Kerekasztal-beszélgetés a rendszerváltozásról

Marosvásárhely márciusának nem kellett törvényszerűen bekövetkeznie

Hétfőn délután a Kultúrpalota kistermében került sor arra a beszélgetésre, amelyen Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Káli Király István, a Mentor Kiadó vezetője és Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója elevenítette fel a diktatúra utolsó napjait és az azt követő eseményeket. A rendezvényre az MDT, a Maros Megyei Magyar Diáktanács szervezésében került sor, és élőben közvetítették. 

December 21. és a fél disznó

Markó Béla az elején arról beszélt, hogy a román hatalom 1989 végére véghezvitte volna az asszimilációs politikáját. Amit akkor már nem lehetett elviselni. „Barátok közt vagy kisebb-nagyobb csoportokban folyamatosan arról beszéltünk egyrészt, hogy mit kell tenni, hogy a rendszernek vége legyen, másrészt pedig, ha vége lesz, utána mi a teendő.” 

Felelevenítette, hogy 1989. december 21-én, amikor Temesváron már napok óta tartott a forradalom, a családjával vidéken volt, mert sikerült szert tenniük egy fél disznóra, ami valóságos fegyvertény volt. Délben, mikor bejöttek a városba, már harckocsik voltak a Kossuth utcában, ami önmagában is döbbenetes élmény volt. 

Vége volt mindennek, és akkor kezdődött minden

December 22-én délben vége volt már mindennek, és akkor kezdődött minden, akkor érzékelhető volt az a hatalmas eufória, amilyent azóta sem tapasztaltunk – egy egészen gyermeki boldogság, hogy összeomlott a diktatúra. És nem csupán néhányan voltak boldogok, nemcsak a magyarok, hanem mindenki, nagy román–magyar összeborulás volt, és értelmiségiek egy csoportjával ebben a lendületben hoztuk létre az RMDSZ-t – idézte fel Markó Béla.

Ami ma már elképzelhetetlen 

A beszélgetésen felelevenítették a diktatúra idejét, a szabadságkorlátozásokat: élelmiszert csak jegyre és porcióra lehetett kapni, csupán kétórás tévéadás volt, az is csak a Román Kommunista Párt híreivel, a magyar rádióadókat megszüntették. Könyvekhez nem jutottunk hozzá. Ha valaki 25 éves koráig nem házasodott meg, nem lett gyereke, akkor úgynevezett agglegényadót kellett fizetnie. A lehallgatásokról nem is beszélve.

Aztán „kitört” a szabadság, mindent akartunk. Február 10-e egy olyan pont volt, amikor az erdélyi magyarság „megunta a gyűléseket, és azt mondta, kimegyünk az utcára, egyik kezünkben könyv, a másikban gyertya, és megmutatjuk a világnak, hogy vagyunk” – mondta Gáspárik Attila.

„Úsztam a tejben, hogy bele ne fulladjak”

– Nem volt ilyen egyszerű, vette át a szót Káli Király István. 

– Elsősorban adva volt egy szervezet, az RMDSZ, ellentétben a diktatúra idején létező szervezetekkel, amelyekben csak álságosan jelent meg a közösség mint fogalom, alulról épült. Az Igaz Szó szerkesztőségében tartották a mindennapi tanácskozásokat, január 6-án Kolozsváron volt az első nagy RMDSZ-gyűlés, január 13-án Marosvásárhelyen. A javaslat az enyém volt, azt mondták, hogy akkor szervezzem meg, tehát úgy cseppentem a dologba, mint légy a tejbe, és úsztam benne, hogy bele ne fulladjak – mondta Káli Király István. 

– A Köteles Sámuel utcában került sor erre a gyűlésre, ez volt az első hivatalos RMDSZ-tanácskozás – tette hozzá Markó. Itt határozták el, hogy elkezdik a szervezet építését. Öt hét alatt 82 ezer Maros megyei magyar iratkozott be az RMDSZ-be. 

Február 20-án tartották az RMDSZ megyei konferenciáját. A tapasztalatlan értelmiségi csoport politikai eszközökkel vagy a civil ellenállás eszközeivel szerette volna elérni a céljait. Hiszen a diktatúra bukása után látszólag minden feltétel adott volt, hogy azt, amit az RMDSZ szándékozott elérni, elérje. „Semmit sem akartunk másoktól elvenni, csak azt szerettük volna visszakapni, ami menet közben elvesztődött” – mondta Káli Király István. 

Azonban már karácsony után észrevehetők voltak azok a jelek, amelyek arra mutattak, hogy nem lesz olyan könnyű. Minden az orvosi magyar tagozata és a magyar Bolyai iskola létén állt vagy bukott. Ebből bontakozott ki a későbbiekben a fekete március.

A beszélgetésen szóba került a február 10-i könyves-gyertyás néma tüntetés. Ezt hosszan ecsetelte mind Káli István, mind Markó Béla. 

Megállapították, hogy diktatúrából kilépve sokkal nagyobb volt a kohézió és összetartás, mintsem viták alakulhattak volna ki a magyarok és románok között. Tény volt, hogy az egész romániai társadalmat elnyomták, felszámolták a véleményszabadságot, a mozgásszabadságot, és ennek véget kellett vetni. Ebben szolidáris volt a társadalom egésze. 

A magyarok pedig az identitásukat féltették, vissza akarták szerezni anyanyelvüket, iskoláikat. Ebben mindenki egyetértett Szatmárnémetitől Bukarestig. Senki sem vitatta a bukaresti ideiglenes vezetőséget, és így mentek tovább. Tanulságként fogalmazódott meg, hogy mindenki óvakodjék attól, hogy még az árnyéka is megtörténhessen annak, ami ’89 előtt volt. 

Lehetett volna másképpen is?

Miért nem történt másképpen? A román–magyar konfliktusos viszonyt nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni. De ugyanakkor az, hogy egy egész társadalom össze tudott fogni a diktatúra nyomainak az eltüntetéséért, elegendő eszköz lett volna arra, hogy a román–magyar viszonyt is megváltoztassuk – jelentette ki Markó.  

Másik tanulságnak azt nevezte, hogy tiszta lapot kellett volna kezdeni, csakhogy akik ezt megtehették volna, nem értettek sem a közigazgatáshoz, sem az intézményvezetéshez.  

Szeretjük egymást, de ne akarjatok semmit! 

A nagy összeborulás addig tartott, amíg ki nem tették a város határába a Marosvásárhely feliratú táblát. Azok, akik a forradalom napjaiban elrejtőztek a népharag elől – szekusok, rendőrök, pártfunkcionáriusok –, felocsúdtak, és rájöttek, hogy a társadalomba mélyen belesulykolt magyarellenességet föl lehet használni arra, hogy azt a demokratizálódási folyamatot, ami őket teljes mértékben elsöpörte volna, lelassítsák vagy akár le is állítsák, ha a közharagot a magyarok ellen irányítják – állapította meg az RMDSZ volt elnöke.

– Marosvásárhelyen pár napig nagyon szerettük egymást, utána már barátságplatformot kellett létrehozni, ahol meg kellett esküdni, hogy szeretjük egymást, utána ez is szétesett, és kezdődött a román–magyar szembefeszülés. Ehhez hozzájárult az etnikai összetétel erőszakos megváltoztatása, amit dokumentumokkal lehet igazolni. 

Marosvásárhely zárt város volt, letelepedést szinte kizárólag románok kaptak, vezető álláshoz szintén ők jutottak. Az olyan konfliktus, mint Marosvásárhely fekete márciusa, szervezett pogromkísérlet volt. Ennek a feltételei megvoltak a mindennapok emberében, mert az erőszakos arányváltoztatás azt jelentette, hogy azoknak, akiket idehoztak,  privilégiumokat kínáltak, hogy jöjjenek ide. 

A meghívottak a továbbiakban részletesen felidézték a márciusi eseményeket, amelyek végül oda vezettek, hogy a megvadult tömeg fél szemére megvakította Sütő Andrást, kitört a véres konfliktus Marosvásárhely főterén, azóta is érezhető nyomokat hagyott mindenki lelkében, és visszavetette a város gazdasági életét. 

A konklúzió az lehetne talán, hogy az 1990. márciusi véres eseményeknek nem kellett volna megtörténniük, a diktatúra szörnyű tapasztalatai, a rendszerváltozás eufóriája alkalmas lett volna arra, hogy a románok és a magyarok együtt oldják meg a problémákat. Ez az esély azonban kicsúszott a kezükből, a diktatúra elbújt vezetői más irányba terelték a dolgokat.