos magyar nyelvű napilapban, amelyben a megkérdezett orvosok, orvosigazgatók szerint megoldott az anyanyelvű betegellátás. Pedig ez nem így van. Lehet, hogy nem mertek mást nyilatkozni, jobbnak látták óvatoskodni, ha ez a helyzet, akkor inkább ne nyilatkozzanak. Kifogásolom, hogy a cikkben nem a beteget kérdezték meg, hogyan is állunk az anyanyelvhasználattal, amikor az orvos elé kerül? Ez olyan, mintha az üzletlánc vezetőjét faggatnánk arról, hogy mennyire elégedettek a vásárlók.
– Nemrég Ön és Bónis István az Európa Tanácsnak jelezte a romániai helyzetet a kisebbségi nyelvhasználat ügyében. Érkezett-e válasz beadványukra?
– Igen, a napokban érkezett meg a válasz. Tulajdonképpen csupán arra vonatkozóan kértünk felvilágosítást, hogy a kórházakra mint egészségügyi intézményekre vonatkozik-e vagy sem a Charta. Ha már itt, hazai berkekben a már említett félremagyarázásokkal kell szembesüljünk, akkor töltsünk tiszta vizet a pohárba. A válasz igazolta a mi álláspontunkat, miszerint a Charta előírásai igenis vonatkoznak a kórházakra is.
– Milyen további lépésekre készülnek?
– Várjuk a kormány véleményezését, mert addig a szenátus nem tárgyalja a törvénykezdeményezésünket, amelynek ugyanaz a tárgya, mint a 2007-ben benyújtott törvénytervezetünknek. Közben odafigyelünk arra, hogy a kormány milyen jelentést készít a szóban forgó témával kapcsolatosan, mit fog jelenteni az Európa Tanácsnak: megoldott-e vagy sem az anyanyelvű betegellátás. Szeptemberben Sógor Csaba európai parlamenti képviselőnk közbenjárására Brüsszelbe látogatunk Markó Attila kollégámmal. A belga kormányszervek lehetőséget biztosítanak kórházak meglátogatására, egészségügyi szervek vezetőivel való megbeszélésekre, belga parlamenti képviselőkkel is találkozunk. A téma az anyanyelvű betegellátás. Izgalmas téma ez ott is, az adott vallon–flamand viszonyok ismeretében. A román kormány jelentését követően, ha az nem tükrözi a valóságot, közmeghallgatásra kerülhet sor az Európai Parlamentben, ahol ismertetni fogjuk álláspontunkat. Munkánkat nagymértékben segíthetik azok is, akik el merik panaszolni jogsérelmeiket az anyanyelvű betegellátással kapcsolatosan, felkeresve parlamenti irodáinkat vagy a panaszaikat eljuttatva az RMDSZ által létrehozott Mikó Imre jogvédelmi szolgálathoz, a megyei szervezeteinken keresztül.
